Véres élethajó

Nem is olyan egyszerű meghatározni, mitől olyan jó Závada Pál új regénye, mindenesetre jelzésértékű, hogy a több mint négyszáz oldalas művet nehéz letenni, napokra beosztva olvasgatni, mert nem hagyja magát letétetni. Sőt, a végén még izgulni is kell, vajon, minden korábbi feltevésünk dacára nem végzetes tragédia vár-e a főszereplőkre. Persze, ettől még lehetne becsületesen megírt iparosmunka is, nem az. Lássuk sorjában!

A Hajó a ködben című kötet borítóján egy repülő látható, pilótástul. Mindkettőnek, a hajónak és a repülőnek a magyarázatára jó sokat kell várnunk, csaknem az utolsó oldalakig. Ekkor és itt (a 356–357. oldalon) úszik be a képbe a család által is támogatott Ady Tovább a hajóval című verse; a Helén és Artúr által megidézett szöveg a túlélés, az élni kell tovább metaforikáját szó szerint is idézi, lényege: „táncoltasd majd csak tovább (…) véres Élethajód”. A repülő pedig a végén érkezik, a Weissék által kialkudott menekülés eszközeként.

Könnyű volna utánanézni, vajon tartja-e magát a regény a történelmi hűséghez – s ha igen, mennyiben –, hogy a Weiss Manfréd Művek második világháborús történetét a történtekhez ragaszkodva vagy igazodva írja-e meg, valószínűleg igen, de ez részletkérdés. A „rokonok” konkrét kapcsolathálózata, beszélgetései, vitái, egymás közti viszonya kellő irodalmi alapot szolgáltat. S persze, vannak családtörténeten kívüli hitelesítő mozaikok is: ilyen például Slachta Margit vagy Kasztner Rezső embermentő tevékenységének említése, a kamenyec podolszki vérengzés (négyezer magyar zsidó lemészárlása) stb. De a könyv minden bizonnyal bátran olvasható hiteles alapokon nyugvó történelmi regénynek is (noha szerintem nem az), a zárszóban a szerző maga foglalja össze pár szóval, mint a filmek végén szokás, hogy mi lett a főszereplők további sorsa. Ha a nagybetűs történelem eseményeit valósaknak látjuk (amiként sajnos valós az 1944. március 19-i német megszállás és az ezt követő zsidóüldözés), úgy a Weiss család privát történeteit is hitelesnek kell tartanunk, például, hogy gazdagság és vagyon ide vagy oda: a katolizált rokonságnak bizony szöknie és bujkálnia kell. Chorin Ferencet előbb ájultra veri a Gestapo, majd már egy ausztriai lágerből, Kornfeld Móricot pedig egyenest Mauthausenből kell gyorsan hazamenekíteni. Már nem számít, hogy iparbárók, az ország legismertebb méltóságai (Chorint maga a kormányzó tüntette ki a Magyar Érdemrend nagykeresztjével), már nem számít semmi. Mint látható, a regény, szinte mintha mellékesen, nagyon érzékletes képet nyújt a második világháború végi magyarországi állapotokról.

A szemszög szokatlan és újszerű, de a könyv egy sorban említhető Kertész Imre vagy Spiró György rokon műveivel. Kétséget kizáróan mestermunka.

Nagy előnye a regénynek, hogy a családtörténet mintegy önmagában, a háborús és nyilas pusztítástól csaknem függetlenül megállja a helyét, s nem az elképesztő világtörténelmi események illusztrálása – és ami talán ennél is fontosabb: mindez fordítva is igaz, a háborús vészkorszak végnapjai csak annyiban válnak láthatóvá, amennyire a családi történetnek és a családtagok beszélgetéseinek, kapcsolatainak, tevékenységének részei. S mivel a dúsgazdag iparmágnás leszármazottairól (vagy ahogy a könyv egy helyen említi: „a Páncélszekrény Lovagjai”-ról) és oldalági rokonairól van szó, a nagy történelmi események tragédiája a családot jórészt csak áttételesen érinti. Noha: lételemében, hiszen a vagyonukra, a megélhetésükre s az életükre megy ki a játék.

További fontos szempont, hogy ennek (a családregénynek) megfelelően a tónus sem borús, inkább bensőséges-bizalmas: mintegy fokozatosan beavatódunk a Weiss Manfréd-örökösök életének sorsfordító pillanataiba, de egészen hétköznapi mindennapjaiba is. Felfejtődnek a családi hierarchia egyes szintjei, a rokoni (testvéri, sógori, özvegyi stb.) viszonyok sűrű szövedéke, a házasélet zátonyai stb. A tragikum persze valahol ott húzódik meg az események mögött, de távol a fő eseményektől, s nem járja át a regényt. A szerző láthatóan arra összpontosított, hogy időben és térben a lehető legprecízebben megragadja egy kivételes – kivételesen tehetséges és kivételesen gazdag – dinasztia sorsát egy kritikus történelmi pillanatban. Mindent ennek rendelt alá, így pl. az irónia is hiányzik belőle, eltekintve attól az adomától, mely szerint Fenyő Miksa ’42 nyarán azt mondta Chorin Ferencnek: az angoloknak az első dolguk lesz Csepelt lebombázni, mire Chorin így válaszolt: Bár már látnám! Azaz: mégiscsak vannak fontosabb dolgok is a vagyonnál. Nagyon finomak az irodalmi allúziók is: érzékletes, ahogy például megidézi Márait: „Vagy éppen ezek az aladárok csapnak le a zsidó főnök boltjára…”

A „rokonok” fokról fokra kezdik érzékelni nemcsak a nácik előretörését, hanem a magyarországi közállapotok radikalizálódását, és persze a saját közegük hitvánnyá válása viselhető el nehezebben; a regény egyik központi helyén ez a közérzet így artikulálódik, Fenyő Miksa szavaival: „Mivelhogy látom, mit művel népségünknek az a része, mely túlnyomónak mondható, ha itthon maradok, és ha túlélem, akkor biztosan el kell hogy meneküljek majd a hazámból. Mert képtelen leszek itt maradni, ahol honfitársaim ekkora tömegben és ilyen buzgón vették ki a részüket a legvisszataszítóbb bűncselekményekből.” Kérdésként merül fel, vajon lesz-e a háború után lehetőség valami méltányos igazságtételre – s ehhez a majdani békebeli rendezéshez (előreláthatóan és sajnos) naiv elképzelések kötődnek. Ez a kérdés többször és többféleképpen tevődik fel, Heltai Jenőnél (igen, ő is szereplője a regénynek) így: „Na és ha összeomlik ez az egész, akkor vissza kell adniuk a zsidóknak mindent, amit összeraboltak tőlük?, vagy hogy lesz ez? Lecibálja a zsidó a melléről a sárga csillagot, és csak úgy besétál a kávéházba meg a közfürdőbe?, és a zsidó megint ember lesz? De hát ez rémes!, akkor meg mire volt ez az egész komédia?”

Naiv a kikeresztelkedésbe vetett hit is: „Voltunk zsidók, de mivel úgy döntöttünk, most már nem vagyunk…” És természetesen kiderül: ha kenyértörésre kerül sor, semmire nem mennek a miniszter barátaiknál. Másutt a család zsidó mivoltának kérdése stilisztikailag is bravúros; Chorin egy helyütt pl. így fogalmaz: „családjaink árja és nem árja tagjai”, vagy még groteszkebbül: „részbeni nem-árja származásunk”…

A hatalmas vagyon persze nemcsak a tulajdonosok javát szolgálja, hanem az egyre nagyobb számban alkalmazott munkásaikét is, a Csepel-szigeti gyáruk mellett például munkásotthont létesítenek, s tekintettel vannak a kisgyermekes anyák munkaidő-beosztására is. A mecenatúra iránti fogékonyság benne van a családban, legalábbis egyik legjelentősebb tagjában, Kohner Artúrban, aki „kimunkált egy tetszetős gondolatmenetet, amellyel nekiállt meggyőzni bennünket arról, hogy a befolyás meg a tekintély nemcsak a pénzgyarapítás módszerével növelhető, hanem úgy is, ha a szellemi és művészi kiválóságot pártoljuk”. Mi sem természetesebb: a Bethlen István által „kigondolt és védnökölt” Magyar Szemle havi nyomdaköltségét is ők állják.

A regény fő kérdése egyébként így szól: átadják-e (vagy bérbe adják-e) Weissék az ajánlattal magától jelentkező SS-alezredesnek a gyáraikat, cserében a kiutazás, külföldre menekítés és készpénz fejében, vagy sem. A másik alternatíva – hagyják, hogy a nyilasok egyszerűen lefoglalják, államosítsák mindenüket – nem igazán alternatíva. Az első viszont felveti annak kérdését, erkölcsileg elviselhető-e, hogy gyáraikat önként, sőt saját aláírásukkal igazolva a náci hadigépezet szolgálatába állítsák. A menekítendők listáján ott szerepel az összes családtag a hozzátartozóikkal, ügyvédjük, orvosuk stb. – mintegy ötven személy életéről van szó.

Nagy technikai bravúrja a regénynek, hogy rövid fejezetekre s ezen belül még kisebb epizódokra van osztva, s ahány mozaik, annyi látószög. Hogy éppen ki beszél, azt Závada egészen egyszerűen oldja meg: a személyt megnevező első mondat után egyes szám első személyben folyik az elbeszélés: „Újabban szokatlanul sok az időm, tűnődik el Kohner Artúr búvóhelye magányában ’44. március 23-án. / És eszembe jutott, hogy én, akinek…” Később, amikorra már az olvasóban úgy-ahogy összeállnak a rokoni szálak, a beszélő megnevezése is elmarad, mert a szövegösszefüggésből kiderül, ki beszél. „Erről jut eszembe…” – kezdődik az egyik bekezdés, s a beszélgetésből dedukálható, hogy ezek Kohner Artúr szavai. „Ami viszont engem illet” – kezdődik egy további szakasz, de az olvasó nemcsak azt tudja, ki beszél, hanem azt is, kihez, noha egyikük sincs megnevezve. A többes szám első személy vagy ezeket váltja („Ha már a fentiekben megpendítettük…”), és nyugodtan tekinthető olyan narrációnak, melyben a szereplők és a szerző hangja egybeolvad, vagy a „rokonság”, a helyszínen tartózkodók közös hangja: „Már éppen szedelőzködni kezdtünk…”; „Emlékeink szerint…”, stb. Ez a szerep- és hangosztás nagyon jól működik a regényben, sőt, akár az is megkockáztatható, ez adja az irodalmi hitelét. Závada Pál nagyon jó könyvet írt. Nyelvileg dinamikusat, feszeset, drámait, színpadra vagy filmnek valót.

Závada Pál: Hajó a ködben. Magvető, Budapest, 2019