dunszt.sk

kultmag

Között feszülő

Az időbeliség háttérmintázata erőteljesen kihat Antalovics Péter legújabb, második kötetére, olyannyira, hogy esetenként a temporális koordináták lesznek a címben jelzett pólusok, és amikor nem, akkor sem engednek a befolyásukból: a versek szubjektumai az idő múlásából adódó előtti-utániság problematikájával küszködnek. Meg (ennek tükrében és béklyójában) az egyén egzisztenciális ügyeivel, a társadalomhoz való viszonyulással. És válnak pólusokká, amelyekhez egy vagy több másik pólus rendelődik – hol távoli, hol távolodó, hol nehezen megfogható, hol pedig ennek ellentéte vagy más, és kezdődik az egymásra hatás. Mindez három ciklusban, esetenként kötött formát követve, rímkényszernek engedve.

Új időszámítást hirdet és az azutániról tudósít az első ciklus címét adó vers, előtte azonban határozott felütést ad a kötetnyitó szöveg: „úgy legyen, ahogy az ösztön akarja. / azé a táplálék, aki elveszi”. Ebben az animális közegben azonban ott van a nagyon is emberszerű, határozott valóságszemléletű egyén: „csak az legyen / igazság, amit majd én kibontok” (7). Az énigazság és énrealitás erőteljessége ebben a közegben felsőbbrendűséget tükrözhetne, ám ha hozzáolvassuk a két ciklussal későbbi, kötetzáró gondolatot, már inkább a magányosságra utal: „koponyám bezárt szavak, / koponyám bezárt szabad” (81). S ha már így olvassuk a poszt-polisz című, poszt(apokaliptikus?)verset, még izgalmasabbá válik a közösségi rend, igazság és az egyén kapcsolata, hiszen a szöveg logikája szerint a megszólaló (nevezzük akár lírai énnek, akár másként) része a felépült új, diktatórikusságot sugalló társadalomnak, amelyben „ritkán láttunk hevesebb // alakokat”, „sokukat száműzte a tanács, s akik maradtak, / talán tovább hódoltak a vad kétely-bűnnek” (8). Mégis az öntudat hangján szólal meg. Részessége, bennevalósága egyben magány is, egyrészt mert a többiekről távolságtartással tud szólni „néhányan buzgó élvezettel várják a kívülálló vadak / világát, mások a felhőkarcolók vibráló mozgóképeire vágynak” (11), másrészt pedig mert nincs más, csak a társadalmi magányosság: „egyedül vagyunk, / akkor is, ha nem” (12). És az elszemélytelenedés, feloldódó egyéniség: „senki sincs itt és mindenki, / asszony, férfi, kisgyermek, / arcuk régen lekopott, csak / tükrözik a nagy termet” (13). A fülszövegíró Celler Kiss Tamás a 21. századi ember legnagyobb félelmeit említi, s talán valóban ezek valamilyen torz megvalósulásának krónikája a kötetnek főleg ez a ciklusa, amelyben a múlt romjain egy törésvonalat követően új rend létesül, amelyben egymásnak feszül „a világ végéig tartó uralom” és egy „új édenkert” vagy „eljövendő hőskor” felé menetelés lehetősége.

A múlt és jelen közötti feszültség és eltérés dominálja a második ciklust is, itt azonban a privát szféra gyökeres változásával küzd a megszólaló szubjektum, és az emlékidézés mozzanata lesz fontosabb, mint a mostábrázolás. Egy szerelmi kapcsolat felbomlásának utórezgései ezek a szövegek („az első igazi meglepetés, amikor a nagy nő lelép” (47)), ahol a megszólított te képében póluspárt kap a lírai én, egykoron közeli távolit, és épp az eltávolodás adja a megszólalás apropóját: „úgy képzelem, mint valami koordináta- / rendszert: origóban a mindenek felett / álló magány. s attól, mint tengertől, a partja, ott vagy te” (44). Ahogy ez az idézet is mutatja, nem feltétlenül szakít ez a szövegcsoport az első ciklus vonalával, és a párkapcsolat felszámolódása ezáltal akár a posztidőszak eljövetelének küszöbeként is értelmezhető: „amikor az egység széthasad / helyébe lép a kívánt káosz” (46). Az egyéniség megtartásának és az egyensúly keresésének igénye itt konkrétan is megfogalmazódik, mintegy reflektálva a szédülés mozzanatának – mint a külső bizonytalanság legkonkrétabb belső megnyilvánulásának – többszöri fel-feltűnésére: „mint amikor az első / ember megérette az első képet, / szédülök a megnyíló feketében” (26).

A felejtés és feldolgozás után az irány- és útkeresés jelensége tűnik fel határozottabban a harmadik ciklushoz érve. A másik jelenléte, megszólíthatósága nem számolódik fel teljesen, és tovább bontakozik a múlt, a jelen és a jövő háromszögének problematikája. Az évforduló mint időtagoló már az előző ciklusban is feltűnt, itt azonban az egzisztenciális vonal eszközekén lép elő: „egy éve ültél itt utoljára. / ugyanígy visszagondoltál / pontosan egy évvel korábbi ön- / magadra. akkor is egy év- / vel korábban voltál az akt- / uális jelentől” (59). Örökös ciklikusságba is zárja ez a szubjektumot, amelyből kitörni képtelenség, és ez a rövid távú memóriavesztéssel kiegészülve egészen végletes formát kap a pillanat túloldala című szövegben: „súlyos történetek hullanak ki a jelenből / és kavargó múltakká válnak egy valami- / kori jövőben” (77). Ebben a megtörhetetlen körkörösségben viszonyítási pontokat keres a szubjektum, az égbolton és az űrbeli végtelenségben, a múlt ugyanis felszámolódik, így a jelen szinte csak ennek a felfogására redukálódik, és leépülési folyamatoknak ad teret.

A test továbbra is részese a környezetének, cselekszik valamilyen egykori vagy új szabályok szerint, az egyén pedig a bizonytalanságban tapogatózik, fogódzókat keres, és szabadságot, miközben már az önmeghatározásra való igénye is felszámolódóban.

A nincs válasz című szövegben a nyelv a fogság és a szabadság kettősségét egyszerre adja, ám a kötetzáró epilógus mindenkor már a nyelv végével és teljes kontrollvesztéssel számol: „végül a nyelv is meghal. / az emlékek nem idézik fel / a helyes időrendet. / nincs mire hagyatkoznom” (80). A talaj- és kapcsolatvesztés, a semmiben levés viszont mégis a szabadság képzetét kelti, ebbe fut ki a kötet egésze, azzal együtt, hogy a ciklusokba tagolás több vonal végigvezetését teszi lehetővé. Továbbá részletes elemzés, összevetés nélkül is kitűnik, hogy a 2014-es Örökszoba című kötetben feltűnő problémák egy része is továbbgördül a mostaniba (pl. „nincs hol nem lenni” (Örökszoba, 14)). Megkerülhetetlen és szembeötlő a formakeresés kiélezettsége is, fülszövegíró szavaival élve: „a múlt század költészeti hagyományai”, amit bizonyos szöveghelyeknél intertextulitásként is tetten érhetünk; és ugyanígy Klájó Adrián illusztrátor fekete-fehér, hol oldalakat eluraló, a szöveggel egy lapon élő tolldominanciájú absztrakciói.

Antalovics Péter: Távoli pólusok. Illusztrálta: Klájó Adrián. Forum, Újvidék, 2019