Mit akarunk, mit tudunk és mit merünk kimondani

Seres Lili Hanna Várunk című első kötete idén jelent meg a FISZ sorozatában. Tömör és súlyos, mégis nehéz letenni. Egy könyv, melyet kitöltenek a hiányok.

Szerkesztőként dolgozol a Prae.hu-nál és ELTE Online-nál. Hogyan viszonyulsz mások szövegeihez? Változtatott ez a munka az íráshoz való viszonyodon, és ha igen, akkor miben érzékeled ezt?

Az, hogy az ösztönös írás mellé kifejlődött bennem a tudatos szövegmunka igénye, párhuzamosan zajlott az ELTE online-os rovatvezetéssel, így a Prae.hu-nál már ezzel a duplatapasztalattal kezdtem. A zsurnalisztikai írások (a szépirodalmibb tárcák, de a kritikák, beszámolók is) és a saját verseim, prózáim szerkesztése valójában annyira nem is tér el egymástól: ezek mind szövegek, amikre az én szövegelemző, filológus tekintetem vetül, egy tekintet, ami különbözik az íróétól. Mert hát az utómunka alatt más ember vagy, mint írás közben.

A kötet összeállításán látszik és magad is beszéltél már róla az Írók Boltjában tartott könyvbemutatódon, hogy alapos megrostállás után jött létre a végső három ciklus. Hogyan zajlott Deres Kornéliával ez a munka?

Összeszedtem az elmúlt évek verseit, mindent, amiből egy pici részt is kimenthetünk, és elküldtem Korinak három mappában. Volt egy felejtős, de hátha, egy közepes, talán lehet vele kezdeni és egy szeretném, ha benne lenne mappa. Szóval a munka az első pillanattól kezdve közös volt, és ennek utólag is nagyon örülök, mert volt olyan igen régi vers, amit Kori kérésére dolgoztam át, én eredetileg nem gondoltam, hogy be tud kerülni a kötetbe. Miután megvolt a majdnem végleges anyag, összeültünk megnézni, mi a helyzet a ciklusokkal. Eredetileg el tudtam képzelni, hogy ömlesztve sorjázzanak a versek, de kiderült, kellenek nekik a ciklusok, amelyek egyszerre lettek pontos körvonalaik által elkülönülők és a közös pontok, érintkező versek miatt összefüggőek is.

A kötetben több szöveg esetében is előíró nyelvet használsz, kategorikus mondatokat, amelyeket mégis elbizonytalanítasz. Miért volt fontos számodra ez? Mennyire lehet külsőleg befolyásolni egy nyelvet?

Azt hiszem, a paradoxona miatt szeretem az előíró nyelvet. Magabiztosságot és biztonságot mutat, ami mögött a legdurvább bizonytalanságok húzódnak. Határozottságot, miközben az egész a keresésről, a kérdésekről, a kétségekről szól. A megoldásvágyról és a megtalálás önáltatásáról. A nyelv befolyásolni akarása, a küzdés ezzel, minden, amit és ahogy leírunk és megszerkesztünk, ehhez köthető. Hogy mit akarunk, mit tudunk, mit merünk kimondani, és mit hagyunk ki. Mire kerül a hangsúly. Hogyan válogatunk. És amikor valamit nem vagyunk képesek megírni, mint egy traumát, akkor lehet, hogy inkább arról írunk, előíró módon, hogy hogyan kellene megírni. És hogyan nem. Egyébként valamiért például most is a kötetben általánosan és a preskripcióhoz is kapcsolódó többes szám első személyt használok, holott magamról beszélek.

Vass Norberttel egy alkalommal tartottatok zenés-verses estet, ugyanakkor a Teátroom Lakásszínház formációban együtt dolgoztál Markos Leventével, aki a zenét biztosította, és Balogh Andreával, aki táncolt. Hogyan alakultak ezek a közreműködések? Azáltal, hogy különböző műfajokkal együtt szólaltak meg a szövegeid, változott a hozzájuk való viszonyod, és ha igen, hogyan?

Az utóbbi időben sok társművészeti közreműködésben volt részem, ezek elképesztően jó élmények. A föntiek mellett tavaly színházi emberekkel dolgoztam együtt a Gyakori kérdések című drámán (Kónya Klára és Vucsics Virág vezetésével), és éppen egy éve kezdtük próbálni Gulyás Barna gitárossal a zenés verses estünket. Ez utóbbi kivételével, ami az én ötletem volt, engem találtak meg ezek az emberek, amiért iszonyú hálás vagyok. Minden alkalom, amikor Andi táncolni kezdett egy versemre, amikor Levi improvizált a zongorán vagy behozott egy éteri elektronikus hangzást hozzá, amikor a GAB zenekar versmegzenésítését hallgattam, amikor Barna kitalált egy dallamot a felolvasásomhoz, vagy amikor a színészek szájából hallottam a párbeszédeimet, szóval mindez valami csodálatos érzés. A szövegeimhez való viszonyom talán annyiban változott, hogy tudok rájuk még inkább kívülről nézni. Ugyanakkor miközben a zene, a tánc, a dramatizálás plusz rétegeket ad, a bensőségesség, a személyes viszonyom a verssel megmarad, valószínűleg ezért élem meg ilyen intenzíven azt, amikor valami többé, mássá válik más alkotók által. Miközben kívülre is kell kerülnöm, el is kell engednem őket, hogy aztán szabadon lehessen velük garázdálkodni.

Alapvetően nem használod a ritmusos versformákat, de a GAB zenekar mégis megzenésítette két versed. Milyen érzés volt ezeket hallani?

Hát, hogy is mondjam, katartikus. Nagyon vártam, milyenek lesznek, és mivel ez a bizonyos elengedés már megvolt, nem igazán elvárásokkal, inkább kíváncsisággal viszonyultam hozzá. A Tovább című versem, amit bár lehet máshogy is értelmezni, a menekültválság egy (gyerekszemszögű) mozzanatáról szól, Lakatos Gabiék feldolgozásában egy mély, balkános balladát kapott. Remélem, nemsokára felveszik stúdióban is, mert azt tudom, hogy szeretnék mostantól a repertoáron tartani, játszani rendszeresen. Óriási ajándék ez. Amikor valaki egyrészt rezonál arra, amit csinálsz, másrészt minőségi, nagyon jó dolgot hoz létre belőle.

Itt ez a Reumás hátország, ahol a férfiakat többnyire a hiányuk jellemzi, de a múlt is hiányként tételeződik, legalábbis megismerhetetlennek, elmondhatatlannak tűnik. Inkább szorongás van jelen és valamiféle mély szomorúság, ami az élet hétköznapi mozzanataiban bújik meg. „Miért a hiányok határoznak meg?” – írod a Porcelánnal című versben, és engem is ez érdekelne: neked milyen a viszonyod a hiánnyal, illetve hogyan lehet annak szerepe az identitás meghatározásában?

A hiány nekem a kötet egyik alapfogalma, a Várunk cím igei jelentését is ehhez kötöm, és azt is, amit korábban mondtam az előíró nyelvről, vagy úgy egyáltalán a nyelvről. Az életről. Jó, nem akarok ilyen nagy szavakat használni, de tényleg azt gondolom, hogy a korai sérüléseink, a szocializációnk, a közösségben való élésünk és az állandó fejlődésvágyunk és álmaink is a hiány alapvető, identitáskonstruáló erejével függenek össze. Ennek szerintem fokozatai vannak, lehet drasztikus és baromi fájdalmas, lehet feldolgozatlan, lehet ideiglenesen megküzdendő dolog és mindeközben alap emberi állapot. Legalábbis én most így látom, és továbbra is ilyesmiben gondolkodom, csak most a prózai megírhatóságán.

Az erőszakról való beszéd még mindig tabunak számít a társadalmunkban, mégis több szövegedben, akár a kötet címadó versében megjelenik ez a téma. Hogyan került be ez a te látókörödbe? Mit lehet vele kezdeni?

Korábban is érdekelt az erőszak versbe írása, de akkor tudatosan nem tudtam hozzányúlni, aztán kiderült, hogy sok szövegem született erről, ebből. Érdekel a hatalom, az ezzel való visszaélés, az alárendeltség helyzete, az, hogy bizonyos pozíciókban, bizonyos mélyen rejlő okokból kifolyólag ki mit kezd a másikkal, a másik kihasználásával, azzal, hogy lehetséges egymást bántani. Izgat az ösztönös agresszió és a most már belénk kódolt civilizáltság viszonya. És hát úgy általában, az emberek viszonya. Mindennek megírása elég rizikós, ott van a didaxis és az öncélúság veszélye. Én nem elborzasztani vagy célzatosan tanítani akarok, hanem megnézni ezeknek a dolgoknak a lelki, pszichés rétegeit. Mit kezdünk egymással, mit kezdünk magunkkal, mit kezdünk a kellemetlen emlékeinkkel.

A feminizmus témája is hasonló az előző témához. Jelenleg elég problematikus, rengetegen félreértelmezik és ez miatt utasítják el, te mégis bátran és nyíltan nyúlsz ehhez a témához. Mit gondolsz, miért lehet ez, és mit lehetne tenni az érdekében, hogy az emberek jobban megértsék a feminizmus lényegét?

Na igen, ez elég nehéz. És az sem volt könnyű, hogy én „bátran és nyíltan” nyúljak ehhez a témához, nagyon örülök, ha így látod. A kötet összeállításakor elbizonytalanodtam és megijedtem a lehetséges címkéktől, amik érhetnek a jövőben, meg kellett küzdenem magammal, de az igen felszabadító volt, amikor megfogalmaztam, hogy én erről is akarok és tudok írni, és tudás alatt nem az írói kvalitásokra, hanem a tapasztalati horizontra és az érdeklődésre gondolok. A feminizmus problematikus elfogadása szerintem a társadalmunk nagyon hosszú, berögzült hierarchikus berendezkedésében és az újtól való félelemben keresendő. Amit lehet tenni, az az, hogy beszélgetünk erről, hogy aki rájön a feminizmus egyszerű és magától értetődő lényegére, az vállalja, hogy feminista, a magánemberek és a cégek, vezetők, hírességek is. Nehéz a helyzet, iszonyatosan mélyen rögzült pozíciókról és gondolkodásmódokról van szó, ezért időnként reménytelennek érzem, ugyanakkor ha történelmi távlatokban gondolkodunk, még csak az elején vagyunk és azért elég jól haladunk. Mármint nem mi, nők, hanem mi, emberek.

Nemrég egy Kolozsváron szervezett konferencia keretén belül a FISZ és az E-MIL Hervay 85 nevet viselő verspályázatára Sárkány Tímea a Négy nő című verset gondolta tovább, ahol Hervay Gizella volt az ötödik nő. Számodra miért volt fontos éppen ez a négy személy? Ha valaki úgy írná tovább a harmadik ciklus záróversét, hogy te lennél az ötödik nő, mit gondolsz, milyen szereped lenne ott?

Nagyon örültem Timi továbbírásának! A Négy nő című versben egyszerre akartam játszani az ikonná válás jelenségével és a közösségben élés alapvető, kinél erősebb, kinél gyengébb érzelmével, a vágyakozással, az irigységgel. Amikor azt gondolod, a másiknak mennyivel jobb. A másik mennyivel jobb ember, mint te. A vers elképzelt szituációjában Sylvia Plath, Virginia Woolf, Audrey Hepburn és Frida Kahlo beszélget egy asztal körül arról, ki melyikük lenne szívesen, és melyikük nem. Nekem ezek az emberek kiskamasz korom óta fontosak voltak, ugyanakkor tudtam, hogy az ikon-lét, ami több, mint hogy valaki híres, a személyiség, az alkotás lényegének kiüresedésével is járhat. Ez még érdekesebbé teszi azt, hogy kik ők, és kik ők nekem, nekünk. Hogy nekem milyen szerepem lenne köztük? Mondanám, hogy a megfigyelő, de nem, szívesen merülnék bele outsider szerep nélkül a társalgásba. Lehet, hogy folyamatosan kérdezgetném őket, de lehet, legalábbis kezdetben, csak megbűvölten ülnék köztük. Iszonyú izgalmas lenne különböző korban élt nőkkel beszélgetni. De könyvek, filmek, festmények szerencsére így is vannak.

Prózával kezdted az írást, mikor kezdtél el komolyabban a lírával foglalkozni? Minek a hatására jött ez a váltás? Amíg prózát írtál, akkor is azok a témák foglalkoztattak, amik ebben a kötetben jelen vannak, mint például a szegénység, a kiszolgáltatottság? Van olyan téma, amit nem lehet megírni versben, csak prózában, és fordítva?

A váltás az alapszak vége felé jött, az államvizsgára tanulva kezdtem verseket írni újra, mert kamaszkoromban azért én is próbálkoztam. Átszakadt egy gát, megéreztem, hogy most így tudok alkotni. Igen, szegénységről és kiszolgáltatottságról írtam korábban novellát is, visszatekintve elég hasonló témák, közélet és pszichés mechanizmusok, lelki események érdekeltek. Azt hiszem, nem a téma számít abban, hogy mit lehet prózában és mit lírában megírni, hanem a téma megírásának módja. De az is igaz, hogy nálam ezek összefolynak, a címadó versem egyszerre prózai és drámaian monológszerű, a prózáim viszont sokszor líraiak. Még csak azt sem mondanám, hogy prózában jobban kibontható az, amiről írni akarsz. Egyszerűen csak máshogy. És a világérzékelés is más, legalábbis én ezt látom magamon, máshogy vonzod be a külvilág rezgéseit. De ennél fontosabb az, hogy amikor leülsz írni vagy megszerkeszteni egy korábbi írást, mivé formáljátok ketten, az anyag és te, a szöveget. Lehet, hogy prózaként kezded, de rájössz, hogy ez egy vers. Vagy versötletből születik próza. Minden megtörténhet.

Az Írók Boltjában tartott beszélgetésen szóba került, hogy ha már több műfajban alkotsz, akár drámát is írhatnál, hiszen a szövegeid témái jól kibonthatóak lennének ebben a műfajban is. Mit várhatunk tőled a következőkben: lírát, prózát, akár drámát? Van már elképzelésed a jövőre vonatkozóan?

Most éppen egy regényen gondolkodom, nagyon izgat az összefüggő fragmentumokból szerkesztett nagy egész műfaja, és bizonyos, akár a Várunktól sem olyan távoli témák megírhatósága ilyen formában. Közben a rövid, feszes formát is nagyon szeretem, próbálgatom, írok novellákat, rövid monológokat. A monológ áll talán a legközelebb hozzám, és alig várom, hogy drámát írhassak, de ez inkább hosszú távú terv. És persze akkor sem fogok tiltakozni, ha versre indul meg a kezem a papíron.