dunszt.sk

kultmag

„A nyelvek csak ideológiaként léteznek az emberek agyában”

A nyelv szubjektív, illetve objektív megközelítéséről, a nyelv köré épített és épülő ideológiákról, a kissebbségben élők nyelvi helyzetéről, illetve tágabb értelemben a magyar nyelv használatáról Lanstyák István nyelvészt, a Pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének professzorát kérdeztük.

A nyelvi ideológiák olyan jelenségek, amelyeket a laikusok ritkán érzékelnek, mert sokszor implicit módon jelennek meg. Ön mikor és miért kezdett el tudatosan foglalkozni a nyelvi ideológiák kérdésével?

Nemcsak a laikusok nincsenek nagyon tisztában azzal, hogy a nyelvről és a nyelvhasználatról szóló megállapítások nagy része ideológiai töltetű, hanem gyakran még a nyelvészek se veszik észre, hogy amit objektív nyelvi ténynek vélnek, az valójában nyelvi ideológia. Nem sokan gondolnak például arra, hogy maga a „nyelv” fogalma is meglehetősen ideologikus. A jugoszláv háborúkig „szerbhorvát nyelvről” beszéltünk, az ország feldarabolódása óta pedig külön „szerb”, „horvát”, sőt „bosnyák” és „montenegrói” nyelvről.

Attól, hogy Vukovárt porig rombolták vagy Bosznia-Hercegovinában csaknem százezer embert lemészároltak, sok minden megváltozott, de nem az emberek beszédmódja.

Nem új „nyelvek” jöttek létre a háborúk nyomán, csupán új nyelvi ideológiák – a szerbhorvát nyelv ideológiája helyett a szerb, a horvát, a bosnyák stb. nyelv ideológiája.

De hogy a kérdésére válaszoljak: a 2000-es években először a nyelvi tévhitek, vagyis a nyelvi mítoszok és a nyelvi babonák kapcsán szembesültem a magyar nyelvközösségben fontos szerepet játszó nyelvi ideológiákkal. A nyelvi tévhitek is javarészt nyelvi ideológiák, azaz nyelvről, nyelvhasználatról szóló gondolatok, melyeket a nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatos tények megmagyarázására vagy igazolására használnak. A különbség az, hogy a nyelvi tévhitek nincsenek összhangban se a mai tudományos nyelvszemlélettel, se a nyelvészeti kutatások eredményeivel. Mivel engem a nyelvről való gondolkodás általában is érdekelt, nemcsak a tudománytalan nézetek, megfelelőbbnek láttam egy tágabb vizsgálati keret alkalmazását, a nyelvideológiait.

Amikor nyelvi ideológiákról hallunk, a legtöbbünknek negatív érzése támad, mivel legtöbbször a társadalmi-politikai értelemben vett ideológiákra asszociálunk. Vannak „pozitív” vagy „hasznos” nyelvi ideológiák? Lehet egyáltalán ilyen szempontból vizsgálni őket?

Szigorúan véve nem léteznek „pozitív” nyelvi ideológiák, de „negatívak” sem, hanem a célok, amikre használjuk őket, azok lehetnek „pozitívak” vagy „negatívak”, valamilyen világnézet, illetve törekvés fényében. Mondjuk a nyelvi nacionalizmus ideológiáját mi, kisebbségi magyarok pozitívnak tartjuk, ha a magyar mint kisebbségi nyelv megőrzését szolgálja, például úgy, hogy konkrét élethelyzetekben ideológiai okokból akkor is a magyar nyelv használata mellett döntünk, amikor könnyebb, praktikusabb, célszerűbb volna szlovák nyelven megnyilatkozni. Sok-sok ilyen apró, a nyelvi nacionalizmuson alapuló döntés segít abban, hogy a magyar nyelv fennmaradjon Szlovákiában, amit mi fontosnak tartunk. (És nemcsak mi, szlovákiai magyarok: a nyelvi sokszínűség fenntartását a nyelvészek többsége is támogatja világszerte.)

De ugyanazt a nacionalista ideológiát negatívnak minősítjük, amikor azt a többségi hatalom a kisebbségi nyelvek elnyomására használja.

Mit gondol, melyek azok a nyelvi ideológiák, amelyek a mindennapokban leggyakrabban megnyilvánulnak? Léteznek „közkedvelt” vagy elterjedt nyelvi ideológiák, amelyek helyzettől vagy helytől függetlenül gyakran megjelennek?

Sok olyan nyelvi ideológia létezik, amiben még a nyelvészek többsége is hisz, például az, hogy a nyelveknek valóságos létük van. Pedig a nyelvek csak ideológiaként léteznek az emberek agyában. Ebben sokkal inkább a hétmérföldes csizmára vagy a vasorrú bábára hasonlítanak, mint a való világ tárgyaira: attól léteznek, hogy az emberek hisznek bennük és beszélnek róluk. Ami ténylegesen, objektíve létezik, az csak a beszédtevékenység és annak eredménye, a beszéd- és írásművek. Ezeknek van egy belső szerkezetük, amit le lehet írni. Erre fogjuk rá, hogy leírtuk „a nyelvet”. Valójában egy vagy sok ember beszédtevékenységének az eredményét írtuk le általánosító módon.

Ez az általánosító szóhasználat mégis nagyon elterjedt. Mi lehet ennek az oka?

Leginkább az, hogy a beszélésről és a beszéléstermékekről való gondolkodást és beszédet a „nyelv” képzete sok esetben megkönnyíti, igaz, máskor meg a „nyelv” nagyon félrevezető, mivel arra csábít minket, hogy dologszerűen képzeljük el azt, ami valójában tevékenység. De akár tetszik, akár nem, a nyelv ideológiájával együtt kell élnünk, mert annyira megszoktuk, hogy nélküle nyelvi vonatkozású kérdésekről beszélni se tudunk. Tessék: én is kénytelen voltam az előző mondatban a nyelv szóból létrehozott nyelvi melléknevet használni. Pontosabban: nem voltam kénytelen, de így tűnt célszerűnek, mivel a nyelvi melléknevet csak hosszadalmas körülírással tudtam volna kiváltani.

Lát változást a nyelvi ideológiák értékelésében a laikusok körében? Tapasztalja, hogy többen ismerik fel őket (ha nem is tudják néven nevezni) és fogalmazzák meg a véleményüket velük kapcsolatban?

Erre irányuló kutatások nélkül felelőtlenség volna személyes benyomásokra alapozva bármit is mondanom. Én már annak is örülnék, ha a nyelvészek körében nagyobb teret nyerne az a felismerés, hogy egy sereg fogalom mögött nincs más valóság, csak gondolati. Jól elvitatkozgatnak a kollégák még ma is például arról, mi az a „többnyelvűség” vagy a „jelentés”. Mintha ugyan létezne a külvilágban valamiféle „többnyelvűség” vagy „jelentés”. Mivel nem létezik, az a „többnyelvűség” vagy a „jelentés”, amit annak tartunk. A valóságban csak annyi van, hogy ugyanaz az ember is tud többféleképpen beszélni – vagyis „többnyelvű”, és az emberek a szavakat különféle módon hozzák kapcsolatba a nyelven kívüli valóság különféle darabjaival meg a saját gondolataikkal – azaz „jelentést tulajdonítanak” a szavaknak. Ez az, ami ténylegesen létezik. A nyelvészek létrehoztak egy csomó fogalmat, ezeket megnevezték valahogy, majd szépen elhitték, hogy ezek ténylegesen léteznek. Aztán ezek a gólemek néha a fejünkre nőnek.

Miért fontos, hogy foglalkozzunk a nyelvi ideológiák kérdésével? Egyáltalán szükséges vele foglalkoznunk nyelvészberkeken kívül is?

Az a jelenség, amit nyelvnek szokás nevezni, minden emberhez nagyon közel áll; a beszélés bizonyos módjaihoz sokszor érzelmileg is erősen kötődünk. Már csak emiatt is fontos volna jobban ismernünk az ezzel kapcsolatos tényeket.

Ha az emberek tisztában lennének azzal, hogy egy csomó minden abból, amit „anyanyelvi nevelés” címen tanultak, nyelvi ideológia, nem pedig valamiféle objektív tény, meggyőződésem, hogy sokkal szabadabban, bűntudattól, szégyenérzettől mentesebben és nem utolsósorban sokkal kreatívabban mernének beszélni és írni. Ez nemcsak nekik tenne jót, hanem a – nemlétező – „nyelvnek” is.

Tudjuk, hogy a nyelv a hatalom eszköze is lehet, és ez talán hatványozottan érvényes a kisebbségi közegre. Konkrétan a szlovákiai magyar közegre levetítve, vannak olyan nyelvi ideológiák, amelyek régen is befolyásolták és napjainkban is erőteljesen befolyásolják a szlovákiai magyar nyelvhasználatot?

Bizonyos nyelvi ideológiák nálunk a kultúra részévé váltak – például a nyelvi purizmus, a nyelvi konzervativizmus, a nyelvi standardizmus, a nyelvi platonizmus vagy a nyelvi autonomizmus. Olyannyira, hogy az a nyelvész, aki ezek létjogosultságát valamilyen összefüggésben meg meri kérdőjelezni, a laikusok szemében kultúrarombolóvá és majdhogynem közellenséggé válik.

Pontosan mit takarnak az említett nyelvi ideológiák?

A purizmus ideológiája arról szól, hogy a nyelv belső keletkezésű formái értékesebbek a más nyelvekből átvetteknél. A nyelvi konzervativizmus hasonlót gondol a régebb óta meglévő nyelvi formákról. A standardizmus az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat jobb, szebb, értékesebb nyelvváltozat a többinél, és minden ember érdeke, sőt kötelessége, hogy azt elsajátítsa. A nyelvi platonizmus arról szól, hogy van az „égben” egy tökéletes nyelv, aminek a földi nyelv egy tökéletlen leképeződése. S ha egy nyelvi változás folytán már majdnem mindenki mást mond is, mint amit az „égi” nyelv szabályai szerint kellene mondania, akkor is az „égi” forma a helyes, az emberek pedig nyelvi tévelygésben leledzenek. A nyelvi autonomizmus szorosan összefügg a platonizmussal: az a meggyőződés, hogy a közlések megítélhetők nyelvhelyességi szempontból a beszédhelyzetre és a szövegösszefüggésre való tekintet nélkül. Ahogy Móricka gondolja. Hát persze, ha az égben le vannak fektetve a szabályok, akkor jogosan gondolja Móricka, hogy nincs szükség a körülmények ismeretére.

Az is köztudott, hogy a szlovák nyelvészetben jelenleg is nagyon erős nyelvi purista szemlélet uralkodik, amely befolyásolja többek között a cseh és az angol elemek szlovák irodalmi nyelvbe való beemelését is. A magyarra mennyire jellemző ez a nézet?

A magyar nyelvészet a szlováknál kevésbé purista, pedig a magyar nyelvbe – tekintve, hogy az nem indoeurópai nyelv, mint a szlovák – nehezebben integrálódnak az angolból vagy más nyelvekből átvett elemek.

Vannak olyan tényezők, amelyek erősítik a purista szemléletet?

A nyelvi purizmus összefügg egy-egy nyelvközösség veszélyeztetettségérzetével. Nem véletlen, hogy az angol vagy az orosz „gátlástalanul” vett át idegen nyelvből elemeket. Mert soha nem érezte a nyelvét veszélyben. A kis nyelvek beszélőinél más a helyzet, különösen akkor, ha a konkurens nyelv egyben az őket elnyomó hatalom nyelve. Ilyenkor a kölcsönszavak mintegy az elnyomás szimbólumává válnak. Ez is oka lehet annak, hogy az emberek egy része ellenszenvvel viseltetik irántuk. Nyilván ezért okozott felháborodást a szlovákiai magyar értelmiség egy részében is, hogy a magyar értelmező kéziszótárba olyan szlovákiai magyar szavak is bekerültek, mint a hranolki, a vlecska vagy a bufet. Amúgy nagy dolog, hogy ez megtörténhetett: jelenleg nehezen elképzelhető, hogy egy szlovák értelmező szótárba bekerüljenek a Szlovákia határain túli közösségekben használt kölcsönszavak. Pedig egy szótárba bekerülni nem valamiféle kitüntetés, hanem csak annak elismerése, hogy az adott nyelvi elem létezik, és bizonyos körben közhasználatú. Ahogy az sem kitüntetés, hogy egy újszülöttet beírnak az anyakönyvbe.

A nyelvművelők gyakran azzal érvelnek az új vagy idegen eredetű szavak ellen, hogy azok jelenléte veszélyezteti a magyar nyelv túlélését, illetve fennmaradását. Ön ezt mennyire látja valós veszélynek?

Ez is egy nyelvi ideológia, ilyen veszély nincs. A kisebbségi nyelvek fennmaradását nem a kölcsönszavak vagy akár nyelvtani kölcsönzések veszélyeztetik: azok a nyelvet csupán gazdagítják, és segítik, hogy rugalmasan alkalmazkodjon az új körülményekhez. Egy kiváló, tragikus sorsú szlovákiai magyar nyelvész, Arany A. László már a 20. század negyvenes éveiben megállapította, hogy az idegen nyelvi hatás a nyelvi változások egyik legfontosabb mozgatórugója.

Akkor elmondhatjuk, hogy egy nyelv kihalása és az idegen nyelvi hatás között nincs törvényszerű összefüggés?

A kontaktológia nem ismer olyan nyelvet, amely azért halt volna ki, mert idegen nyelvek hatottak rá. Olyat ismer, hogy nagymértékben megváltozott más nyelvek hatására. De épp ez tette lehetővé a fennmaradását.

Mi az, ami tehát valós veszélyt jelent egy nyelv fennmaradása szempontjából?

A nyelv fennmaradását az veszélyezteti, ha a szülők úgy döntenek, hogy nem az első nyelvüket, a kisebbségi nyelvet – esetünkben a magyart – adják át a gyerekeiknek, hanem a második nyelvüket – esetünkben a szlovákot. Ha átadják ugyan az első nyelvüket, de többségi nyelvű iskolába íratják gyermekeiket, nagymértékben növelik annak a veszélyét, hogy a nyelvcsere a következő nemzedékben bekövetkezik. És hadd tegyem hozzá, bár ez nem nyelvi kérdés: az is veszélyezteti a kisebbségi nyelv fennmaradását, ha az anyák nem is szülnek elég gyereket. Két gyerek egy-egy családban kevés, legalább három kell a lakosság reprodukálásához, különösen kisebbségi körülmények közt, ahol a gyarapodás jelentős részét is elviszi az asszimilációs veszteség és az elvándorlás. Szilágyi N. Sándor, kiváló erdélyi magyar nyelvész szavait a mi helyzetünkre átírva azt mondhatjuk: sok mindent elvárhatunk a szlovákoktól, de azt nem, hogy ők szüljenek és neveljenek nekünk magyar gyerekeket.

Vannak olyan nyelvi ideológiák, amelyek kifejezetten a kisebbségi nyelvcserehelyzethez kötődnek?

Sok ilyen ideológia van. Például a föntebb említettek is. Azzal, hogy a kisebbségi magyar emberek a nyelvjárásias vagy a kölcsönszavakkal tarkított beszédet helytelennek, csúnyának tartják, a magyar nyelv fennmaradását veszélyeztetik. Minél kisebb egy nyelv presztízse, annál kisebb a beszélők késztetése, hogy átadják a következő nemzedéknek, legalábbis ha a többségi nyelvet is folyékonyan beszélik. A nyelvművelők szándékuk szerint megmenteni akarják a nyelvet, valójában a sírját ássák. A többnyelvű beszélők törvényszerűen másképp beszélik mindegyik nyelvüket, mint az egynyelvűek, ezen lehetetlen változtatni. Csak az ideológiákat tudjuk megváltoztatni olyanokra, amelyek nem kórt látnak az idegen nyelvek hatására bekövetkezett változásokban, hanem azt, hogy a beszélők képesek a nyelvet a saját változó körülményeiknek megfelelően alakítani.

Van valamilyen trend, amely a fiatal szlovákiai magyarok körében a magyar nyelvhez való hozzáállás tekintetében kibontakozóban van vagy dominál?

Ezt én nem tudhatom, mivel ilyen kutatások nincsenek, legalábbis én nem tudok ilyenekről. Gyaníthatóan sok minden megváltozott és folyamatosan változik az Y generáció felnövekvésével és a Z generáció cseperedésével. És fontos is lenne ezeket a változásokat a nyelvi ideológiák vonatkozásában is megvizsgálni. Ebből bizonyos következtetéseket tudnánk levonni a magyar mint kisebbségi nyelv várható sorsára nézve is.

Beszélgetésünk során többször is utalt rá, hogy fontos a nyelvet objektívan vizsgálni. Folynak jelenleg ilyen vagy hasonló jellegű „nyelvvel” kapcsolatos kutatások?

Mivel ideológiamentes nyelvészeti kutatás nem létezik és nem is igen létezhet, nagyon fontosak a nyelvi ideológiák feltárására irányuló vizsgálódások, mert ezek lehetővé teszik, hogy a nyelvi tényeket valahogyan mégis megkülönböztessük a róluk való gondolatainktól. Ilyen kutatás jelenleg Szlovákiában is folyik, a Szlovák Kutatás- és Fejlesztéstámogató Ügynökség (APVV) támogatásával.  A kutatásban részt vevő tizenegy szakember elsősorban a többnyelvűséggel kapcsolatos nyelvi problémák kontextusában vizsgálja a nyelvi ideológiákat. Örvendetes módon a tizenegyből öten szlovákiai kisebbségekhez tartoznak: négyen magyarok (köztük a kutatásvezető is), egy pedig roma. A többiek is a szlovákiai kisebbségekkel foglalkoznak, többen a németekkel, illetve a kisebbségekkel általában.