dunszt.sk

kultmag

„Mi más bizonyíték kell az Isten létezésére, mint maga a zene?”

Adatlapja szerint hétévesen komponálta az első mesejáték muzsikát, és másodikos gimnazista volt, amikor kirúgták a Ki Mit Tud?-ból, mert nem hitték el, hogy a választott József Attila-vershez ő írta a zenét. Korkedvezménnyel vették fel a szegedi konzervatóriumba, és lévén a legkisebb, a többiek anyáskodásának köszönheti azt a művésznevet, amit azóta is használ, és amit ország-világ ismer. Szirtes Edina Mókus klasszikus hegedűművészként szerzett diplomát, de hamar nyitott a világzene, a dzsessz és a populárisabb zenei stílusok felé is. Többféle formációban is hegedül és énekel, számos színdarabhoz, báb- és táncelőadáshoz, valamint egy filmhez is írt már zenét. Az idei Művészetek Völgye Fesztivál tíz napja alatt összesen hétszer állt színpadra, a saját zenekari fellépései mellett volt közös produkciója Barabás Lőrinccel és Dolák-Saly Róberttel is. Két olyan különleges előadással is készült, amelyet a völgylakók láthattak először. A művésznővel a kapolcsi római katolikus templom félhomályában, a Szirtes Quintet teltházas koncertje után beszélgettünk az első, Völgyhöz kötődő élményéről, hitről, küldetésről, Isten és a zene kapcsolatáról, valamint arról, hogy megszámlálhatatlan koncerttel és előadással a háta mögött mit tekint még igazi kihívásnak. A kalandos, vihar által megszakított interjú különleges hangulatáról a tetőn kopogó eső, és a mennydörgések templomba beszűrődő hangja gondoskodott.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Művészetek Völgye egyik arca vagy, rendszeresen fellépsz itt, a völgylakók szinte minden nap találkozhatnak veled a legkülönfélébb helyszíneken. Mit jelent számodra a Völgy?

Az első Művészetek Völgyéhez kötődő élményem talán húsz évvel ezelőtt, még diákkoromban történt, amikor a Zeneművészeti Egyetemre jártam. Szegedet képviseltük egy kamarazenekari formációval, egyfajta jutalomként léphettünk fel itt. Már nem is emlékszem, mit játszottam, talán elhangzott néhány kezdetleges versmegzenésítés is. Nagyon nagy megtiszteltetés volt itt játszani, és azóta is egyfajta jutalomként, ünnepként fogom fel, ha ezen a fesztiválon koncertezhetek. Magát a Völgyet egyfajta olvasztótégelynek tekintem, ahol az előadó-művészet mellett különféle alkotóműhelyek formájában a képzőművészet, iparművészet is képviselteti magát, és ahol nemcsak a tömegek által elismert, harsányan ünnepelt produkciók, hanem a picinyke, kedves, eldugott gyöngyszemek is helyet kapnak.

Hová lett az udvarod, a Mókuskert?

Minden tiszteletem az udvargazdáké, hiszen egy udvar vezetése embertelen munkát igényel, amely tíz napon keresztül, reggel kilenctől hajnali kettőig-háromig tart, közben folyamatosan foglalkozni kell az előadókkal és a betérő látogatókkal is. Idén nem véletlenül hagytam ki ezt. Rengeteg fellépéssel és újdonsággal készültünk a fesztiválra, egyszerűen nem fért volna bele még egy udvar menedzselése is.

Szirtes Edina Mókus koncertje a kapolcsi templomban

És jövőre?

Ha jövőre kicsit normalizálódik a koncertek meg az egyéb fellépéseim száma, akkor akár szóba is jöhet, hogy újra megnyílik a Mókuskert. Egyébként nagyon jó dolog egy műhely, nemcsak kulturális, hanem lelki értelemben is. Ez az udvar valójában egy mindössze harminc személy befogadására képes pajta volt, de azokkal az emberekkel, akik naponta visszajártak, egy csodálatos közösséget alakítottunk ki. Nagyon őszinte beszélgetésekre került sor, de volt olyan is, hogy percekig csak némán ültünk egymás mellett. Minden napnak megvolt a saját szava vagy gondolata, amelyről aztán beszélgettünk, de én azt szerettem igazán, ha a vendégeim egymással társalogtak, amit én csak hátradőlve figyeltem.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ezen a helyen tolerálni, sőt értékelni tudtuk az eltérő véleményeket is, anélkül, hogy megorroltunk volna egymásra. Ez a közvetlenség, az emberek ilyen mértékű közelsége hiányzott idén.

Más módon is kötődsz Kapolcshoz, hiszen zenetanárként részt vettél a Kapolcska családi fesztiválon is. Egyébként is foglalkozol tanítással?

A Kapolcska táborban kamarazenét tanítok mindenféle korú gyerekeknek. De az az igazság, hogy nemcsak ők tanulnak tőlem, én is rengeteget tanulok a gyerekektől. Ebbe a közös tanulási folyamatba szeretem beleszőni az improvizációt, a szabad zenélést is. A tábor alatt is születnek spontán művek, a gyerekek tehetségéhez, képességeihez és odaadásához mérten. Intézményes keretek között sajnos nincs időm tanítani. De már nem kell sokat várni ahhoz, hogy még jobban megöregedjek. Szóval ha megtalálom a helyemet a Föld valamelyik pontján, és legalább egy évig ott tudok maradni, akkor mindenképpen szeretnék tanítani, ehhez már ki is találtam egy módszert. Mindenféleképpen kamaramuzsikával kezdeném, tehát sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnék a közös zenélésre, amelynek keretében a gyerekek ösztönözhetik, motiválhatják, vagy éppen fegyelmezhetik egymást. A másik mániám a közös éneklés, amely legalább olyan fontos, mint a hangszeres muzsika.

A vigántpetendi újcirkuszi sátorban mutattátok be Weöres Sándor Psychéjének feldolgozását. Mesélnél erről a produkcióról?

Ez egy improvizációs koncertszínházi előadás volt, vagyis több, mint koncert és több, mint színház. Dés Andrással közösen adtunk elő megzenésített részleteket a műből, a koncertet pedig Widder Kristóf rendező-koreográfus, valamint Zsigmond Emőke, az Örkény István Színház színésznőjének táncelőadása egészítette ki. Teljesen más így játszani, hiszen mindig, amikor egy táncost látok mozdulni, az én hangszerem is máshogy kezd el muzsikálni. Weöres Sándort pedig nagyon szeretem. Korábban már jelent meg egy lemezem, amely tizenkét megzenésített verset tartalmaz Lao-ce: Tao Te King című könyvéből. Itt is Weöres fordításait használtam.

A Psychét előttem már sokan feldolgozták, de másokkal ellentétben én a versrészletek válogatásakor és a műsor összeállításakor nem a karakter nőiségére, szenvedélyességére vagy érzékiségére akartam helyezni a hangsúlyt, hanem a személyiségének egy másik oldalára, amelyet a mély fájdalom, a hit, a lelkiség határoz meg. Psyché nem mint nő, hanem mint ember érdekelt, vagyis a lényének azon része, amely túlmutat a nőiségén és nemektől független.

Koncertszínház tánccal: Szirtes Edina Mókus, Dés András, Zsigmond Emőke, Widder Kristóf

Lesznek további előadások is?

Ebben a formában ez egy egyszeri előadás volt, amelyet csak itt mutattunk be a Völgyben. Ha úgy adódik, akkor természetesen folytatni fogjuk, de az már másmilyen lesz, hiszen ez az improvizáció lényege: az előadás mindig egy újabb arcát mutatja meg, és mindig teljesen új élményt ad nekünk és a közönségnek egyaránt.

A saját zenédet egy helyütt olvasztótégelyhez vagy turmixgéphez hasonlítottad, amiben mindenféle stílus és hatás keveredik. Ezt bizonyítja, hogy nemrég jelent meg egy közös albumotok a Modern Art Orchestrával, előtte pedig a beatbox-virtuózzal, Jammallel volt egy közös turnétok Erdélyben. Hogyan fogadja a közönség ezt a stíluskavalkádot? Van egy törzsrajongói bázisod, amely hozzád hasonlóan mindenféle műfajt megemészt és befogad, a komolyzenétől a verseken keresztül a Majka-feldolgozásig?

Természetesen vannak visszatérő arcok. Igazából azt tapasztalom, hogy azok az emberek, akik mindezt maradéktalanul befogadják, mind ugyanahhoz a típushoz tartoznak: végtelenül nyitottak és mentesek az előítéletektől. Jammellel többek között azért kezdtem el közösen alkotni, hogy egyfajta „szelíd erőszakot” alkalmazva vigyem közelebb a fiatalokhoz azokat a fantasztikus költeményeket, amelyeket megzenésítünk. Olyanok, akik egyébként nem sűrűn olvasnak verseket, talán azért sem, mert az iskolában kötelező, meghallják a beatboxot, ami hozzájuk közelebb áll, és egyszer csak mozogni, táncolni kezdenek József Attilára. Persze csak utólag esik le nekik, hogy ez az volt. Egyébként pedig az az igazi megtiszteltetés, amikor egyetemisták, sőt középiskolások jönnek el a Szirtes Quintet koncertjére, akár egy templomba is, vagy egy egyszemélyes, looperezős fellépésemre. Nyilván az érettebb, színházba vagy komolyzenei koncertekre egyébként is járó embertípus hamarabb megtalál.

A fesztiválozó fiatalok figyelmét magunkra vonni, és megtartani, na ez az igazi kihívás. Meg egy kicsit misszió is egyben.

Szirtes Edina Mókus és Jammal

Sokszor elmondtad már, hogy szerinted a klasszikus zenének emberjobbító hatása van. Amikor ezt olvastam, rögtön Anthony Burgess Gépnarancs című regénye ugrott be. El tudsz képzelni olyan világot, olyan embereket, akik annyira menthetetlenek, hogy már a művészet, a zene sem segíthet rajtuk?

Tulajdonképpen ez részben már meg is valósult. Gondolok itt például az ember magamutogatási kényszerének a média általi felerősítésére. Egyesek elképesztő szintre képesek süllyedni, csak hogy minél gyorsabban érjenek el minél nagyobb nézettséget. Szóval ezt éljük most, de én azt gondolom, és abban hiszek, hogy soha nem adhatjuk fel a küzdelmet.

Az az igazság, hogy nekem nem az számít, hogy mennyire népszerű vagy hány embernek tetszik, amit játszunk, hanem a hit, amivel eljátsszuk a dalokat. Mert mi is a zene? Zaj. Bizonyos ritmusban, különböző hangmagasságokban előadva. De akkor miért van az, hogy egyesek sírnak vagy lúdbőrösek lesznek egy zeneszám hallatán? Ez nemcsak a hangok és a ritmus hatása, hanem a zenét átjáró hité, áhítaté. Igen, az eszközeink emberiek, de a hitünk által kitágulhatunk. Mi más bizonyíték kell az Isten létezésére, mint maga a zene, a művészet, vagy a szeretet?

Mindig olyan verseket adok elő, amelyek engem is kihúztak a mocsárból, amikor nyakig elmerültem benne. Ha ezek csak öt embert vagy két embert érintenek meg, és csak ennyien jönnek el a koncertemre, már az is siker. Hiszen ebben a pár emberben történik valami, és egy olyan erős, összetartó magot képezhetnek, ami igenis képes világot váltani. Nem azonnal, de biztos vagyok benne, hogy tovább visznek magukban valamit, és talán egyszer többen is csatlakoznak hozzájuk. Persze nem az ember váltja meg a világot, hanem a hite, a benne élő Isten.

Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy nyughatatlan alkatként folyamatos megújulásra törekszel. Most milyen újdonságra készülsz?

Ami most újdonság, és szintén ide kötődik a Völgyhöz, a Szirtes Folk Band megalakulása, amely a taliándörögdi Világzenei Udvarban adta az első koncertjét. Ezt a formációt direkt erre az alaklomra állítottam össze, és nagyon nagy ajándék volt, hogy itt szólalhattunk meg először. A különlegessége, hogy az alapot két brácsa, egy beatbox, két percussion és egy basszusgitár szolgáltatja, erre játszik rá a két fúvós, a gitár, meg a hegedű.

A népi brácsák dögös, vad lüktetése, a beatbox, amit én utcai groove-nak hívok, meg a doboknál némileg színesebben, cizelláltabban szóló ütőhangszerek együttes játéka tényleg olyan hatást keltett, mintha elkezdett volna morajlani alattunk a föld.

Fantasztikus élmény volt. Pont most beszéltünk róla, hogy ősszel kéne rakni pár videoklipet, hogy aztán jövőre ezzel a zenekarral, ilyen felállással turnézhassunk.

Ezen kívül augusztusban lesz egy szimfonikus koncertem a Szegedi Szabadtéri Játékokon, aztán 17-én mutatják be Székesfehérváron a Koronázási Szertartásjátékot, amelyhez én írtam a zenét, augusztus 20-án pedig Budapesten, a Clark Ádám téren lépünk fel a Szirtes Folkestrával. Ősszel lesz még két színházi bemutatóm is, egy mesejáték és egy zenés bibliai darab.

A Szirtes Folk Band fellépése a taliándörögdi Világzenei Udvarban

Borítókép: szirtesedinamokus.com, fotók: Kacsinecz Krisztián

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket