dunszt.sk

kultmag

Ennek még mindig semmi értelme

Huszonkét évvel ezelőtt, 1997-ben jelent meg először Hazai Attila Budapesti skizo című regénye, amely alaposan felkavarta a magyar irodalmi közeget. A fiatal írónak ez volt a harmadik kötete (a Feri: Cukor kékség című kisregény és a Szilvia szüzessége című novelláskötet után), amelyet saját elmondása szerint addigi legfontosabb alkotásának tartott, és a kritika is kitüntetett figyelemmel fogadta. Ki is bontakozott egy ún. Hazai-vita (összefoglalója itt olvasható), amelyben az egyik oldalon a szerzőt és stílusát teljes értetlenséggel fogadók és elutasítók álltak (élükön Bán Zoltán Andrással, Margócsy Istvánnal), a másikon pedig a Hazai-jelenséget a magyar irodalom fontos eseményeként kezelők (pl. Farkas Zsolt, Németh Gábor). A Hazai-vita egyik érdekes eleme volt, hogy abban mindkét oldal egyetértett, nem a Budapesti skizo Hazai addigi legjelentősebb műve. Többen hangsúlyozták, a rövidebb műfajokban Hazai sokkal jobban teljesít, és a Budapesti skizo terjedelme tulajdonképpen nagyban a minősége rovására ment. Mégis, a korábbi Hazai-kötetek nem váltottak ki ilyen jelentős visszhangot, tehát végső soron „szükség volt” egy, terjedelmében a nagyregényt közelítő műre, hogy azzal a szerző komolyabb figyelmet keltsen.

A kilencvenes évek végi vita máig legérdekesebb megállapításai aköré épülnek, hogy Hazai leszámol a magyar irodalmi „humánumhagyománnyal”, illetve „mondatmetafizikával” (lásd Németh Gábor idevágó gondolatait), ami egy évtizeddel a prózafordulat után, amikor még javában az Esterházy- és a Nádas-mondat bűvölete határozza meg a magyar irodalom alaphangját, váratlan és felkavaró hozzáállásnak számított. Ugyancsak elgondolkodtató felvetésként jelent meg a vitában Hazai stílusának egyedi meghatározhatatlansága, az az eldönthetetlenség, ahogy paródia és naivitás között billeg (ezt Farkas Zsolt fejtette ki elsősorban). Szilasi László pedig arra hívta fel a figyelmet, ahogy Hazai lecsupaszítja a nyelvet, az nem a túldíszítettség túloldalán elhelyezhető kopárságot eredményezi, hanem egy másfajta egyszerűséget.

Talán ebből a legutóbbi gondolatból volna érdemes elindulnunk, amikor most, 2019-ben vesszük szemügyre Hazai Attila regényét, amelyet az új életműsorozat harmadik köteteként jelentetett meg a Magvető Kiadó. (Az életműsorozat mellett pedig egy, a magyar kánonokból némileg „kilógó” szerzőknek osztott Hazai Attila-díjat is alapítottak 2016-ban.)

Hazai nyelve, amely a Feri: Cukor kékségben (az életműsorozat második darabjának új kiadása 2017-ben jelent meg) még egy viszonylag követhető (bár nagyon meghökkentő és nem mindig könnyen emészthető) groteszk világot épített fel, a Budapesti skizóban teljesen „elszabadul”. Ezt a nyelvet valóban nehéz olyan kategóriák alapján meghatározni, mint az ornamentikusság, a retorikai eszköztár, a ritmika, a hangulat, a leírókészség. Elemi nyelvről van szó, amely – ahogy a korabeli kritikusok is rámutatnak – tele van slendriánságokkal, következetlenségekkel, idegesítő vagy éppen nevettető pongyolaságokkal. A regény (ami igazából antiregény) első pillantásra egészen realista eszközökkel dolgozik, körülírható hús-vér szereplői vannak (Feri, az Amerikából frissen hazatért elkényeztetett fiatal zenész, aki főképp pihenéssel és szórakozással tölti a napjait, Krisztina, Feri új barátnője, aki egy zárdában nevelkedett, és Feri vezette őt be a „nagybetűs életbe”, Jenci, a medikus és filozófushallgató, aki drogárusításból jut mellékeshez, Ervin, a képzőművész, akit nem ismert el eléggé a szakma stb.), és tulajdonképpen végig teljesen könnyen követhető a „cselekménye” is. Közben viszont „nem szól semmiről”, „nincs semmi értelme”, hiszen csak sodródunk Ferivel és barátaival egyik betépéstől a másikig, és a fő „tanulság”, amelyhez eljutunk, hogy „mindenki kapja be a faszt”. Így aztán érthető, ha blöffre kezdünk el gyanakodni, főképp, hogy a regény alighanem szándékosan elnyújtott, vontatott, unalomba fúló – Feri oldalakon keresztül bizonygatja, mennyire jól érzi magát, milyen nagyszerű az élete, vagy épp szeretkezéseinek meglehetősen színtelen leírásait olvashatjuk.

Öncélú provokáció, vagy zseniális prózanyelvi megújulás? A budapesti „alternatív” közeg régóta várt tematizálása, vagy valós téma nélküli, kiüresedett sodródás? A cím rájátszása Bret Easton Ellis világára vissza-visszatér a szövegben (Feri szerint az Amerikai psycho „a világ legjobb könyve”), ám Hazaitól mi sem áll távolabb, mint hogy BEE stílusát követni próbálja. Olyan stílust talál ki helyette, amely maga is követhetetlen, s amely tulajdonképpen semlegesíti azt az értelmezést is, amely provokációként próbálja leírni. A Budapesti skizo nyelve makacsul ellenáll ezeknek a bénító megközelítéseknek, slendrián, nyelvileg gyenge megoldásaival épp az esztétizáló törekvések bűvköréből próbál kitörni. Nem blöff, csak épp folytathatatlan, megismételhetetlen kísérleti próza ez, amelynek legfőbb eredménye, hogy megírták. Ahogy felülkerekedik az esztétikai megfontolásokon, ugyanúgy felülkerekedik mindenféle ideológiai és morális elköteleződésen is (ennyiben jogos a megállapítás, mely szerint szembemegy a hagyományos humánumfelfogással).

„Jövök én is, mert meggyőződésem, hogy hosszú távon nincsenek elvek és nincsenek kultúrák, ott már nincsen erkölcs, nincs érv, nincs okfejtés, nincs valóság sem. Hosszú távon nincs perc, nincs hónap és nincsen óra, hosszú távon nem volt, és nem is lehetséges ember, hosszú távon csak évmilliárdok és évtrilliók, hosszú távon csak sírgödrökkel száguldó bolygók vagy bolygódarabkák vannak” (107.)

– gondolja egy helyen a bespeedezett Feri. Egy szöveg, amely ennyire elvágja magát minden lehetséges hagyománytól, persze alapvetően nehezen megközelíthetővé, már-már értelmezhetetlenné válik: alighanem ez váltotta ki a fokozott értetlenséget korabeli kritikusaiból is. Hazai ugyanakkor a dadától is távolságot tart, hiszen a szöveg mindvégig primitíven egyszerű marad. Sem megbotránkoztatni nem akar, sem gyönyörködtetni nem kíván (és nem is képes rá), ahogy elgondolkodtatni sem, nem épít valódi karaktereket és helyzeteket, mégis van benne valami, ami működőképessé teszi – talán épp saját elvárásaink által válik azzá, amelyek nem hagynak fel a próbálkozással, hogy végül csak belekényszerítsék jól ismert kategóriáink valamelyikébe. Közben a szövegnek ez az állandó hitegetése könnyen elriaszthatja a legnyitottabb olvasót is.

Sokan „drogos alapregényként” tekintettek a Budapesti skizóra, amely tulajdonképpen végig Feri drogos állapotainak a leírása körül forog, ám ez alatt nem látomásosságot vagy pszichológiai igényű megközelítést kell értenünk, inkább csak apropót a szövegáradásra, hiszen a drogozós jelenetek sem kifejezetten „plasztikusak” vagy akár költőiek, Feri boldogsága és szenvedése alig érinti meg az olvasót, és a korabeli budapesti bohémek életviteléről sem tudunk meg igazán érdekes információkat. Viszont Feri idegesítő önmegfigyelései, abszurd kényszerei és idióta játékai teljesen kifordítják magából a szöveget. Mondhatnánk, hogy Feri tudata becketti módon omlik szét előttünk, csakhogy Feri esetében semmit nem tapasztalunk abból a nyomasztó fenyegetettségből, amely Beckettet alapvetően meghatározza. Ferivel egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, de az egész tulajdonképpen mindegy is.

Hazai stílusát akár az automatikus írás gesztusához is hasonlíthatnánk, ha amögött szintén nem leselkedne ránk egy régi, poros ideológia, amely ismerni véli a tudatműködés „valódi” mechanizmusát. Annyiban azonban nem áll távol az automatikus írás elképzelése a Budapesti skizo működésétől, hogy Hazai regénye is „megragadni” szándékozik valamit (leginkább önmagát), nem pedig leírni, hiszen a leírás már kívül helyez bennünket magán a tárgyon. Hazai benne akar maradni a tárgyában, a szövegében, amitől aztán gyakran naivnak, akár dilettánsnak tűnhet, pedig csak pőre kijelentéseket tesz. „A nyelvi kijelentések nem interpretálják a tényt és nem is magyarázzák, hanem bemutatják, jelzik, tükörszerűen reprodukálják összefüggéseit. Egy kijelentés, annak egyedi vetületeként reprodukálja a valóságot, a két szint közti összhangról azonban semmit sem lehet mondani – ezt csak fölmutathatjuk. A kijelentést sem lehet közölni, még ha összhangban van is a valósággal; mert akkor már nem a dolgok természetéről tennénk verifikálható kijelentést, hanem a kijelentést tevő viselkedéséről (vagyis a »ma esik« kijelentés közlése nem a »ma esik« mondat, hanem az »X azt mondta, hogy ma esik« mondat)” – fogalmaz Umberto Eco A zen és a Nyugat című tanulmányában (kiemelés az eredetiben). Hazai valamiképp ennek fényében hagyja megtörténni a szöveget a Budapesti skizo lapjain – miközben magáról a szövegről gondolhatunk mi, kívülálló olvasók bármit. Logikailag felmérhetetlen, ha így közelítünk hozzá, eltaszít bennünket. Működőképes stratégia? Nem: nem stratégia. De egy regényíró miért is akarna hadvezér lenni?

Hazai Attila: Budapesti skizo. Második kiadás. Magvető, Budapest, 2019