dunszt.sk

kultmag

Korrajz – három személy tükrében

A megélhetésért dolgozni kell. De mi történik akkor, ha éppen a megélhetést, a család biztonságát szavatolni hivatott intézmény, a munkahely válik életveszélyessé? Mennyit ér egy emberi élet? Miért nincsenek felelősök? Meddig mehet ez így tovább büntetlenül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a svilajnaci (Szerbia) Kulturális Központ Zuhanás című előadása, melyet Kokan Mladenović rendezett, és amely június 5-én vendégszerepelt Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban.

A cselekmény egy család, pontosabban egy apa és 15 éves lánya szemszögéből mutatja be az eseményeket. Az apa zongoratanár, aki elveszíti munkahelyét, több hónapnyi kilátástalanság után egy építkezésen kap munkát, amellyel megkezdődik a család kálváriája. A darab harmadik szereplőjét a színleírás én és apu mellett egyszerűen csak úgy nevezi, „ona”, ami szerbül az egyes szám 3. személy nőnemű névmása. A (n)őről nem sok részlet derül ki az előadás során. Jelenléte inkább egy bensőséges családi viszony és egy kívülálló, egy alá- és fölérendelt személy, vagy – érzelmekben kifejezve – a szeretet és a közöny közötti szembenállást, feloldhatatlan ellentétet érzékelteti.

Az előadás témáját valós események ihlették. Szerbiában megdöbbentően magas azoknak az építőmunkásoknak a száma, akik a nem megfelelő körülmények következtében lezuhantak, és szörnyethaltak az építkezéseken. A helyzetet bonyolítja, hogy ezek a munkások rendszerint mind feketén, illegálisan dolgoznak, a munkáltató nem vállal felelősséget a történtekért, így a tragédia után nincs kártérítés vagy szociális háló, csak egy csonka család, amelynek a szeretett ember hiányán túl azzal is szembesülni kell, hogy még lejjebb csúszott a társadalmi lejtőn. Az előadásban bemutatott fiktív történten keresztül nem csak a tragédiáig vezető utat, hanem a családban maradt űrt mutatja be a rendező.

A díszlet és a kellékek összemosódnak. A színpadon építőkockák, ládák, fémkonstrukció, és különböző játék munkagépek, illetve járművek láthatók. Középen, fönt, egy nagyobb kivetítő, melyen különböző projekciók váltakoznak. Az elsőn azok a kérdések jelennek meg, amelyek egyrészt fragmentálják az előadást, másrészt a téma kapcsán fogalmazódtak meg az alkotókban, és bár költőinek tűnhetnek, konkrét válasz nem is hangzik el rájuk, a cselekmény és színészi játék mégis annyira élesre rajzolja az epizódokban a társadalmi felelősségvállalás, a morál és a korrupció határvonalait, hogy a nézőben egyértelművé válnak a válaszok. A kivetítőn megjelenik továbbá a Szerb Köztársaság Munkaügyi Törvényének a munka védelméről szóló szakasza is, illetve vágóképek az építkezésről, valamint olyan jelenetek, amelyek az apa és lánya közötti kapcsolatot igyekeznek árnyalni, személyesebbé tenni.

A mai szerb társadalomban az emberek félszavakból is megértik, mit jelent beszállni az autóbuszba, ki a szemüveges ember, vagy mire utal, ha az előadásban megjelenik a Belgrád a vízen nevű nagyberuházási projektum jellegzetes szimbóluma. Bár ez a burkolt, kétértelmű beszéd valószínűleg minden nyelven működik, a szerbiai olvasata mégsem enged elvonatkoztatni attól a politikai kontextustól, amelyben ez kialakult, és amelynek nyomai mind a mai napig kitapinthatók. Az üzenete harminc év alatt sem változott: a sorok között kiolvasni a reményt, hogy nem vagyunk egyedül a rendszerbe vetett kételyeinkkel.

Jóllehet a darab rendkívül érzékeny témát feszeget, aminek levegőjében az első percétől kezdve ott sejlik a végzetes kimenetel, a rendező mégis elképesztő tapintattal mutatja be a történéseket. A kislány, aki a narrátor is egyben, időről időre kiszól az előadásból. Ilyenkor valamennyiszer érettségről, komolyságról, felnőtteket megszégyenítő kritikus hozzáállásról tanúskodik. A legnagyobb érzelmi kitöréseket nem játssza el, csak leíró módon közli a közönséggel, hogy most sír, kiabál, hallgat. A feszültség ezért, bár végig jelen van, mint valami baljós guillotine, amely bármikor lesújthat, mégis rejtve, fojtva marad. A szövegeknél is kifejezőbb a csönd, csak az előadás válik egyre nyomasztóbbá.

A kislányt alakító Jelena Blagojević, fiatal kora ellenére professzionális alakítást nyújt, pontosan érzi, mégsem lépi át azt a lélektani határt, ahol a karaktere iránti empátia túlcsordulna, és érzelgősségbe csapna át a játéka. Fegyelmezettsége kijózanítóan hat a színpadon. Érzelmileg sokkal kifejezőbb az apát megformáló Branislav Trifunović előadása, amelyben árnyaltan mutatja meg, miként töri össze a rendszer az egyént. Az igazi dráma az apa megsemmisülése, mely bizonyos értelemben már jóval a tragédia előtt bekövetkezett, és Trifunović alakításában emberközelből láthattuk ezt.

Bár a címben szereplő zuhanás elsősorban a fizikai esésre utal, magában hordozza a társadalom mélyrepülését is. Ez az értelmetlen halál, mely Szerbiában az elmúlt években jelenséggé nőtte ki magát, és amely a lakmuszpapírja egy állampolgár megbecsülésének, csak a jéghegy csúcsa. Az előadásban egy sor olyan helyzettel találjuk magunkat szemben, amelyekkel a való életben ugyan nem élet-halál kontextusában, de igen gyakran találkozunk, és az értékrendünk alapjait kérdőjelezik meg.

Az apa és a (n)ő személyében két különböző, teljesen ellentétes karaktert ismerhetünk meg, akik a saját szerepükön túlmutatnak, és mai társadalmunk végletes archetípusait ismerhetjük fel bennük. Az apa karaktere nem ismer kompromisszumot, sem politikai, sem erkölcsi, sem szakmai értelemben. Ő testesíti meg az olyan egyetemes értékeket, mint amilyen a tudás, a minőség vagy a bizalom. Ezzel szemben a (n)ő empátiát nélkülözve, minden helyzetet és mindenkit a saját érdekében használ fel. Az ő szemszögéből az egyén nem számít, az emberek csak számok, egyedül a megfelelés fontos. Ez a két archetípus között kell lavíroznia, helyes döntéseket hoznia ennek a 15 éves lánynak, aki pedig saját kortársait képviseli a színen. Vele ellentétben, sajnos sokaknak nincs jó példa a szeme előtt. Neki szerencséje volt, jó családban nőtt fel, végül helyesen is döntött, mégis veszteségben végződött a története. Talán ezért sem morajlott föl a közönség, amikor a lány, apját gyászolva, darabokra tépte a szerb zászlót.

Mladenović, a szerb kortárs színház egyik legmegosztóbb alakja. Témáit rendszerint valós társadalmi problémára építi, melyet alapos kutatással támaszt alá, majd a tapasztalatait átszűri a társulattal folytatott közös munkán is. Nehéz eldönteni, hogy az őt érő kritikák jellemzően a rendezéseinek színvonalára, vagy inkább a szókimondására, témaválasztására és provokációira vonatkoznak-e. Vagy talán nem is annyira nehéz.

A rendező mindenesetre az angazsált színház elkötelezett képviselője. A Zuhanás című előadás megrendezésével nem titkolt szándéka volt, hogy elsősorban a probléma érintettjeihez juttassa el az üzenetét. Az előadásokat főként színházban, de a szakszervezeteken keresztül kifejezetten a munkásosztálynak szerette volna bemutatni, hogy ismerjék meg a jogaikat, ismerjék fel azokat a helyzeteket, amelyekben kiszolgáltatottak, és követeljék, hogy biztosítsák számukra a biztonságos munkavégzéshez szükséges feltételeket.

Ha az előadás végén az apa szerencsétlenségét látva mégsem lenne elég dühös a közönség, Mladenović még tovább feszíti a húrt, és az epilógusban felvázolja az árván, egzisztenciális és morális támogatás nélkül maradt kislány jövőképét: fehér, combig érő, lakozott csizmában, turbófolk zenei aláfestéssel. Az a néhány utolsó perc alatt sok minden megfordul a néző fejében. Furcsán keveredik benne a hitetlenkedés és a szánalom, a felelősség- és szégyenérzés, miközben a kivetítőn olvashatók az elhunyt építőmunkások kereszt- és családnevei. A csonkán maradt családok nevei. De még mielőtt ebben az abszurdul szentimentális pillanatban magára hagyná a nézőt a rendező, a kislány magasba emelt középső ujja visszarántja őt a keserves realitásba.

Kokan Mladenović – Branislava Ilić:
Zuhanás

Rendezte: Kokan Mladenović
Dramaturg: Branislava Ilić
Zeneszerző: Marko Grubić
Díszlet: Marija Kalabić
Kosztüm: Andrijana Janković
Videó munkák: Goran Balaban
Játsszák: Jelena Blagojević, Branislav Trifunović, Nina Nešković
Hang- és fénytechnika: Milan Janevski
Program és plakát design: Milja Mladenović
Szervező: Milica Bošković
Dekorációs munkák: Vladimir Topalov i Erika Vujić
Díszlet asszisztens: Tamara Branković
Kulturális Központ Svilajnac, 2018. 12. 21.
Fotók: Vladimir Živojinović / Ras Srbija

Fotók: Vladimir Živojinović / Ras Srbija