Posztszovjet területek – a magyar figyelmen kívül…

Nemrég jelent meg Németh Orsolya Posztszovjet non-fiction című könyve, mely egy magyar szempontból nagyon elhanyagolt területre reflektál – lengyel irodalmárok/gondolkodók szemszögéből. A Szovjetunió 1991-es felbomlása után több terület önálósodott, több ország is létrejött, így például Hegyi-Karabah, Abházia, Azerbajdzsán, Örményország, Csecsen- és Ingusföld, Kirgizisztán, Jakutföld, Ukrajna, Fehéroroszorszá… Ezek nem különösebben tartoznak a magyar irodalom kutatott területei közé, ellenben a lengyel tényirodalom jó néhány képviselőjének, talán a régi reflexekből adódóan is, felkeltették az érdeklődését. Hogy miért van ez így, arról Németh Orsolya a következőképpen vélekedik:

„Azt nem tudom megmondani, hogy miért nincsenek ott ezek a területek a magyar szellemi élet képviselőinek horizontján, pedig a könyv kapcsán már többször szemben találtam magam ezzel a kérdéssel. Az viszont biztos, hogy a lengyelek alapvetően sokkal nyitottabbak, érdeklődőbbek a körülöttük lévő országok, népek, kultúrák iránt, és ez magától értetődő módon az irodalomban is teret kap. Egyrészt abban a formában, mint az általam bemutatott művekben, tehát, hogy ezek képezik egy-egy könyv tárgyát, és ez nem csupán a riportirodalomban jelenik meg. Ha olyasvalakit kellene említenem, aki a posztszovjet térséggel foglalkozik, de nem riportot ír, talán Mariusz Wilk nevét emelném ki. Másrészt ez a nyitottság abban is tapasztalható, hogy jóval több fordítás jelenik meg a környező országok terméséből, mint nálunk, talán valamivel kisebb az angolszász irodalom dominanciája. De azt sem felejthetjük el, hogy jóval nagyobb piacról beszélünk, mint a magyar, így szerintem sokkal több mindennek jut benne hely, illetve minden meg tudja találni a közönségét. Mindazonáltal azt én is furcsállom, hogy Magyarországon csak ennyire elenyésző mértékben van jelen ez a terület, főleg, hogy nyugati végei hozzánk pontosan ugyanolyan közel vannak, mint Lengyelországhoz. Kedvenc példám erre Ukrajna, ahol most már ötödik éve háború dúl, és szerintem szinte alig van jelen a magyar köztudatban, pedig egy szomszédos országról beszélünk. Ugyanakkor az is lehet, hogy a tényirodalom műfajában is keresendő a válasz, mivel ez az a műfaj, amely a lengyeleknél »behozta«, az érdeklődés középpontjába helyezte ezeket az egzotikus területeket. Ez Magyarországon ebben a formában, mint Lengyelországban nem létezik, és a szociográfia sem egy virágzó és népszerű műfaj manapság.”

S hogy milyen tanulságokkal szolgálnak a könyv eredményei a mai helyzetre? A tapasztalható orosz expanzió a birodalmi álmok újraéledéseként is érthető… De mondd-e erről nekünk újat a posztszovjet területek ilyen aspektusokra méltán figyelő (lengyel) elemzése?

„Én itt nem a birodalmi álmok újraéledését vagy a terjeszkedési vágyat látom a legfontosabbnak. Illetve, valószínűbbnek tartom, hogy a birodalmi álom nem újraéledt, hanem valamilyen formában mindig is jelen volt, függetlenül attól, hogy jelenleg is zajlanak viták arról, hogy Putyin birodalmat épít-e. Itt persze megint fel lehet hozni Ukrajna esetét, akár a kelet-ukrajnai háborút, akár a Krím elcsatolását, amelyeket nagyon nehéz lenne nem úgy értelmezni, mint terjeszkedni akarást. Szerintem azonban sokkal lényegesebb – és talán ez a legfontosabb, amire ezek a lengyel művek felhívják a figyelmet –, hogy nagyon sok posztszovjet állam csak látszólag vált függetlenné, szabaddá. Sok esetben a mai napig erőteljes függőség figyelhető meg, ha nem is feltétlenül politikai (bár Moszkvának az is nyilván érdekében áll, hogy oroszbarát vezetői legyenek az egyes országoknak), de pénzügyi, gazdasági értelemben mindenképpen. A szerzők azonban, akiknek a műveit a kötetben tárgyalom, nem azzal a szándékkal utaztak a posztszovjet térségbe, hogy bemutassák ezeket a (poszt)koloniális viszonyokat, függőségeket, ezekre »csak« óhatatlanul fény derül. Nekem volt az a feltett szándékom, hogy ezeket az elemeket ragadjam ki és vizsgáljam meg. Ami pedig még mindenképpen nóvumnak tekinthető ezeknél a lengyel riporter-íróknál, hogy az irodalom eszközeivel igyekeznek lerombolni jól berögzült sztereotípiákat, így kvázi ellenpólusát is képezhetik mondjuk a 19. századi orosz irodalmi műveknek, amelyek felépítették ezeket a kaukázusi vagy a szibériai népeket illetően.”

Németh Orsolya Posztszovjet non-fiction című könyve bemutatja a lengyel tényirodalom evolúcióját a kezdetektől egészen napjainkig. Illetőleg kísérletet tesz ennek a Lengyelországban páratlan népszerűségnek örvendő, szinte már jelenséggé váló műfaj mibenlétének meghatározására. Ezzel párhuzamosan és a lengyel riportirodalmi művek alapján végigkalauzolja az olvasót a volt Szovjetunió területén, Nyugat-Ukrajnától egészen Vlagyivosztokig. Ez a terület pedig a legtöbb magyar olvasó számára terra incognita. A szerző releváns szakirodalmi kontextusba helyezi az egyes tényirodalmi műveket, valamint részletesen foglalkozik a különböző orosz és szovjet birodalomelméletekkel és a posztkolonializmus elméletével, illetve annak a posztszovjet térségre való alkalmazhatóságával. A Posztszovjet non-fiction emellett azt is boncolgatja, mivé lett a szovjet éra embertípusa, a homo sovieticus, már ha egyáltalán valaha létezett.

Németh Orsolya: Posztszovjet non-fiction. A volt Szovjetunió országai és a lengyel tényirodalom. Örökség Kultúrpolitikai Intézet Nonprofit Kft. Budapest, 2019