dunszt.sk

kultmag

Világból kikopó Csehov

Fel nem foghatom, hogy a Vadmézet hogy lehet úgy bemutatni, hogy közben – sem plakáton, sem ajánlószövegben – fel nem merül Csehov neve. Ha ezt a cikket valaki – feltéve, és részemről egyébként meg is engedve – le akarná szabadon fordítani angolra úgy, hogy közben megtartja a szöveg gondolatmenetét és alapszerkezetét, a tkp. azonos tartalom mellett „csak” az egyes fejezeteket színezi ki, tupírozza fel, toldja meg kedvére, és az így elkészült opusnak új címet is ad, attól még változatlanul én volnék az iromány szerzője, a fordító maximum az átköltője lehet.

Ezt egyébként a Vadméz fordítója-írója, Michael Frayn is nagy valószínűséggel így gondolja, hiszen mértékadó angol irodalmi honlapok is egyöntetűen a fordítások között említik a komédiát (az 1933-as születésű kortárs angol író még ma is tiltakozhatna ez ellen, ha ez így nem volna korrekt). Ahol meg bővebben foglalkoznak a Vadméz-jelenséggel, ott kifejtik: „radikális adaptációjában” mennyire hű maradt az angol drámaíró a nagy előd szellemiségéhez, mennyire magáévá tette (és továbbgondolta) Csehov vígjáték-felfogását.

Az 1984-ben íródott adaptáció előadása a Belvárosi Színházban csehovi környezetben kezdődik, a kosztümök, a díszletek, a berendezési tárgyak 19. századi orosz vidéki környezetre utalnak. A konkrét Csehov-eredet is hamar mindenki számára kiderülhet, hiszen a szereplők nevei is mind ugyanazok, mint a Csehov-drámában. Az is perceken belül elhangzik, hogy a társaság Platonovra vár izgatottan. Elképzelhető, hogy a nagyközönség komédiára jegyet váltott tagjai között szép számmal akad olyan, aki e névről még nem gondol rögtön Csehovra, és nem lehetetlen az sem, hogy ez határozottan találkozik az alkotók-létrehozók, valamint a producer szándékával is. Ugyanis a Csehov-komédiákat – közhely! – leginkább nem komédiaként játsszák, és egy taótól megfosztott magánszínház a legkevésbé sem engedheti meg magának, hogy „szöveg alatt áramló emberi sorsok” lassú, filozofikus „unalmával” riassza el a nézőit… De ezzel be is fejezem a nyilvános töprengésemet a Csehov-elfelejtés okairól.

Annál is inkább, mert valóban izgalmas kérdés, hogy mennyire és hogyan lehet az eredetileg komédiának szánt Csehov-darabokat komédiaként játszani. A Vadméz a közelmúltban általam látott harmadik Platonov-kísérlet, mely ezt a kérdést (is) implicite firtatja. A három előadásból röviden levonható tanulság az, hogy minél inkább komédiaként játsszák a darabot, annál inkább kikopik belőle Csehov. És ennek talán nem kéne feltétlenül így lennie. 

Botos Bálint nagyváradi Apátlanul-rendezése a csehovi képlet alapján működik: a nők azért vágynak kétségbeesetten a hajdan tehetséges, de részeges semmirekellővé vált Platonov szerelmére, mert számukra csak egy „különleges” férfi jelenthet felemelkedést előre könnyen kiszámítható, szürke sorsukból (ez igen elgondolkodtató előadás, melynek komikus jelenetei is vannak). Székely Kriszta budapesti Katona József színházbeli A Platonov-változatában csak találgatni lehet, mit esznek a nők a visszataszító, (n)őket gorombán lekezelő, fertelmes alaknak megrajzolt Platonovon, és igen beszédes-jelentéses, hogy a végén a négy szerelmes nő – a Csehov által írtakkal ellentétben, a pisztolyt egymás kezébe adogatva – szabályosan kivégzi a címszereplőt (ebben az előadásban már több a teátrális felfokozottság és a szándékos röhögtetés). Velük szemben a Vadméz lényegében nem egyéb, mint kacagtatás céljából színpadra vitt komikus helyzetgyakorlatok dramaturgiailag ügyesen motivált, jól megírt sorozata. És annak nem is rossz. Ebben a Michael Frayn-i koncepcióban tényleg „csak” rendezés és színészi játék kérdése, hogy milyen színvonalat üt meg az előadás.

A frayni koncepció egyébként komoly megfontolásokon nyugszik. Méltatói szerint az angol író – éppen Csehov-írások nyújtotta tapasztalásai alapján – úgy véli, hogy a vígjáték tökéletes eszköz lehet arra, hogy általa a hiábavaló emberi vágyak és a hatalmas, titokzatos univerzum között kapcsolat, örvénylés, áramlás létesüljön. Az biztos: jelenlegi tudásunk szerint a világmindenségben igazán röhögni egyedül csak mi, emberek tudunk. Frayn tehát azt gondolja, hogy a színházi röhögtetés ab ovo sohasem szimpla jókedvre derítés, hanem a nevetés képessége (főleg önmagunk kinevetése) révén az ember a végtelen teret és időt kitágító kozmikus (filozofikus) magasságokba emelkedhet. Ha így nézem a Vadmézet, máris sokkal többet ad.

A Frayn-adaptáció második részében – Csehovhoz teljesen hűen – egészen abszurdan mutatkozik meg az alapvető emberi tulajdonság: bármikor képesek vagyunk egészen kifordulni önmagunkból, akár nyilvánosan is megalázkodunk csak azért, hogy rögeszmésen elképzelt boldogságunknak legalább csekélyke maradékát megőrizzük, megszerezzük. És amikor színházban tükörbe nézve, mindezt meglátjuk, felismerjük, jót röhögünk, pedig sírnunk kéne. A komédia valóban igen alkalmas rá, hogy – közvetve vagy követetten – elénk tárja az emberi létezés alapvető paradoxonjait.

Komédiát rendezni pedig Znamenák István jól tud, mert komédiát játszani is igen jól tud. A régi, megkülönböztető terminusok szerint nem rendezői, hanem színész színházat rendez, melynek alapkoncepciója, hogy játszani (is) engedi a színészeket. Hogy mégis van erős hatása a folyamatokra, én ezt attól látom bizonyítottnak, hogy az a figura, az az alakítás a legjobb az esten, melyet a színész-rendező maga is hasonlóan (és igen jól sikerülten) adna elő: Mészáros Máté Nyikoláj Ivanovics Trileckij, a fiatal orvos szerepében végig a komédiázás legfőbb szervezőereje. Ötvös András Platonovként fokozatosan érik központi alakká, játéka igazán karakteressé a második felvonásban válik, amikor is miután a felesége elhagyta, a mocskos iskolai (torna)szertárban húzza meg és süllyeszti még mélyebbre önmagát. (Csehovnál ekkor a kezdetektől három hét telt el, a szöveg szerint Fraynnél is, de Znamenáknál a díszletkörnyezet hirtelen 20. századvégi lepukkant szovjetessé változik.) Nagy Dániel Viktor Szergej Pavlovics Vojnyicev szerepében több arcát mutathatja meg, ábrándozó lírai alkatának erős kontrasztja az éjszakai kacsavadászatban nyújtott alakítása, amelyen a Papp János játszotta Ivan Ivanovics Trileckij nyugállományú ezredessel hullarészegen, együtt borzolják – nem annyira a kacsák, mint inkább a más-más okból ébren maradottak – kedélyállapotát.

Nem udvariatlanságból kerülnek később említésre a nők. Znamenák István rendező mintha kevesebb invenciót fektetett volna a női karakterek kimunkálására, érdekessé, egyedivé tételére. Ullmann Mónika (Anna Petrovna Vojnyiceva) és László Lili (Szása, Platonov felesége) sem talált ezúttal különleges, egyéni színeket a jellem- és alkatábrázolásaikhoz, így játékuk „csak” a tisztes helytállás kategóriájába sorolható. Radnay Csilla első megjelenése Szofja Jegorovna, Vojnyicev felesége szerepében sokat ígérő (zavarát, izgatottságát finoman furcsa gesztusokkal, egyéni testbeszéddel jeleníti meg), ám a későbbiekben ezt nem tudja fokozni, variálni. Grisnik Petra Marja Jefimovna Grekovaként most is kihasználja komédiázásra (is) igen alkalmas testi és lelki adottságait, szerepe szerint is nagyobb lehetősége van markáns alakításra. A többi színész, Pataki Ferenc, Ficzere Béla, Fellinger Domonkos és Takács Zalán egy-egy jól sikerült, epizódszerű felvillanással járul hozzá az összképhez.

Minden Platonov-feldolgozásban érdekes kérdés, hogy mi lesz a lecsúszott vidéki tanító sorsa, kinek a kezében sül el az a bizonyos pisztoly, elsül-e egyáltalán, és hogy mindez mit sugall, milyen további gondolatokat vált ki a nézőből, nem túlzás: milyen diagnózist állít fel a világról, amelyben élünk? Nem árulom el, hogyan és mi módon, de a Frayn-féle Vadmézben Platonov egyszer csak eltűnik, felszívódik, megszűnik létezni. Nem is tudjuk igazán, hova lett, mi történt vele. Egyszerűen kikopik az életből, mint csehovi esszencia a Vadmézből.                

Vadméz
Anton Pavlovics Csehov nyomán írta: Michael Frayn
Dramaturg: Zöldi Gergely
Fordító: Morcsányi Géza
Díszlet: Znamenák István
Jelmez: Cselényi Nóra
A rendező munkatársa: Kovács Henrietta
Plakát: Csáfordi László
Rendező: Znamenák István
Producer: Orlai Tibor

Szereplők: Ötvös András, László Lili, Mészáros Máté, Ullmann Mónika, Radnay Csilla, Nagy Dániel Viktor, Grisnik Petra, Pataki Ferenc, Papp János,Ficzere Béla, Fellinger Domonkos, Takács Zalán.

Belvárosi Színház, 2019. június 24.

Fotók: Orlai Produkciós Iroda