Mese a szájról

Szerintem ez egy jó könyv!

És itt most be is lehetne/kellene/(szabadna?) fejezni, de még eszembe jutott valami az aranycsinálásról.

Az írás aranycsinálás, ergo alkímia, az alkímia pedig a par excellence hermetikus diskurzus. Hermész az írás feltalálója, és tulajdonképpen a hallgatásnak, illetve a hallgatásnak mint beszédaktusnak a feltalálója is. Mármost az aranycsinálás csendben zajlik, eltakarjuk hozzá a szánkat, hogy ne lélegezzük be a munkánkhoz szükséges, illetve annak melléktermékeként keletkező mérges gázokat. Azonkívül az aranycsinálást belengi a titok aurája: a kiskamrában nem fecsegünk. Ez azonban nem teljes (diszkurzív-materiális) bezártságot, a „tudás” elzárását, az avatatlanok szimpla kizárását jelenti, a hermetikus irodalom ugyanis óriási, a szerzők száma végtelen, könyveik irdatlanok. Úgy tűnik tehát, hogy a beszédre vonatkozó tiltás magával hozza az írás imperatívuszát.

A hermetikus másik ismertetőjegye – a hermeneutával ellentétben – az input és output rendkívüli aránytalansága. Lényegében a világ minden tudására és értékes, ritka nyersanyagokra van szükség minden uncia aranyhoz, ráadásul a siker még ekkor sem garantált.

És hát azok a mérges gázok: nyilván nem tudjuk magunkat távol tartani tőlük. Nem, az ember itt sajnos óhatatlanul tönkremegy, leépülése napról-napra nyomon követhető, dokumentálható. (Egy további könyvben, például.) Ez a fordított világ hermeneutikája: amíg utóbbit valósággal elárasztja a jelentés, addig a hermetikusnak úgy kell megküzdenie annak minimumáért is. Azért a mennyiségért, amit már jelez a mérleg, ami látható-tapintható. A hermetikus szó szerint az életét adja a jelentésért – ahhoz, hogy egyáltalán jelentésről beszélhessen (írhasson), ki kell lépnie önnön élete határaiból.

(Érdemes talán megjegyezni, hogy mindennek itt nem sok köze van a „hermetikus líra” [megközelíthetetlen, érthetetlen, magába zárt] önmagában véve is eléggé félrevezető irodalomtörténeti fogalmához.)

De nézzük is, hogy miről van szó, hogy miként jelenik meg a túl- és aluldetereminálás, egyáltalán a kommunikáció problémája rögtön a mű elején.

„– És itt van még a két darab elvárt jelentkezési esszé helyett leadott kilenc önálló esszé problémája is, egyik-másik majdhogynem tanulmány terjedelmű, és kivétel nélkül mindegyik – tér át egy másik lapra – káprázatos. Az elbírálók közül többen is ezzel a jelzővel éltek.” (11.)

Az esszék címe is ígéretes: „Neoklasszikus felvetések a kortárs preskriptív nyelvtanban”, „A poszt-fourier-transzformációk jelentősége a jövő holografikusan mimetikus mozija szempontjából” stb. (uo.) A grammatikától a cinematográfiáig. Ezekben az esszékben alighanem kódolva van a cím feszültsége: A végtelen tréfa ugyanis nem (csak) egy (a) könyv, amelyet kezünkben tartunk, hanem egy film, amely plot device-ként működik a mű cselekményében. És persze Shakespeare-idézet, Yorick koponyája, valami nagy-nagy csalódás. A szellem egy csont. Hal vajon egy kis Hamlet? Gumicsont az ilyesmi, vagy megfejtés? Igazából nem számít.

Nincsenek történelmi távlatok, csak végtelen azonosság, ismétlés és szabadsághiány. ONANizáció, berekeszthetetlen szórakoz(tat)ás, amely szó szerint halálig tart. (Ez más halál, mint az aranycsinálóké.) Tökéletes transzparencia van – az egyik további esszé címe: „Az ember, aki gyanítani kezdte, hogy üvegből van” (uo.).

Erről szól az egész első (utolsó?) fejezet. Egy túlkvalifikált nyelvi teljesítmény, patologikus reakciók összessége: „Dörömböl a mellkasom, horgad benne a jól ismert pánik, ami mindig elfog, ha félreértenek.” (12. – kiemelés tőlem: B. I.) Rögzítsük tehát: elemi vágy van a megértésre, azon keresztül a közösségre, hogy tartozzunk valahova. És persze ez a vágy csakis csalódást hozhat magával: „Mostanában nem tudom magam megértetni.” (14.)

Talán mégis van köze mindennek Hamlethez: cselekvésképtelenség egyfelől, beszédképtelenség (illetve beszédtúlhabzás, dadogás, afázia) másfelől. Hal Incandenza egyébként a 178. oldalon „az ablak fényében üldögél egy Riverside kiadású Hamlettel…”, aminek ütőképes értelmezéséhez nyilván ismerni kéne a Riverside-kiadást. Vagy mégsem? Szereplőnk nem ám a maga okulására olvasgat, hanem „…mert megígérte Mariónak, hogy elolvassa, és segít neki egy részben azon alapuló konceptfilmes projektben”.

Vagy talán ez az egész átláthatatlan őskáosz az ortodox pszichoanalízis jegyében fogan, és a nyelv itt nem több, mint tünetegyüttes. A beszéd beteges, amit jól jelez a vonatkozó szerv betegsége. Állandóan szájproblémákról olvasunk: „Most látszik, milyen kiterjedt fogíny-visszahúzódása van” (11.), de az elvileg egészséges (szép?) száj is undort kelt: „deszkalapnyi fehér fogak és obszcén, rózsaszín fogíny” (121.) stb. Ha már ezen az oldalon lapozgatok, motívumokat keresve, tessék: „– Miről van szó, fiúk, megmondom, miről: az ismétlésről. Elsősorban, végső soron, mindig. Századszor is végighallgatni ugyanazokat a motivációs dumákat, míg az ismétlések súlyától le nem ülepszenek a sejtekben. Újra meg újra ugyanazok a kifordítások és kitörések és ütések…” (uo.) Az ismétlés az eredményesség záloga, a nagy amerikai álom, a SIKER feltétele. Joelle Van Dyne alakja, aki tökéletes szépségének „köszönhetően” egyetlen tartalmas emberi kapcsolatból sem vehette ki a részét, evidenssé teszi, hogy mindez nyomorúsághoz vezet.

Tankönyvi freudianizmus + logofóbia = „Az apák fiaikra gyakorolt hatása abban is tetten érhető, hogy amint túlesnek a kamaszkori mutáláson, a fiúk óhatatlanul az apjuk szavajárásával és hanglejtésével szólnak bele a telefonba.” (36.) Az sem mellékes persze, hogy itt telefonról, a hang virtualizációjáról van szó. Interfész, mozi, távközlés, drog: ezek – rettentően leegyszerűsítve – fals szabadságélmények, amelyekben még az eredetinél is fojtogatóbb szabadságdeficites állapotba kerülünk. (Ezzel együtt: drogozni jó. De nem ám ímmel-ámmal, hanem csakis mértéktelenül, ahogyan az alkimisták teszik.)

A tenisz is megfeleltethető az alkímiai tevés-vevésnek: „a valódi tenisz korántsem a statisztikai rend és a növekedési képesség kombinációjáról szól, amint a technicisták állítják, épp ellenkezőleg: a rendellenességekről, a határértékekről és a töréspontokról, amiknél a folytonosság szépséggé aprózódik” (85.). Másképpen: a teniszt – akár az írást – egyfajta „extralineáris dinamika” jellemzi. Nyilván sok jót ettől is kár volna remélni, a csalódás állandó, hiszen a szellem(!) finomhangolt akrobatikája sajnálatos módon már a gyakorlás idején feloldódik önnön látványában: „Faszért asszisztálunk ehhez! Sportoló vagyok, nem bohóc!” (70.)

Az egyetlen kétségem a könyvvel kapcsolatban, hogy mintha disztópiája egy kulcsfontosságú kérdésben két évtized után már sejthetően meghaladottá vált volna: a virtualitásról van szó. A két- vagy esetenként háromdimenziós felületek-terek által lehetővé vált „másik világ” problémája nagyjából a kilencvenes évek végére kipörögte magát – a Tréfa ’96-os, a Mátrix ’99-es –, ám azóta kirajzolódni látszik, hogy az emberek oly mértékig organikusan eggyé válnak technológiai protéziseikkel, hogy nincs is semmiféle átjárás a két világ, az igazi és a virtuális között, hiszen már megmondani sem lehet, hogy a valóság virtualizálódott, vagy a virtuális lépett az előbbi helyére. Ezzel együtt Wallace enyhén szólva technomelankolikus víziója messzemenőkig releváns; de az sem kétséges, hogy az itteninél sokkalta alaposabb és szisztematikus rekonstrukciót igényel.

És valami más, ismét szájpara témában: „Coyle kivette az apnoés szájbetétet. Éjszakai orális matéria jelentkezett a szája és az eltávolított betét között húzódó fehér szálak formájában.” (955.) Miként Hegel rácsodálkozott és magyarázatot keresett rá, hogy a természet egyazon szervben egyesítette a nemzés magasztos, és a húgyozás alantas képességét, ugyanígy rácsodálkozhatunk itt a száj kettős funkcionalitására: fecsegés és légzés. Ugyanis a száj a légzés szerve, nem az orr, mint arra a Gately által kirabolt névtelen balszerencsés – úgy értem: tényleg roppant szomorú, egyúttal delejesen megírt – fulladásos halála emlékeztet. De lásd még ugyanehhez: élsport, oxigénfelvevő-kapacitás, lihegés, hiperventilláció.

Amúgy Don Gately „oráliskábítószer-függő” (59. – kiemelés tőlem: B. I.)

Hamlet is egy szájhoz beszél az ominózus jelenetben. A koponya arc nélküli száj, ráadásul olyan száj, amely csak (némán) üvölteni képes. Ez minden fej kínos igazsága.

„Kicsit hosszú.” „Izgi, de félbehagytam.” „Érdekes, de nem érdekel.” Magyar Narancs világirodalmi sikerlista 2. (!) hely. Eddig három (?) kritika, Csuhai István az Élet és Irodalomban, Bán Zsófia a karácsonyi Mancsban, Sári B. László a márciusi Alföldben. Rendben, kritikát erről nem lehet írni, vagy minek, de azért… Hosszú, sok dolgom van, nem baj, majd 2023-ra beérik a recepció. Az is igaz, mindent-mindenkit elhallgatnak, mindenkinek fáj valami.

A magyar irodalmi közélet elvileg várta ezt a könyvet, de lássuk be: nem igazán volt rá felkészülve. Mint az egyéni ultrabalatonista, aki edzés helyett abban bízott, hogy majd emlékezetből megoldja, és már Aszófőnél úgy érzi, hogy ráomlik az irdatlanul, vakítóan kéklő ég. (Vö. „Pokolra nyíló, alamuszi kulcslyuk a nap.” [47.]) Kétségtelen, hogy a könyv gyakorlatilag befogadhatatlan, de ez triviálisan a program része, ott van a címben, ott van a fraktálos szerkezetben, a felbontott linearitásban, a követhetetlen-elrejtett narrációs fordulatokban, a lábjegyzetekben, az egész hallgatag-agyonírt szellemi útvesztőben, oksági-rokonsági viszonyok burjánzó rengetegében, tükrözésekben és áthallásokban, vetítésekben és visszhangokban, addikciókban és leszokási kísérletekben. Búcsú és hommage a regénytől és a regényhez – a regény mint ígéret és mint kudarc, minthogy a kettőnek csak együttesen van értelme. Nyilván nem az első és nem is az utolsó ilyen búcsú, de jelentősége túl- és felbecsülhetetlen.

Ehhez képest az itthoni műszak már előre intézményes-preventív gesztusokkal igyekezett mindettől „elhatárolódni”: az egyébként becsülendő Jonathan Franzen a Jelenkorban megjelent Mr. Difficult, avagy William Gaddis és a nehezen olvasható könyvek problémája című, meglepően nagy karriert befutott szövege például remek csodafegyvernek bizonyult ehhez. Ebben egy olyan könyv elutasításának magyarázatáról olvashatunk, amelyet Magyarországon négy-öt embernél több nyilvánvalóan nem olvasott. Úgyhogy jó eséllyel (és nem reprezentatív személyes tapasztalataim szerint) nemcsak az influenszerek torpantak meg a könyv előtt, de ún. „hivatásos” irodalmárok is, sőt főként azok. Abszurd pillanatban, egyfajta vákuumba érkezett meg a regény: mire megjelent, a Föld irodalmi szívcsakrája, Magyarország, tévedhetetlen magabiztossággal rögzítette a posztmodern visszavonhatatlan végét. Így nem mellesleg azt a kérdést, hogy DFW műve amúgy mennyiben tekinthető, és főleg melyik posztmodern képviselőjének, már artikulálni sem igen lehetséges. (A kérdéshez ugyanakkor jó kiindulópontot adnak Sári B. László írásai.) Lássuk be, minden a Tréfa ellen szól, kivéve – ironikus és nyilván sorsszerű módon – a hype-ot, vagyis az intézményesített indiszkréciót, amelytől a titkokat szövögető és azokat őrző szöveg amúgy nyilvánvalóan irtózik; és azt a tényt, hogy a kötet amúgy pompás lakberendezési tárgyként is használható. Ezek nem mellékes körülmények – a könyv világán belül sem.

De talán van az irodalomszociológiai okok mellett egy másik faktor is, nevezetesen az, hogy ez a regény tényleg ijesztően sokat tud arról, hogy miért ilyen lesújtóan tragikus, másrészt hogy miért ilyen kilátástalan az életünk. (A két probléma persze szorosan összefügg, bár nem egészen azonos egymással.) Működik egy berekeszthetetlen dialektika – a „végtelen tréfa” magát ezt a dialektikát nevezi meg – a magányra ítéltség és a szocialitás, az ismétléskényszer és a szabadságvágy között. DFW végtelenül letargikus világában még volt helye a szatírának, ma már, úgy tűnik, ez is eltűnőben. Minden élet beleomlik a nyilvánosság majomcirkuszába. Az irodalom, enyhén szólva, a végét járja. Persze már száz éve, de akkor is. Attól még, mert egy haláltusa elhúzódik, ugyanolyan illetlenség legyinteni rá.

A mű kor-, illetve a sejthető (közel)jövőről alkotott diagnózisa semmi jót nem ígér. Lehet, hogy más szövegek affektusok egész skáláját szólaltatták meg bennem, de talán soha nem éreztem magam annyira egyedül, mint a Tréfát olvasva. Akkor mégis, hogyan tovább? Nincs megoldás? Ó, dehogynem. A megoldás nagyon egyszerű. Hermeneutika helyett hermetikát. Megértés helyett revelációt. Ugyanakkor mindezt lezár(hat)atlan folyamatként, vagyis: a pontosság autoriter követelménye helyett a jelentés sokféleségét. Influenszerek helyett influenzát: a száj betegségét, amely berekeszti a beszédet (korlátozza a nyilvánosságot), és felszabadítja az írást (fokozza a titkokat). Új mértékegységeket, arány- és perspektívaváltást.

Íme:

„Egy zászló félárbocra eresztésének az egyik módja az, hogy leereszted a zászlót. De van egy másik módja is. Megnövelheted a póznát.” (46.)

(És a fordításról még nem is beszéltünk. Hülyegyerekek minek szórakoznak ezzel? Mindegy, szóra sem érdemes, nálam is van Google Translate.)

David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Fordította Kemény Lili és Sipos Balázs. Jelenkor, Budapest, 2018