dunszt.sk

kultmag

A szemét árnyékában darabjaira hulló ember

Szexkellékek, kitömött állatok és hulladék: összetákolva, karóra húzva, egyberagasztva. Fény általi metamorfózis és antropomorfizáció: az árnyékvilágba űzetett ember víziója. Tim Noble és Sue Webster a kilencvenes évek második felétől készít hulladékból installációkat. A háztartási szeméttől kezdve a fém hulladékon és a kidobott, „elhasznált” szexuális segédeszközökön át egészen a kitömött vagy mumifikált állatokig mindent felhasználnak annak érdekében, hogy életre keltsék, hogy mindezekből – a maguk elképzelései szerint – újrateremtsék az embert.

A használaton kívül helyezett, kidobásra ítélt tárgyak megjelenése és újrafelhasználása a művészetben Duchamp palacktartójához, valamint fejetetejére állított piszoárjához vezethető vissza. Később, a 20. század második felében aztán sorra bukkantak fel hasonló, eredeti rendeltetésüktől megfosztott, elhasznált és újragondolt tárgyak a képzőművészetben. Akkoriban elsősorban még nem ökológiai szempontok miatt, hanem inkább egyfajta állásfoglalásként a művészet és az élet viszonyával és a fogyasztói társadalom problémáival kapcsolatban. Ilyen volt például a hatvanas évek végén megjelenő art povera is (magyarul szegényes művészetet jelent – a kifejezés Germano Celanto olasz művészettörténésztől származik), amely irányvonal a fogyasztói társadalom felesleges felhalmozásával, a piac túltermelő stratégiáival és a művészeti, műtárgypiaci tradíciókkal szemben határozta meg önmagát. Az elnevezés nem az alkotások minőségére vagy az alkotók társadalmi helyzetére irányult, hanem a felhasznált nyersanyagokra utal, amelyekből a műveket létrehozták. Az alkotók a művészetben eddig értéktelennek ítélt anyagokból hoztak létre alkotásokat: rongycafatokkal, gumival, újságpapírral, háztartási hulladékkal vagy akár romlandó anyagokkal (pl. fogyasztásra már nem alkalmas gyümölcsökből, zöldségekből) dolgoztak. Tárgyművészetükkel így állítottak elő értéket az értéktelenből, a kidobásra ítéltből, az újrahasznosíthatóból.

Noble és Webster szóban forgó alkotásai azonban nem egyértelműen és kizárólag az arte povera irányvonalaival tartanak rokonságot. „Újrahasznosított” hulladékkupacaik egyrészt szembesítsenek az antropocénnek nevezett földtörténeti korral, mely azóta tart, amióta az ember aktívan beavatkozik a bolygó életébe, és ennek nyomai a Földön mindenhol kimutathatók, másrészt az eldobott szemetet új rangra is emelik a kiállítótérbe helyezéssel. Az antropocén nem értelmezhető csupán leíró fogalomként: a képzőművészetben (vagy például az irodalomban) az esztétikai és elméleti kategóriákon kívül cselekvési horizontot is kap. A művészetek antropocén irányzatai arra törekednek, hogy a műveket tágabb összefüggésben is elgondolják, nem kizárólag mint egy alkotást, vagy magának az emberi civilizációnak és kultúrának valamely történését. Az alkotások fókusza már nem helyezkedhet el teljes mértékben a humanitáson belül: az antropocén elgondolása egyaránt megengedi ember előtti, utáni, alatti perspektívák színrevitelét is.

Vagyis az arte povera és a manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő ökokritikai gondolkodást hasznosító trash art irányvonalai mellet az antropocén képezi Noble és Webster 1997 és 2012 között készült fény-árnyék játékkal operáló munkáinak cselekvési, elméleti és esztétikai horizontját. A különböző tárgyakból és állatokból készült árnyékportrék – hatástörténeti szempontból nézve – akár a 16. századi különc festőművész, Giuseppe Arcimboldo gyümölcsökből, állatokból és különféle tárgyakból komponált allegorikus portréinak újra- és továbbgondolásai is lehetnének. A lentebb közelebbről szemügyre vett alkotásokon túl még több hasonlóságot mutat Arcimboldo képeivel a művészpáros From F**k To Trash (A b@szástól a szemétig) című akrillfestménye, melyen az emberi profilok szemétből és állatokból állnak össze.

A Couple of Dirty Fucking Rats (Egy mocskos patkánypár baszása) című installáción egy kupac utcai szemét megvilágításával „teremtődnek meg” a címben szereplő „baszó” patkányok. A mindenevő, hulladékból is táplálkozó állat a világ egyik legkiképzettebb túlélője, az alkalmazkodás nagymestere. A legzordabb körülmények között is életben képes maradni. Mi emberek küzdünk ellenük, irtjuk őket, ugyanakkor sokkal rohamosabb tempóban tágítjuk életterüket a mértéktelen szemét felhalmozásával. Amikor az ember majd belefullad saját mocskában, ellehetetleníti saját létét, akkor jön el a patkányok ideje. Vagyis – egy kis túlzással élve – ahogy az ember élettere szűkül, úgy növekszik a patkányé. Nem véletlen, hogy intelligenciája miatt az első számú laboratóriumi állatként tartják számon, ahogy az sem véletlen, hogy az installáció a szaporodás pillanatát rögzíti, a szemétből kirajzolódó jövőképet.

A Couple of Dirty Fucking Rats, 2000

A Dirty White Trash (With Gulls) (Koszos fehér szemét [sirályokkal]) egyike Noble és Webster első installációinak a témában. Az installáció nyersanyagaként az alkotópáros az általuk hat hónap alatt termelt háztartási hulladékot gyűjtötte össze. Vagyis a falra vetülő árnyképen kirajzolódó, két egymásnak támaszkodó alak tulajdonképpen félévnyi szemétmennyiséggel lesz egyenlő. Ez az ember, mutat rá Noble és Webster. Sőt, ezek vagyunk mi, s nem csak a hulladék miatt: köztudott ugyanis, hogy az alkotók az árnyalakokban legtöbbször önmagukat formálják meg az installációk során. Ez az önreflexió pedig csak az alkotások hitelességérzetét erősíti, ami hasonló öko- és önkritikus gondolatokat ébreszthet a befogadóban. A lezseren egymásnak támaszkodó, cigarettázó és iszogató árnyékpár az élvezeteknek élés, a fölöslegnek hódolás asszociációit juttathatja a befogadó eszébe, vagyis egy olyan motiválatlan cselekvést, amelynek köszönhetően a felinstallált szemétdomb végül egyfajta optimista nihilizmus és a nemtörődömség negatív árnyképének foglalata lesz. Közben az ember által kitömött sirályok jóízűen falatoznak a szemétkupacból, vagyis tulajdonképpen a falra vetülő emberi alakokból. A sirályok, mint a nagyvizek „patkányai”, a szemétben turkáló mindenevőkkel, az árnyékpatkányokkal szemben itt már megfogható alakot öltenek, vagyis sokkal valóságosabbak, mint a csak fény által érzékelhető emberi jelenlét. Ezzel az alkotópáros mintha újra az állatot jelölné meg túlélőként az emberrel szemben, már ami a hulladék-túladagolással és -túléléssel folytatott küzdelmet illeti.

Dirty White Trash (With Gulls), 1998

Erre az állattematikára kapcsolódik rá a Kiss of Death (Halál csókja) című installáció is, mely kitömött állatokból és állati csontokból áll. A 34 preparált test között találkozhatunk patkányokkal, menyéttel, csókával és varjakkal is. A holló mint a halál hírnöke központi szerepet tölt be a kollázson, mely a háttérben két karóra tűzött emberi fejet ábrázol: a madár kiemelkedik az installáció többi eleméből, így alakja az árnyékvilágban is élesen kivehetővé válik. Sőt, épp az emberi fejek egyikének szeméből készül lakmározni az egyik legintelligensebb madárként számon tartott állat. Az alkotás ugyanazt a kérdést teszi fel akár az előző kettő: az antropocentrikus világszemlélettel szemben állva arra kérdez rá, hogy vajon tényleg az evolúciós háromszög csúcsára önkényesen állított ember lesz majd végül „A túlélő”? A kérdés fontosságának reprezentálására az alkotópáros később – a Halál csókját alapul véve – Facts of Life (Az élet tényei) címen egy egész „trilógiát” alkotott a témára.

Kiss of Death, 2003

Kicsit kilóg a sorból, de radikalizmusa és meghökkentő volta miatt említésre méltó alkotás a Double Header Double pleasure (Dupla fejes dupla élvezet) is. Itt a kidobott szemét és kitömött állatok általi antropomorf, falra vetülő metamorfózisok helyébe a használaton kívül helyezett szexkellékek (műdákók és műmuffok) átváltozásának kollázs-orgiája lép. Újra valami mesterségesen létrehozott (de annál tapinthatóbb és szilárdabb) áll szemben a szervessel és élővel, annak megfoghatatlan és bizonytalan voltával. A különböző méretű, színű és formájú péniszimitációk is – akárcsak az alkohol és a cigaretta – az élvezet és gyönyörforrás reprezentálására szolgálhatnak: erre látszik rámutatni a nyál és/vagy ondó formájában lecsöppenő vágy is a férfifej nyelvének hegyéről. A fajfenntartás felől nézve céltalan és jövőkép nélküli terméketlenségből, a halhatatlan vagy legalábbis az egyént, a felhasználót mindenképp túlélő műanyagból és szilikonból rajzolódnak ki az emberi profilok, az identitás markerei.

Double Header Double pleasure, 2000

Végül, hogy ne maradjanak téves illúzióink a jövőt illetően, hogy minden (mai értelemben vett) emberitől, antropocentrikus reménytől meg legyünk fosztva, vessünk egy pillantást a Falling Apart (Szétesés) című installációra, mely Noble és Webster 2001 januárja és márciusa között kidobott hulladékából áll össze. Az alkotók itt a térbeli dimenziókkal is dolgoztak: a sziámi ikrekként egy „tőből fakadó” fejek közül a női fej nagyobb, így közelebbinek érzékeljük. De nincs szó a nemi dominancia érzékeltetéséről, vagy ha van is, akkor azt mindenképp felülírja a mai formájában ismert emberi fajra való rákérdezés. A megvilágított szemét két széthullóban lévő poszthumán lény fejének árnyékát festi a falra.

Az alkatrészeire eső, üreges és töredezett géparcok az emberi lét egyetemes képviselőjeként meghatározott „Ember” humanista ideáljának kritikájára fókuszálnak.

Így az eddigi antropomorf szemét – a baszó patkányokat leszámítva, illetve azoktól kezdve evolúciós folyamatként a sor végére érve – végre megmutatja igaz valóját és jövőképpel látja el a befogadót. A három hónap alatt összegyűjtött szemétdarabok egészként alkotnak egy oszlásnak induló, emberre hasonlító (árny)végterméket.

Falling Apart, 2001

Az installációkban a műanyag örökléte, a kitömött állat mint az élő és organikus konzerválása, vagyis a szervesből szervetlenné válás áll szemben a környezetének és a körülményeknek kiszolgáltatott ember(iség) pillanatnyiságával: ha lekapcsolják a reflektort, csak szemét marad, csak szexkellékek és preparált állatok.

„Az Arte Povera lényegében magával az ábrázolttal helyettesítette az ábrázolást (felidézve az általános nyelvészet »nagy öregjének«, Saussure-nek a nyelvi jelöltről és jelölőről szóló alaptételét), így keltette fel a tér emlékét a tér ténylegességével szemben. Sőt, talán pontosabb azt mondani, hogy az Arte Povera térbe helyezett tárgyai ebben a tekintetben szimbolikusak, önmaguk ideái, (…) nem bemutatni kívánnak valamit, nem a hagyományos művészeti értelemben vett reprezentálást szolgálják, hanem egyszerűen léteznek, nem mutatnak másra, csak önmaguk ideájára” – írja Balázs Katalin a Napkúton. Részben erre reflektálnak, s részben ezt forgatják ki Tim Noble és Sue Webster munkái is. Egyrészt, ha eltekintünk a falra vetülő árnyképektől, vagyis a pillanatnyilag megvilágított többletjelentéstől, a hulladék, a szemétkupac, a kitömött vagy mumifikált állati tetemek önmagukban is jelentéshordozók: jelenlétük a művészeti térben társadalmi-, politikai- , gazdasági- és ökokritika is egyben. Reflektorfénybe állítva pedig a hulladék-installációk leleplezik a tettest (ember) és áldozatot (ember), a túlélőt (patkány), s rámutatnak a bennük rejlő, a belőlük kivetülő jövőképre: a poszthumán lényre.

A képek forrása: http://www.timnobleandsuewebster.com