dunszt.sk

kultmag

A szlovákiai magyar irodalom újragondolása

Hogy mi a szlovákiai magyar irodalom? Talán helyesebb úgy feltenni a kérdést, hogy mi most a szlovákiai magyar irodalom. Hiszen erre a kérdésre mindig az idő adja meg a választ, az a kor, amely jelentésekkel látja el a fogalmakat. Más és más korszakokban más és más jelentéseket hordozott, jelenített meg, más érdekek és kényszerek fűződtek hozzá. Sőt azonos korokban is megjelenhettek eltérő jelentések, amelyeket generációs, poétikai, ideológiai vagy kulturális különbségek hoznak létre. A szlovákiai magyar irodalomnak sok, egymástól gyökeresen eltérő jelentése volt 1918-as színre lépése óta. Volt már olyan korszaka, amikor egy demokratikusabb államban létezett, mint a magyarországi, és volt, amikor kevésbé demokratikusban. Voltak (főként a két világháború között) elképzelések a kisebbség missziós küldetéséről, de a jelen távlatából visszatekintve azt látjuk, hogy a manifesztumok nem minden esetben hoztak létre értékes szépirodalmi művet. Voltak elképzelések (az elmúlt évtizedekben is) a szlovákiai magyar irodalom fogalmának tarthatatlanságáról és az egységes magyar irodalomról, de éppen az utóbbi években tapasztalhatjuk, hogy az ún. kultúrharc mennyire szétszakította ezt az egységesnek elképzelt magyar irodalmat. Ha újra lehetne gondolni, valahol itt kellene kezdeni, a szlovákiai magyar irodalom fogalmát és feladatait.

Az, hogy mi a szlovákiai magyar irodalom, és milyen szereplehetőségei vannak, különösen érdekes kérdés akkor, amikor szakadás történt ebben az irodalomban. A tények: a kb. százfős Szlovákiai Magyar Írók Társaságában (ennyi író szerepel a szervezet honlapján, bár az elnöke százharminc főről beszélt, sőt egyes helyeken száznegyven főről írnak) történt a szakadás, kb. egy tucat tag lépett ki az elmúlt héten. Ez mintegy betetőzte a 2014 óta tartó kilépési folyamatot, amelynek során összesen kb. húsz író lépett ki a SZMÍT-ből. És nem pávavadász irodalmárokról van szó, hanem hazai, szlovákiai és magyarországi irodalmi sikereket arató szerzőkről, akiknek többsége rendszeresen publikál a legjobb kortárs magyar irodalmi lapokban. Hunčík Péterről, akinek díjazott és szlovákra is lefordított regényét már a legújabb kortárs szlovák irodalomtörténet is elemzi. Bárczi Zsófiáról, az idei év Madách-díjas prózaírójáról. Polgár Anikóról, N. Tóth Anikóról, Benyovszky Krisztiánról, Juhász R. Józsefről, szintén Madách-díjas szerzőkről, Hizsnyai Tóth Ildikó kétszeres Madách-díjas műfordítóról. Csehy Zoltánról, a József Attila-, Sziveri János-, Csáth Géza- és Alföld-díjas költőről. Macsovszky Péterről, aki magyar nyelvű kötetei mellett az egyik legjobb szlovák nyelvű költő, Anasoft-díjas prózaíró, Ján Hollý-díjas műfordító. Nem folytatom, lehetne sorolni.

Valami nagyon elromlott tehát, ha egy írótársaság csak úgy hagyja kilépni legsikeresebb szerzőit, vagy legalábbis azok nagy részét, felét, vagy talán még annál is többet. Tulajdonképpen nem is érthető, hogy egy írószövetség miért nem tesz meg mindent azért, hogy szlovákiai és magyarországi kontextusban is legismertebb szerzőit lebeszélje erről a lépésről, nem érthető, hogy a kilépés tényét csak úgy egyszerűen tudomásul veszi. Valami bűzlik Dániában.

Vagy egész egyszerűen politikai kérdésről van szó? Magyarország sikeresen exportálta a szlovákiai magyar irodalomba a tragikus, leegyszerűsítő és bűnös kétosztatú világot? A szlovákiai magyar irodalom is szétvált „balliberális” és „nemzeti-konzervatív” táborra? Hasonlóan a magyarországihoz, ahol minden szerzőt, minden írószervezetet, minden ösztöndíjat, de lassan már a parkok fáit és a madarakat is megbélyegzik és felosztják „balliberális” és „nemzeti-konzervatív”-okra? A SZMÍT-ben maradó Barak László, Hizsnyai Zoltán, Juhász Katalin, Szalay Zoltán lenne akkor a „nemzeti-konzervatív”?

A kilépés előtti napon a következő indoklást küldtem a SZMÍT vezetőségének és tagságának:

1. Az Előretolt Helyőrség című lap, irodalmi melléklet szlovákiai magyar verziója körüli állapotok. Bár a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula mindig azt hangoztatja, hogy számára minden tag egyenlő értékű, és hogy a tagság publikációs lehetőségeinek növelése tartozik a prioritásai közé, ennek teljesen ellentmond a szlovákiai Előretolt Helyőrség története. Az igazság az, hogy csak egyes kiválasztottak tudtak ennek a készülő lapnak az indulásáról, míg mások nem. Miközben fiatal, kötettel nem rendelkező, nem SZMÍT-tag író(ka)t már felkértek az induló lapban való publikálásra, aközben jelentős, Madách-díjjal rendelkező szerzők még csak nem is tudtak a létezéséről. Miért? Miért volt ez a nagy titkolózás? Miért kellett ebből a folyamatból kizárni a tagság egy részét?

Én személy szerint elvártam volna azt is, hogy valamiféle vita előzze meg a lapalapítást, hogy szükség van-e erre a kiadványra. Annál is inkább, mert mindenki tudja, hogy a százmilliókkal megtámogatott eddigi Előretolt Helyőrség-számok politikai alapon válogatnak az írók közül, a lap magyarországi, erdélyi, vajdasági kiadványaiban nem publikálnak, nem publikálhatnak a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzői, sem az erdélyi Kovács András Ferenc, sem a vajdasági Tolnai Ottó, sem a magyarországi Krasznahorkai László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Tompa Andrea, Spiró György műveivel nem találkozhat bennük az olvasó. Vajon miért? Vajon kell-e a szlovákiai magyar irodalomnak egy olyan lap, amely nem az irodalmi értéket szem előtt tartva, hanem politikai alapon válogat a szerzők között?

Az, hogy az elnök, Hodossy Gyula volt ennek az egész ügynek a szlovákiai végrehajtója, óriási csalódást okozott többünknek. Ez volt a mostani konfliktus első olyan történése, aminek következtében néhányan ki akartak lépni a SZMÍT-ből. Végül a lapból nem lett semmi, bár már a tartalmát is bejelentették.

2. A következő alkalom a Széphalomban aláírt dokumentum volt. Egy ilyen fontos szerződés aláírásáról miért nem lehetett értesíteni a tagságot? Semmiféle dialógus, semmiféle vita nem előzte meg, hogy kell-e csatlakoznia a SZMÍT-nek. Maga a választmány is csak egy nappal az aláírás előtt kapta meg a dokumentumot, és a választmány többsége azt javasolta az elnöknek, hogy a szervezet maradjon ki a széphalmi akcióból.

Úgy gondolom, azért is fontos lett volna ennek a megvitatása, mert a széphalmi résztvevők névsorából megint csak teljesen egyértelmű, hogy politikai húzásról van szó. Megint csak mindenki tudja, hogy ott egy központosított, politikai alapon működő irodalomfelfogáshoz gyűjtöttek irodalmi szervezeteket.

Vajon miért nem vett részt, miért nem hívták meg a Szépírók Társaságát, amely a legjelentősebb kortárs magyar írókat tömöríti? Miért nem hívták meg a Fiatal Írók Szövetségét, amely a kortárs magyar irodalom legaktívabb szervezeteinek egyike? Mivel lehet ezt magyarázni? És mit keresett ott a Magyar Írószövetség képviselője? Ha legalább a Szépírók Társasága és a FÍSZ jelen lett volna Széphalomban, semmi ellenvetésünk nem lett volna a dokumentum aláírása ellen (a kultikus JAK-ot azóta a hatalom sikeresen bedarálta, napok kérdése a megszűnése). Nem kellett volna a SZMÍT elnökének elgondolkodni a részvételen, és kimaradni ebből a politikai játszmából?

3. Az utolsó cseppet a pohárban Hodossy Gyulának a gombaszögi táborban előadott gondolatai jelentették. A tudósító így írt erről: „Hodossy Gyula a több mint 60 éves írótársaságról szólt, melynek 130 tagja van és több mint húsz éve az elnöke (mindkét adat hibás – megj. N. Z.). Elmondta, sosem állított fel sorrendet az írók között, a dolga az, hogy az irodalmat eljuttassa az olvasókhoz. Uralkodik egy kánon, amelyik megpróbálja lehetetlenné tenni mások publikálását, elhitetni, hogy csak az a jó, amit ők írnak, mondta a társaságban uralkodó helyzetről.” Hogy egy írótársaság elnöke saját tagságának egy részét kritizálja, miközben annak képviselője nincs is jelen, számomra elfogadhatatlan. Tehát akkor elnökünk mégiscsak felállított egy sorrendet: vannak olyan SZMÍT-tagok, akik azon dolgoznak, hogy meghiúsítsák más SZMÍT-tagok publikálását, és vannak, akik nem. Szeretném tudni, konkrétan kik azok a SZMÍT-tagok, akik akkora hatalommal rendelkeznek, hogy képesek megakadályozni más SZMÍT-tagok publikálását.

Természetesen attól senki sem válik jobb íróvá és nem fog remekműveket írni, hogy az egyik írószövetségből átlép egy másikba, vagy éppen ott marad, ahol volt. Azonban minden ilyen akció figyelemfelhívás, hogy az irodalom természetes létmódja az értékek, poétikák, stílusok, irányzatok különbözősége. Igen, legyenek szekértáborok, és legyenek képesek vitába szállni egymással, legyen lehetőségük erre. Egy olyan irodalmi életben hiszek, amelyben a különböző irodalomfelfogások nem használják ki a politikát más irodalomfelfogások elnyomására, hiteltelenítésére. Vagyis a független, autonóm irodalmiság megteremtésében hiszek, amely természetesnek veszi az irodalmi nyelvek és poétikák sokszínűségét, a recepció megkerülhetetlenségét és a kultúraközvetítést. Olyan irodalmi szervezetekben, amelyek elutasítanak minden hatalmi beavatkozást az irodalom autonómiájába, és ezt nem csak tagjaik egyéni véleményeként, hanem szervezetként is képesek megjeleníteni.