dunszt.sk

kultmag

Ma is virágzik Frida Kahlo kertje

Egy 1940-ben készült fényképen Frida Kahlo lazán egy burjánzó növényzettel körülvett szoborra támaszkodik. Ciklámenszínű murvafürtszirmokból készült koronát visel – egyike a számtalan növényfajnak, melyekkel otthonának, a Casa Azulnak kertjét töltötte meg. Manapság, 80 évvel később a kert múzeumként látogatható. A Casa Azul főkertésze, Humberto Spíndola szerint a növények gondozása, melyeket Kahlo és férje, Diego Rivera ültetett, alapvető tett örökségük fenntartásának érdekében, Kahlo ugyanis rengeteg időt töltött a kertjében, mely megnyugvással és inspirációval töltötte el. „A kert és a növények nem csupán festményeiben vagy a róla készített fényképeken tűnnek fel, de az itt nyíló virágokkal ékesítette is magát” – magyarázta Spíndola. „Szeretnénk annyi, Kahlo életében szerepet játszó növényfajt táplálni, amennyit csak lehet.”

Frida Kahlo, hajában murvafürttel – fotó: Nickolas Muray

A Casa Azul 1929-ben került Kahlo és Rivera birtokába, mikor Kahlo édesapja a festőnő gyermekkori otthonát a fiatal párra hagyta. A ház és kert ekkor még az európai ízlésvilág szerint volt berendezve: az építmény maga neoklasszicista stílusú volt, elrendezésében spanyol és mór jegyek látszottak, a kertben precízen gondozott, betelepített növényfajok voltak – rózsák, pálmák. A pár azonnal nekilátott a birtok átalakításához, hogy a mexikói kultúra, a bennszülöttek művészete, építészete, a helyi flóra iránti érdeklődésüket tükrözze. A birtokról eltűntek az európai díszítmények, a honosított növények helyére trópusi és sivatagi növények, kaktuszok, pálmaliliomok kerültek, Rivera pedig gyarapodó, a spanyol hódítások előtti korból származó szobrokból álló gyűjteményével díszítette a virágágyásokat. „Egész életük Mexikó kulturális, biológiai és botanikai világa körül forgott” – tette hozzá Spíndola, Kahlónak ugyanis egész állatsereglete volt – majmok (Fulang Chang és Caimito del Guayabal), egy őz (Granizo), egy sas (Gertrudis Caca Blanca), papagájok, pulykák és egy kutyafalka is szabadon ficánkolt a szukkulensek és gránátalmafák között.

Egy bájos, 1940 körül készült vázlatban Kahlo örömteli, otthonos oázisként ábrázolja a kertet, mely növényeknek, állatoknak, embereknek, bútoroknak és stúdióknak ad otthont. Kétségkívül a Casa Azul volt Kahlo „menedékhelye”, ahová 1939-ben költözött be véglegesen – ebben az évben ideiglenesen elváltak Riverával, s egyre inkább szenvedett betegségének következtében. A kert ma is létező, kacskaringós ösvényeit úgy tervezték, hogy kerekesszékben is barangolhasson köztük. Kahlo növények iránti szenvedélye a ház belső terére is hatással volt: könyvtárában botanikával foglalkozó könyvek találhatóak, s Kahlo sok könyvében virágokat préselt. (Halála után, 1954-ben Walt Whitman Fűszálainak a festőnő által kedvelt példányában kis csokrot találtak.)

Stúdiójában duzzadt gyümölcsöket, dús virágzatokat, robbanó magházakat, széles, vibrálóan zöld leveleket festett úgy csendéleteire, mint önarcképeire. Mexikói örökségét, termékenységét, szexualitását reprezentálják ezek a számára szimbólumértékű növények, s otthonának dualitását, mely fájdalom és megnyugvás helye volt egyben Riverával való viharos kapcsolata miatt.

Kahlo 1936-os festményén mely a Nagyszüleim, szüleim és én (My Grandparents, My Parents, and I) címet viseli, gyermekként ábrázolta magát, lába látszólag összeforr a kert narancsfájának törzsével, tőle balra egy fügekaktusz látható, mely emberi petesejtet termékenyít meg, ezzel utalva arra, hogy a festőnő éppen annyira származik Mexikó talajából, mint a festményen is ábrázolt családtagjaitól. A képen látható két növény ma is él, további, a festők életében ültetett növényekkel együtt, melyekről most Spíndola gondoskodik. Ám a kert sokat változott 1954 óta: a fák, melyeket a művészházaspár ültetett, magasra nőttek, a környezet így túl árnyékossá vált, mely nem kedvez a szukkulenseknek, a kertészek ezért kénytelenek voltak helyettesíteni őket – a helyeket, ahol a szukkulensek már nem maradtak életben, páfrányokkal töltötték meg. „Az a feladatunk, hogy a kertet úgy gondozzuk, ahogy elképzelésüknek megfelelne” – magyarázza Spíndola. „Őshonos mexikói növényekkel dolgozunk, próbáljuk őket hozzászoktatni új környezetükhöz. ”

Frida Kahlo: Nagyszüleim, szüleim és én

Spíndola különleges odafigyeléssel gondozza Frida kedvelt murvafürtjét, mely nem csak a művésznő fejdíszein jelent meg, de legalább egy festményén is: az Önarckép tövisnyaklánccal és kolibrivel (Self-Portrait with Thorn Necklace and Hummingbird) a murvafürt tüskés ágaiból font nyakláncot viselve ábrázolja magát, háta mögött sűrű levélzet hajt. A képen Kahlo teste összeolvad a természettel, mely életében menedéket és ihletet nyújtott neki, s melynek darabkái ma is láthatóak a Casa Azul kertjében.

A cikk angol nyelvű forrása itt található.