20 és ½

Pedro Almodóvar a Fájdalom és dicsőséggel elkészítette egyik legszemélyesebb filmjét, amely egyben lehetőséget teremtett Antonio Banderasnak, hogy karrierje eddigi legjobb alakítását nyújtsa.

A Fájdalom és dicsőség Petro Almodóvar huszonegyedik és egyben az egyik legkülönlegesebb alkotása. Bár a mester korábban még azt nyilatkozta, hogy soha nem fog teljesen autobigoráfiai filmet készíteni, a Fájdalom és dicsőség mégis egyértelműen önéletrajzi ihletésű. Beszél az öregedésről, a szerelemről, a gyerekkoráról és az anyjáról, de legfőképpen az ihlettelen rendező énkereséséről. Ebben pedig egyértelműen Fellini 8 és ½-jére hasonlít, nem véletlenül: Almodóvar bevallottan az olasz mestertől merített legújabb művéhez inspirációt. Mivel azonban ő, Fellinivel ellentétben, nem a karrierje csúcsán, hanem inkább a vége felé készíti el ezt az önvizsgálatnak is beillő útkeresést, a Fájdalom és dicsőség erősen az életműve összegzésének hat.

A rendező alteregóját, akit most Salvador Mallónak hívnak, Antonio Banderas formálja meg, és szerencsére nem követi el azt a hibát, hogy szimplán csak lemásolja Almodóvar viselkedését. Ehelyett érzékenyen játssza el a kreatív válságban szenvedő művészt, amellyel tiszteleg régi barátja és direktora előtt. Banderas alakítása eddigi karrierjének fénypontja, s a remek alapanyag engedi, hogy igazán kibontakozzon.

Mallo a film eleji, kísérleti filmeket idéző montázsban felsorolja számos betegségét, a testi és lelki fájdalmakat, amikkel időskorára szembe kell néznie. Ha egyetértünk a ténnyel, miszerint ezeknek a problémáknak pszichoszomatikus okai vannak – márpedig Almodóvar úgy tűnik, igenis hisz ebben –, akkor a Fájdalom és dicsőség egyfajta spirituális öngyógyításként is szolgál. Salvador ugyanis felelevenít régi kapcsolatokat, melyeket nem tudott megfelelően lezárni, ily módon kimozdítva magát a depresszióból, s ezáltal az alkotói válságból.

Így például felkeresi egy korai filmjének színészét, Alberto Crespót (Asier Etxeandia), akivel már harminc éve nem beszélt. A férfi megjelenése fordulópontot jelent Salvador életében: megismerkedik a heroinnal, amit a fájdalmai enyhítésére egyre gyakrabban kezd használni; illetve előkerül egy régi novellája egykori nagy szerelméről. Ő Frederico (Leonardo Sbaraglia), akivel Mallónak szintén rendeznie kell a viszonyát. A rég nem látott szeretők – akik kapcsolatának a drogok vetettek véget anno – újratalálkozása egyszerre szívbemarkolóan megrendítő és elképesztően erotikus; holott egy lopott csókon kívül a szexualitás teljesen hiányzik a filmből. A két férfi most, évekkel később végre képes bevallani az érzéseit egymásnak egy csodálatosan megírt jelenet során. De Salvadornak még az édesanyjával (akit fiatalkorában Penelopé Cruz alakít magával ragadóan, idősként pedig Julieta Serrano) való kapcsolatát is fel kell idéznie, hogy bocsánatot kérjen tőle és ő maga is megbocsásson neki.

Az ihlettelenségre a visszaemlékezés, valamint Alberto legújabb projektje is kiváló orvosság: a színész ugyanis elhatározza, hogy színpadra viszi a Salvadorról és Fredericóról szóló szöveget. Ezáltal létrehozva egy újabb rétegét a filmnek: történet a történetben. Ám nem ez az egyetlen narratív játék, amit Almodóvar alkalmaz a Fájdalom és dicsőségben, hiszen a cselekmény ide-oda ugrál az időben. Megidézi a gyermekkorának azt az időszakát, amikor egy fiatal festőt tanít írni és olvasni, miközben ő a házuk felújításán ügyködik. Ez az idősík egyfajta coming-of-age történetként is értelmezhető, hiszen Eduardo (César Vicente) volt az első fiú, aki iránt Salvador valaha is vonzalmat érzett. A felismerés a gyereket sokként éri, s ott helyben elájul.

Azonban az emlékek és a heroin által előidézett képek egyre inkább összemosódnak – a múlt nem egyértelműen a múlt, a jelen nem egyértelműen a jelen. Így tehát az egész film hangulata kifejezetten lírikussá válik, álomszerűvé, mígnem az utolsó képkocka egy határozott mozdulattal metanarratívába teszi az alkotás közel két óráját. A költői hangulatot Almodóvar állandó zeneszerzője, Alberto Iglesias dallamai még markánsabbá, még onirikusabbá teszik. De a Fájdalom és dicsőség látványra is csodaszép: a spanyol operatőr, José Luis Alcaine képei kiválóan kihangsúlyozzák a film élénk színeit, melyek a tarka díszletekben és Salvador excentrikus ruháiban is visszaköszönnek. Mindez pedig radikális oppozícióban áll a nagyrészt melankóliát tematizáló cselekménnyel, melynek a vége is kissé keserédes érzést hagy maga után. Ettől függetlenül az azért kiderül, hogy az önreflexió és az önvizsgálat sikerrel jár, a Fájdalom és dicsőség mondanivalója pedig kísértetiesen hasonlít a 8 és ½ végkövetkeztetéséhez: mindkét műben mind a fiktív, mind a valós rendezők újra visszatalálnak a filmkészítés öröméhez. „Filmezés nélkül az életem értelmetlen” – mondja ki expliciten Salvador egy ponton az üzenetet, s egyben Almodóvar hitvallását, mely által a Fájdalom és dicsőség végső soron egy, a mozinak írt szerelmeslevéllé is válik.

A film adatlapja a Mafabon