dunszt.sk

kultmag

Scriptwriter a vártán

Az Emlékszel Dolly Bellre? a Megáll az idő rokona. Legalábbis így gondoltam, mikor először láttam, és akkor még nyolcvanas évek volt. A Sjećaš li se Dolly Bell? egy fiatal szarajevói rendező, bizonyos Emir Kusturica első filmje, nevezett a nevezetes prágai FAMU-n tanulta a filmcsinálás mesterségét, mely hatás nehezen is volna eltagadható. 1962-ben játszódó film, két évvel a fontos titói alkotmánymódosítás előtt, amitől kinyílt Jugoszlávia, s beindult a Gastarbeiter-vircsaft. Korábban a Nyugat ottani nézőpontból Trieszt volt, az ötvenes évekig vitatott terület, Olaszország lesz-e, vagy Jugoszlávia, a háború végén itt még fenyegető felállás volt egyik oldalról a partizánhadosztályok, a másikon pedig a brit kötelékben harcoló lengyel Anders-hadsereg részéről, utóbbiak előbbiektől védték a kávékikötőt. Ez a Trieszt már rég nem James Joyce angoltanár és Horthy sorhajóhadnagy, hanem a ventiquatromille baci, a huszonnégyezer csók italo-slágereinek otthona, farmernadrág-lelőhely és popkultúra. Kusturica filmje „így jöttem” film, kamaszmozi mediterrán napsütésben, olyan komcsi környezetből, ahol kimaradt a sztálinizmus. A forgatókönyvíró a bosnyák író és költő Abdulah Sidran, aki sakknagymesteri babérokra is tör.

Van egy emlékem Abdulah Sidranról. 1992 volt, ősz talán, a Narancs akkori szerkesztőségéből telefonálgattunk Bojtár B. Endrével, a délszláv nyelveken szóló mostani főszerkesztővel, mára elképzelhetetlennek tűnő nehézségek közepette Szarajevóba, mely város akkor már hónapok óta ostrom alatt állt, támadták a JNA (Jugoszláv Néphadsereg) egységei, a hegyekből csetnikek (nagyszerb nacionalista paramilitárok) vadaskerti lövészetet tartottak a nem sokkal korábban téli olimpiát rendező város esetlegesen felbukkanó járókelőire, a város első védelmi vonalának megszervezői, végrehajtói és katonái a helyi heroincsempész maffia legénysége és tisztikara volt. Meg persze muzulmán érzelmű rendőrök, katonák, haditengerészek. Mert a néhai Jugoszláviában a muzulmánok nemzetiség volt (srbi, hrvati, muslimani – tudta felejthetetlen hangsúllyal deklamálni Bosznia nemzetiségeit korábban Tito marsall), és szekulárisak voltak döntően. Abdulah Sidrant azért kerestük, mert Emir Kusturica filmrendező forgatókönyvírója volt, persze szerettük az Emlékszel Dolly Bellre? és A papa szolgálati úton című filmeket. (Kicsit még a Cigányok idejét is, de ott már zavart az egzotizáló hajlam.) Ezeket Sidran írta. Nevezett rendező utolsó értekelhető filmjeiről beszélünk. Emir Amerikába ment először, eszképista posztmodernt forgatni, akkori meglátásom szerint ez ahhoz volt hasonlítható, ha egy pesti zsidó származású filmrendező 1944 koranyarán nekiállt volna fehértelefonos vígjátékot forgatni Hollywoodban, hisz’ annyira olyanos a Zeitgeist. Aztán Milošević Belgrádjába költözött Sch. Mária szintjén történelmet hamisítani: lásd Underground, és e filmmel kapcsolatban tudnunk kell a cannes-i zsűri örök szégyenét is. Abdulah Sidran viszont Szarajevóban maradt, mikor nagynehezen végre elértük telefonon, írna cikket a Magyar Narancs névre hallgató akkor még félreeső lapnak „ostrom alulnézetben” jeligére, hát hűde kurva hálásak lennénk. Fizetni nemigen tudunk. Sidran szabadkozással kezdett: ja, persze, pénz nem számít, de kicsit hosszabb leadási határidőt kér, mert a következő napokban kétszer is be van osztva 18 órás, olykor lövöldözős fegyveres külső őrségbe, és ott alig is tud írni. Kétheti volt még a lap, nembaj, kövszám, írja anyanyelvén, a Narancsnál dolgozó vajdasági kommandó majd lefordítja, idő dögivel. Abdulah Sidran megírta, a vajdasági kommandó lefordította, a következő szám élén végzett. Jó cikk volt.

A minap Újvidéken jártam, beugrottam egy kávéra a Forum Könyvkiadóhoz, haverokhoz; Jesus!, mikor először jártam itt, rohadt régen, félköbméter Új Symposionért, mennyire más volt az épület hangulata – nyugatos modernizmus a mi szinteszovjetsztájl dizájnunkhoz képest –, a mai lepusztulat is az öngyilkos nacionalizmus politikájának látványos következménye, és itt, egy polcon fedeztem fel Sidran könyvét (ford. Rajsli Emese – a hajdani narancsos vajdasági kommandó kültagja), persze hogy elkunyeráltam.

A tizenhét éves Sabahudin Zolj Chilébe indul, illetve indulna, de az anyja egy cédulát és egy százdinárost hagy az asztalon. Jugó druže Tito és a „testvériség-egység” (bratsvo i jedinstvo) idején: paralell az UDBÁ-ra (titkosszolgálat) és a Triesztre nyitottság, persze hogy mentek a legújabb Paul Anka lemezek, persze hogy miniszoknya és twist, és persze hogy a „zsúr” szóban ott a női testek és a félhomály illata, egyértelmű, hogy ilyenkor az ember megpróbálja a világot Niko Bartula, a híres raguzai kalóz szemével nézni. Ez a Szarajevó nekem egy ff. sajtófotón lett meg – a plávik labdarúgósikerét köszöntő örömét egy szarajevói atyafi Mekka felé fordított vöröscsillagos piros-fehér-kék jugoszláv zászlón térdelve hajlongással és a fennvaló Allahnak szóló hálanyilvánító davenolással fejezte ki –, ez a Szarajevó rég túl volt a Waffen SS Handschar hadosztályának fezt viselő tömeggyilkosain, a neretvai csatán és Sutjeskán (Tito szerepében: Richard Burton; DE! Jovanka asszony szerepében nem volt Elizabeth Taylor, mert abban a filmben nem volt Jovanka asszony egyáltalán), a 43-as AVNOJ-on, a Knin-környéki csetnikeken, és a nyugat-hercegovinai (mely környéken a régi mondás szerint nem terem más, „csak kövek, kígyók és usztasák”) horvát szélsőségeseken; a város maga volt Titoszlávia, a K.u.K monarchia szelleme a déli szegmensben, osztrákok és nagyszámú magyarok nélkül. Sabahudin ezen a mesés, szláv 1001 éjszakás helyen, a Baščaršija török bazárjában, dzsámik és minaretek tövében érdeklődik a „társult munka alapszervezetekkel” keretezett élet és a szexus lehetőségei iránt, mint egy Old Shatterhand. Szomszédját Božo Puškinnak hívják, és az majdnem olyan, mint régi ismerősöm, a kivénhedt kaszkadőr Pera Čehov; Sabahudin apja talán az iskolában jó latinos volt, de az anyagi világon kívül nem lát semmit, mert Sabahudin apja – a filmváltozat szerepében a zseniális Slobodan Aligrudić – a szerelmet is a mirigyek működésére vezeti vissza. Viszont a nőre, a nőre emlékezni kell! Még Dolly Bellre is, kerek állán a szemölcsre, hiszen lénye a szexualitás maga. Ahogy ez szokott lenni, van idősebb haver. Őt hol Šintornak, hol Bracónak, hol meg Braco-Šintornak hívják, rejtezkedő életmódot folytat, kurvákat futtat vagy az ellenállást szervezi, vagy egyszerűen csak meggazdagodni akar. Ő hozza a lányt Sabahudinhoz, rejtse el.

Dolly Bell egy vágykép, Platón barlangjának falain villódzó árnyak között pin-up girl, dizőz vagy szőkeparókás striptease-táncosnő, „és ahogy elmozdította a reteszt, teste ismét a lány mellének mágneses mezejébe került, a lány mellbimbóinak érintését a mellkasán áramütésnek érezte, amelytől megremegett, egyetlen dologra gondolva: »Istenem, el tudom-e viselni mindezt?«”. Sabahudin bármikor képes átköltözni egy másik emberi lénybe, „a nő a galambdúc padlóján ült, az elszórt búzaszemek és elpotyogtatott galambszar között, kezében Sabahudin kedvenc galambjával, a fehér zombori pörtlivel”. Ám Dolly Bell akár beszéd közben, egyetlen szempillantás alatt el tud aludni, ami ilyenkor marad belőle, az a vágyakozás tárgyaként való létezés.

Kamaszkorom legnyarabb szara, a megszámolhatatlanná vált napok, amiket Dolly Bell Sabahudin „félhomályos-tollas-burukkolós deszkavilágában töltött”, sivataggá vált napok. Aztán a csókolódzás (sic!) tanítás, a nyelv halának dugdosása szájból szájba, hogy aztán jöjjön a bánat kaszája, Šintor gyalázata, a Halimbašić utcai gang bang. „Dolly Bell a galambdúcban lomha, végtelen alvással próbálta legyőzni sírhatnékját”, mert hiába szól a baglama, török kávéval teli a dzsezva, a közigazgatásban dolgozók nem isznak déli tizenkettő előtt. Mert a szesz mellett folytatott férfias beszélgetések mindig a veszekedés veszélyes peremén egyensúlyoznak, és hiába várja mindhárom Zolj fiú a rituális körülmetélést és a disznóhús egy definite no no, de a pia azért nem. Sabahudin apját, nyilván azt, aki később szolgálati útra ment, még csak „tegnap vették fel a pártba, de már okoskodik”. Sabahudin életprogramja az, hogy alappal kimondhassa „minden nap minden tekintetben egyre jobb vagyok”. És, ahogy minden nyárnak, ennek is vége egyszer.

Elgondolkodhatunk, Sidran a bosnyák Bereményi-e, vagy inkább az Egy makró emlékiratai (Végel László) települt át Újvidékről Szarajevóba. Sidran könyve szikárabb, szűkebb, mágikusabb, realistább Kusturica filmjénél. Szerzője igazabb. Sokkal. A fordító tudta, hogy a regionalizmusok gazdagítanak, és remélem, Sidran megírta regénynek A papa szolgálati úton forgatókönyvét is, és hogy azt Rajsli Emese le is fordítja majd.

Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre? TraN(S)zakció sorozat, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015