dunszt.sk

kultmag

Az írás képessége

*

„Nice, I see you have a particular interest in writers and artists from the east ?” Ez volt egy párizsi barátom első reakciója, amikor beszámoltam neki az Isidore Isou kiállítás élményéről. A kiállítást a 2019-es francia-román évad keretében rendezték március 6-a és május 20-a között a Centre Pompidouban. Az üzenet egy másik kiállításra is utalt persze, a helyszín azonos, de két hónappal korábbi affaire d’amour-omra, Victor Vasarelyre utalt. Az üzenet mindenesetre rejtett aknákat tartalmazott. Nem a keletről nyugatra (e)migráló alkotókról van szó elsősorban, s nem is arról, hogy a világosság keletről jön, vagy a kulturális javak migrációjáról a szétszóratás, a pusztulás, vagy éppen az érdektelenség és közöny (indifférance) bizonyossága elől a termékeny nyugati földbe, amelyben, ha életképes és képes adaptálódni (természetes kiválasztódás, piacgazdaság, kapitalizmus), növekedni, virágozni és teremni fog. Ezek persze nagyrészt romantikus szterotípiák, melyekben az imagológia vájkálhat hosszasan. A két alkotó esetét tekintve azonban a nyelvhez való viszonyt kell elsősorban tekintetbe venni, és ezáltal kérdezni rá ennek az adaptálódásnak a módjára. Vasarely pusztán a képiséggel, egy nyelvtelen vizualitással kommunikál, amelynek univerzáléit az op-artban találja meg. Isou azonban a nyelvvel, pontosabban a nyelv által (is) kommunikál, a nyelvről „beszél” – de képben. Itt pedig megkerülhetetlen az alkotó nyelvhez, ahogy a fordítók mondják, célnyelvhez fűzött viszonya, azaz nyelvi kompetenciája. Mivel Isou éppen a nyelv miségére kérdez rá, a jel és a jelentés kapcsolatának ambivalenciáját mutatja fel a vizualitás és lingualitás határzónájában. Persze egyszerűbben is meg lehetne fogalmazni: beszél, miközben mutat. Mutatja a beszédet.

mde

*

A romániai Botoșaniban született, román zsidó családból származó Isidore Goldstein 1945-ben érkezett a frissen felszabadult Párizsba. Saint Germain des Prés-be veszi be magát (a negyed fénykorának kezdetén, lásd Camus, Sartre, Beauvoire, stb.) s kisvártatva megalapítja a lettrizmus (léttrisme) irányzatát. Isou szövegfestményei és könyveinek kiadásai mellett legalább annyira fontosak az alkotó és az irányzat alakulástörténetét kirajzoló, egyáltalán nem (csak) háttéranyagként értelmezhető szerzői feljegyzései, kiáltványai, felolvasó-estek, performanszok programjai, fényképei és egyéb sajtóanyagok.

mde

A Dialogue avec Rembrandt (13)-as darabjának kezdőmondatát nem tudom értelmezni – ahogy más művei esetében, itt is a középső képre való utalással kezdődik az írás: J’ai peinte la de centre de la croix pour envisager le Rembrandt chrétien [Lefestettem a kereszt közepét, hogy szembe nézhessek a keresztény Rembrandtal]. A továbbiakban a hit, az egyház és az állam kapcsolatát említi, majd a képszöveg – a szöveg elején említett középső kép alatti részben – valamiféle személyes messianizmus kiáltványában végződik: „…le Messie ne doit pas être un mystère, mais l’extrême clarté.” [„…a Messiás nem kell, hogy egy titok legyen, hanem a teljes világosság”]. Miközben a modern messianizmus, a két háború közti zsidó szekularizáció, a kommunizmus, a cionizmus megváltói ideológiája, Kafka és Benjamin Walter messiásról szóló töredékei jutnak eszembe, a félreolvasások zavarnak, és ki-kizökkentenek. Néhány szó jelentését pedig inkább sejtem, mint tudom. Mindezek a zavarok, a nyelv és kompetencia ki-be kattanásai nem idegenítenek el a szövegképtől, épp ellenkezőleg, e zavarok által vonják a befogadó figyelmét magára a nyelvre, a szó és jelentés viszonylagosságára.

dav

*

Valóban, nem a francia szöveg értése vagy nem értése az, amivel szembesülnie kell a befogadónak Isou művei esetében, de a nyelvet megelőző vagy megutózó állapot irányába mutató értetlenkedéssel. A nyelvi jelek potenciális bizonytalanságának felismerését, a jelentés esetlegességét illetően a negyvenes évek végén születő lettrizmus emblémájává váló első meghaztározó Isou-mű, a Cris pour 5 000 000 de juifs égorgés [Az 5 000 000 lemészárolt zsidó siráma]. A fekete tintával írott szöveg címe transzparensen a holokauszthoz kapcsolja a művet – amelyben piros tintával írt sorok, ill. aláhúzások is találhatóak, alul pedig zsánermeghatározás (Dessin lettriste) és keltezés (I. I. 1947) szerepel. E kétszínű szöveg ráadásul egy palimpszesztus, hiszen egy ceruzával rótt folyószövegre íródott, amely Baudelairehez kapcsolódó esztétikai eszmefuttatás-kéziratnak lehet egy kiragadott oldala. A szöveg vizuális szerveződésén túl az olvasás során válik egyértelművé, hogy a vers nem tartalmaz egyetlen értelmes, érthető, meghatározható jelentéssel bíró szót. De néhány közülük hasonlít értelmes szavakra, például mi mást olvashatunk ki a második sorból („Oïveïguéivéïnaï”), mint a francia helyesírással jegyzett ojvékolást? A szövegben nagybetűkkel írt szavak pedig német szavakra hasonlítanak. Néhány esetben csak elírást, vagy francia transzkripciót tapasztalunk („GOTT”, „IOUDN IOUDN”, „MENTCH”), a legtöbb szó azonban „értelmetlen” s legfeljebb asszociálhat valamiféle jelentésre. Az elbeszélhetőség szempontjából szemlélve Isou műve korai revelációnak tűnik, mivel a holokauszt-irodalom sarokkérdésével, a nyelvi kompetenciával foglalkozik, s eleve az elbeszélhetetlenséggel számolva indít.

A beazonosíthatatlan kisbetűs nyelvbe talán jiddist halljuk bele: a szöveg nemcsak jelek hálójaként, de kottaként, akusztikus versként is olvasható. E felismerésekből táplálkozik a később hipergráfiaként meghatározott lettrista forma, amelyet Isou mintha az Artaud-i dadogásnak és glosszáliáknak a folytatásaként alkotott volna meg. Mögötte természetesen ott áll a klasszikus avantgárd képirodalom is, talán a Calligrammes Apollinaireje, és Cendrars Transsibérien-je. A két első sor a piros beírásból egyébként a versben zenei instrukció: az egyedüli értelmes (francia) szavak kezdetét rekedtre instruálja, a folytatás pedig „crescendo egészen az üvöltésig.” A sikolyra már a cím is utal, a kiáltás, az üvöltés gesztusa így a hagyományos avantgárd örökségeként a holokauszt-tapasztalatával telítődik meg.

dav

Hasonló eszközökkel készült a Kálvária c. vers is, amelybe a Cris… mellett „olvasva” akár beleláthatjuk a holokauszt-teológia későbbi nagy felismerését, a gázkamrát mint a huszadik századi kálváriát. A két vers keltezése és palimpszet-jellege is azonos. Mindkét vers alatt Isou Introduction à une nouvelle poésie et à une nouvelle musique [Bevezetés az új költészetbe és az új zenébe] c. könyvének ceruzakézirata bújik meg. A kötet a lettrizmus első kiáltványa, indulásának meghatározó elméleti háttere.

*

A lettristák akusztikus költészettel való kísérletének szép példája a Rituel somptueux pour la selection des especes [Káprázatos szertartás apróválogatásra] c. költemény, amelynek szavai értelem helyett kizárólag szonorikus értékkel bírnak, így itt a lettrizmus célja, hogy betűkre bontsa le a költészet szavait, akusztikusan valósul meg. (A vers 1950-ben a Précisions sur ma poésie et moi, suivies de Dix poèmes magnifiques [Pontosítások költészetemről és rólam; Tíz remek költemény] c. kötetben jelent meg.)

dav

A kiáltványok fényében állíthatjuk, hogy a lettrizmus akusztikus költészetének céljait a nyelv, a jelentésalkotó struktúrák elhagyása, feladása képezi a korporealitás és az onomatopoeia eszközeivel a puszta fonémák felmutatása céljából.

A lettrista írás tudatában van egyrészt annak, hogy a szöveg nemcsak olvasásra, de nézésre is szolgál, másrészt pedig annak, hogy a szöveg vizuális és verbális rendjének kapcsolata zavaros és áttekinthetetlen, Isou ezért a betűk/hangzók elsőbbségét és felsőbbségét hirdeti.

*

Már a legkorábbi, fentebb említett Cris… és Calvarie és más I. I. 1947-es keltezésű alkotások esetében is megfigyelhető, ami Isoura, mint alkotóra a továbbiakban jellemző lesz: az elméleti munkák és alkotások kéz a kézben járnak az új utak keresésében és találásában. A lettrista festmény (peinture lettriste) fogalmának meghatározása az elméleti írásokban szinkronban van a „terepmunkával”, az elgondolt művek megalkotásával. Isou elméletinek titulált munkái azonban nemcsak puszta teóriák, nem is csak konceptek, de mintha egyszerre kiáltványok és evangéliumok is lennének, amelyek a logosz testet öltéséről tanúskodnak. Ez az alkotói jánuszi kétarcúság Isou életművének értelmezésénél kölcsönös diskurzív teret képez (praxis és teória), s ez azért is fontos, mert éppen az értelmezést problematizálja az életmű. E kettőségben vibráló reflektív viszony természetesen sokkal több, mint puszta illusztratív kötődés, az elméleti fogalmak dokumentálása alkotásként. Az illusztrálás, a kép és szöveg, a nyelvi és vizuális jel közötti ambivalencia az a sarokpont, amelyen az értelmezés dilemmája körbeforog.

A hipergráfia fogalma talán a legizgalmasabb Isou eredményei között, amely elméleti írásainak tükrében sajátos fejlődést is mutat. Az első ezek közül a regény új kihívásain töprengve íródott Essai sur la définition, l’évolution et le boulversement total de la prose et du roman [A regény és a próza meghatározásáról, a fejlődésről és teljes felforgatásáról], amely a fogalmat körüljárva határozza meg, hogy mi is a hipergráfia. A Les Journaux des dieux [Istenek lapjai] című képsorozat (hipergrafikus elbeszélés) szövegének soraiban kézírásos szavak és apró képecskék váltakoznak, s ezek közösen adják ki az így izgalmasan bizonytalanná váló narratívát. A hipergráfia a lettrista festményt a lexikális és alfabetikus jelek, az ideogrammák, a piktogramok, az ideografikus írás (a képírások legtöbbje ilyen) szemiotikai polifóniája felé mozdítja el. A rébuszszerű írás azonban nem valamiféle hermetikus, ezoterikus kódnyelv, hanem a hermeneutika felszabadítása a jelentésképzés fantáziája és imaginációja által. Talán emiatt a ludikus jelleg miatt támadt hirtelen az az érzése jelen sorok írójának, mintha nem is Isou hipergráfiáját, de elsős olvasókönyvét nézegetné, amelyben a feladat a szövegbe ékelődő képecskéket szavakká változtatva képes értelmes elbeszélést alkotni. A feladat azonban ezúttal az idegen (francia) nyelv szókincsének próbára tétele is. Nézzük az első darab, a Création du monde [A világ teremtése] első sorát. Könnyű kitalálni, hogy a képecskéket a „Dieu”, a „Voir/regard”, a „Terre” és a „Dire” szavakkal lehet megfeleltetni, a Nap és a Hold jele pedig nyilván nappalt és éjszakát jelent. A Genezis elejében is e szavak szerepelnek. A későbbiekben azonban olyan zavarbaejtő piktogramokkal találkozunk, mint az elefántpár, amely különféle helyzetekben jelenik meg (egymás felett, kiselefánt-nagyelefánt, szexelő elefántok, két elefántbébi), vagy a trapézon hintázó félmeztelen női figura. Csak Isou jegyzeteiből derül ki – ahol még szavakként szerepelnek a piktogramok –, hogy a női figura „fille trapéziste” lesz, és az elefántok is pontosan azt jelentik, amire elsőre gondol az ember (úsznak, szexelnek, újszülöttek, stb). Nem baj, ha az előzőleg sorolt szavakhoz érthetetlen módon kapcsolódnak.

Nem nagy kunszt, gondolná az ember a „megoldókulcs” birtokában, lám, az eredeti is szürrealista zűrzavar volt, ám a jelolvasás csak az értelmezési játék egyik dimenziója. A másikat a pretextushoz való viszony adja: a befogadóban ugyanis a Genézisre, annak részeire, alakjaira, történeteire építő sorozat elvárását kelti, a szavakból és képekből összerakott narratíva tehát mindig a mihez képest (kulturális hagyomány) alakít új értelmet(lenséget).

S mivel a Teremtés könyvét Isou mindenféle komolykodás nélkül írja újra (vagy inkább avantgárd gesztusként -szét), ugyanolyan infantilis játékot teremt, akár a narratíva összerakása.

Egyébként azok a piktorgramok a legizgalmasabbak, amelyek írást is tartalmaznak: az átlőtt szívecske egyezményes jel, amely egy ASILE felirattal ellátott börtön képéhez kapcsolódik. Mégsem a szerelem rabságáról van szó Isou jegyzetében, hanem őrült szerelemről („folle d’amour”) – az őrülteket el kell zárni! A jövőt („avenir”) pedig egy négyzetbe zárt mikrofelirat így írja le: „les temps passé présantave(?)” [talán így: „az elmúlt idők szalonképessége (?)]. Az már csak ráadás, hogy a Les journeaux des dieux sorozata nem egységes, a későbbiekben például egy kotta is becsúszik a kép-szövegbe, vagy éppen a szöveget szedi Braille-írással.

*

A vizuális és a textuális jelek alkalmazása még élesebben rajzolódik ki a fordítás viszonyában az 1952-ben készített Nombres-ben (Számok). A 36 darabot és egy Appendixet számláló sorozat rövid versszövegekhez készít festményeket. Itt újra a hagyományos emblémaköltészet mechanizmusa tárul fel: a szöveg + kép, elválasztva, de szerves egymásrautaltságban. Isou azonban nem egy kulturálisan kódolt allegorikus jelrendszer révén igekszik textus és ikon között fenntartani a fordításhelyzetet a mű befogadásakor. Nála a festményeken végigvonuló ikonok (a szó modern értelmében) szavakká fordíthatók, de pusztán az akusztikus azonosságuknál fogva ugyanazt a hangzást nyerjük ki általa, mint annak a szónak, amelyik a szöveg megfelelő helyén van. A versszövegben szereplő „mais” („de”) szavak képre fordítva úgy jelennek meg a festményen, mint kukorica (maïs), és a sorból a „réinventé” úgy kerül a képre mint rája, „I”, „N” és szellő lebegtette ablakfüggöny (szél = vent). A francia nyelv erre kiválóan alkalmas, igaz, vannak kiejtésbeli árnyalatkülönbségek, de sokszor ezek csak még érdekesebbé teszik a viszonyt a piktogramok és írott szavak között. Magyarul talán a facebookon felbukkanó nagyon rossz szóvicceket eredményező képi fordításokhoz lehetne hasonlítani.

Isou ötvenes évekbeli munkáiban a lettrizmus irányait keresve később több technikáját is kifejlesztette az írott és a vizuális jel viszonyára alapozva. Az Amos ou Introduction à la métographologie (Ámos, avagy bevezetés a metagrafológiába) c. könyv-albumjában fotografikus festményeket használ alapanyagként, amelyet megfejthetetlen jelekkel ír tele (ld. az önarcképét lentebb). A jelentés nélküli írásjelek puszta esztétikai minőséggé való redukálása, az aszémikus írás alkalmazása a hatvanas években a hipergrafikus festészet megteremtésében csúcsosodott ki. Ezeken a képeken már csak a jelek írás-jellege számít, elrendezésük, formájuk – a jelentés helyett az pszeudobetű válik a puszta vizualitás esztétikájává.

     

Hogy végezetül a bevezetőben felvetett kérdésre, a nyugaton alkotó keleti művészek adaptálódására visszatérjünk a nyelv szempontjából: Isou speciális esetet képvisel, hiszen mint alkotónak nyersanyaga a nyelv és a kép, de nem úgy, mint az íróknak, s nem is mint a festőknek. Isou nem a nyelvben, a nyelv által alkot, hanem magát a nyelvet alkotja, annak szonorikus és (írás)képi megnyilvánulásában egyaránt. Mindez a jel és jelentés felforgatásán, diszharmóniáján, ambivalenciáján, majd a jelentés felszámolásán keresztül történik, s itt már egyáltalán nem releváns kérdés az adott nyelv idegensége vagy az adott nyelvben való otthonosság. Az írás képi jelként egyszerre festmény és kód, a puszta hangok kottája, a beszéd embiró-állapota, az elbeszélés dadogós mellédumálása. A jel az írás vizualitása. Az írás képessége.

Fotók: Centre Pompidou

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket