dunszt.sk

kultmag

Minél nagyobb csodák sorozta


A szokatlan név különleges színházcsinálási módszert és egy rendkívül izgalmas életutat is rejt. A Kazanyban született rendező több díjat nyert már határon innen és túl rendezett darabjaival, az idei POSZT-on a versenyprogramban szerepelt Idióta című, a debreceni Csokonai Színházzal létrehozott előadásáért a legjobb jelmezért járó díját Giliga Ilka, a legjobb férfi alakításnak járó díjat pedig Kiss Gergely Máté kapta. Sardar Tagirovskyval tavaly megalakult csapatáról, válogatásról, megérzésről és találkozásról, koncepciókról és egy kicsit Peter Brookról is beszélgettünk.

Mikor döntötted el, hogy saját csapatot hozol létre? Honnan jött az ötlet?

A szándék mindig is bennem volt, de talán az utóbbi két évben erősödött meg igazán az elhatározás. Már konkrét embereken is gondolkodtam ebben a két évben, akik csapattagok lehetnek.

Mi alapján választottad ki a tagokat, mi alapján kezdtél el bennük gondolkodni?

Nem jó szó a gondolkodás. Inkább bíztam a megérzésekben és a találkozásokban. Nem nagyon sakkoztam, vagy alig, hogy kit érdemes bevennem vagy kit nem. Legtöbbször az sem vezérelt, hogy a választott illető mennyire tehetséges. Az eseményekre bíztam magam. Vagyis arra, hogy amiként az események egymásra rakódnak az életemben, közben fel fogom ismerni a jelentőségüket. Azt, hogy nem véletlenül alakultak így.

Csapatként és nem társulatként említed őket nemcsak most, az interjúban, hanem az átlagos hétköznapi beszélgetésekben is. Számodra van különbség a két szó között?

A társulat megnevezés erősen behozza egy színházi társulat képét. Olyan csapatot szerettem volna létrehozni, amelynek tagjai nemcsak a színházra redukálódnak, hanem a gondolkodásuk kihat a találkozásaikra is. Egyébként a későbbiekben szeretnék filmesebb irányba is elindulni velük.

Filmet és színházat vegyítenél vagy filmet hoznál létre velük

Mindkettő.

Honnan származik ez a korántsem mindennapi név?

Nem mindennapi? A Laboratorium Animae?

Nekem különlegesen hangzik.

Ezt még nagyon régen, tíz évvel ezelőtt találtam ki. A lélek laboratóriumát. De latinul akartam a nevet, ugyanis nagyon sokat utazom, ily módon sok nemzetközi hatás ér. Éreztem, hogy olyan névre van szükségem, amely talán az emberiség ősidejéből is származhatna, de közben azért mégsem. Így esett a latinra mint az egyik legősibb nyelvre a választásom. A laboratórium a vizsgálat terepe, a lélek pedig egy megfoghatatlan tényező… Igazából a lelket nem is lehet laboratóriumban vizsgálni. Szóval az állítás…

Ellentmondás is egyben.

Pontosan. Akkoriban, amikor ez a név megfogalmazódott bennem, akkor már volt egy csapat, akikkel dolgoztam. Voltak is előadásaink, mint például a Játsszunk Oidipust!!!, ami szintén egy izgalmas kísérlet volt. Ez még marosvásárhelyi tanulmányaim előtt volt (Sardar Tagirovsky Bocsárdi László osztályában végzett 2016-ban, a Marosvásárhelyi Művészti Egyetemen – a szerk.), sőt, azelőtt is, hogy elmentem a Budapesti Bábszínház stúdiójába bábszínészetet tanulni. Azért fontos ezt megemlítenem, mert bár a név régi, a mostani csapat szinte teljesen új. A nevet végül azért tartottam meg, mert a hónapok folyamán nem jutott jobb az eszembe.

Hogyan folyt a válogatás?

Nagyon sokáig, két évig válogattam az embereket. Miután megvolt a megérzésem valakivel kapcsolatban, a találkozás élményét hagytam, hogy hónapokig ülepedjem bennem. Így aztán nehezebben ment a gyűjtögetés, mintha, mondjuk, intézményesen, színházigazgatóként tettem volna be és ki a színészeket. Ez az egész inkább arról szól, hogy mi is a mi… hogyan is mondjam… lelki megállapodásunk. Ugyanakkor ebben természetesen benne van az is, hogy én erősen elképzelek egy irányt érzetben, és nagyon szeretnék ebben az irányban tovább dolgozni. Szeretném, ha mindenki komolyan venné a munkát, a maga szabadságával. Azt, amit kitűzünk célul. Ez a felkiáltás igazából magamnak is szól…

Célkitűzés mint ars poetica, mint darab, vagy…?

Mint az a fajta önképzés vagy dolog, amit fejlődésnek hívunk. Azt hiszem, az utóbbi hetekben egyre jobban kezdek újra hinni a befektetett munkában. Fontos egy-egy irányt megerősíteni, mondjuk, darabok kapcsán.

Előfordulhat, hogy lesznek a jövőben még ilyen találkozásaid, amelyek alapján új tagokkal bővül a csapat?

Elképzelhető, bár figyelnem kell arra, hogy ha túl sok az ember, akkor egy idő után ennek anyagi következményei lesznek. Még a mostani csekély gázsit sem tudtam az előadások után kifizetni nekik…

Szentendrén volt az első bemutatótok. Ott alakult ki a bázisotok? Vagy csupán az lett az első játszóhelyetek?

Nem tudom, hogy bázis lehet-e az Art Capital. Ez a helyen és főként Gulyás Gáboron múlik. Ez egy közös keringő, amely az első bemutatónkkal, Az ember tragédiájával volt kapcsolatos. A bemutató részben Gábornak köszönhető. Ő látott tőlem korábban pár előadást, amelyek, úgy tudom, működtek nála.  Ez volt a Meggyeskert, az Idióta és a Don Quijote-Secondhand.

Pedig ha még a Chioggiai csetepatét, Az esetet, Az úrhatnám polgárt is látta volna…

Valahogy úgy alakult, hogy nem a vígjáték-vonalat sikerült elkapnia (nevet).  Szóval, azt hiszem, ezen előadások hatására, illetve a beszélgetések által kialakult kölcsönös szimpátiából kifolyólag keresett meg engem fesztiválja, az Art Capital kapcsán. Hallotta, hogy indul a csapatom, és a fesztivált ezzel az új szegmenssel kívánta gazdagítani.

Miért Madách Imre műve lett a bemutatkozó darabotok? Ez a te döntésed volt?

Ezt vetetettem fel elsőként Gulyás Gábornak, akinek tetszett a koncepció. Ezért is mentünk bele. Meg nekem fontos ez a darab, mert… egyszer azt nyilatkoztam, hogy vannak olyan személyes ügyek, amelyekről tudod, hogy személyesen téged érintenek, és vannak olyan személyes ügyek, amelyekről nem tudod, hogy miért személyesek. Az ember tragédiája nekem erősen az érzet részéből fakadt. Talán több mint tíz éve akarom megrendezni, ez a mostani, a megvalósult előadás a negyedik koncepciótervem. Ha a koncepció nem változik, az azt jelenti, hogy nem is volt igazán koncepciód. Ha ugyanaz a koncepciód marad sokáig, az azt jelenti, hogy lefagyott a dolog, hogy valamihez mindenáron ragaszkodsz. Legalábbis az én értelmezésem szerint. Hiszen ha te változol, akkor szükségszerű, hogy a dolgok is, a világ is változik körülötted. Ily módon megfoghatatlan, mi is a koncepció magja, mit jelent ez, mi a történet. A történet önmagában nem lehet koncepció, az bonyolultabb dolog, annak többet kell tartalmaznia… Egyszer, ha jól emlékszem, Frenák Páltól olvastam, hogy ő néha csak egy színt lát, és abból kezd el rendezni… Azt éreztem, ebben van igazság. Vagy hallottam arról is, hogy Harag György egyik előadásánál egy illatból, a nagymamája ládikójából származó illatból kezdett el rendezni. Erre gyakran azt mondanánk: de felkészületlen egy rendező! Pedig, szerintem, nem lehet vaskos módon, felvértezve, csak az agyunkra támaszkodni, hanem néha el kell hitetnünk játékból az agyunkkal, hogy van szívünk. Lehet, a szívünk nem gondolkozik, igen, ez logikus, de jó néha arra gondolni, hogy az én logikám nem mindenható. Azt gondolom, hogy mindannyiunkat vezethetnek olyan szempontok, amelyek tudatosak, de nem annyira, hogy uralkodjanak a tudatunk fölött. Olyan ez, mint Peter Brooknál, aki ún. alaktalan sejtésre hivatkozik akkor, amikor csinál egy előadást, vagy amikor nekifog egy témának. Az az alaktalan sejtés vezeti őt is. Persze, nem szeretnék Peter Brook lenni! (nevet)

Ezt az alaktalan sejtést próbáltad a színészekkel is megtalálni, megéreztetni a próbafolyamat során?

Igyekeztem. Nekünk sok beszélgetésünk volt a próbák során. Sokat jártunk az anyag után. Mielőtt belekezdtünk volna, azelőtt egy évig tréningeztünk. Ebbe beletartozik az is, hogy még mindig hiányosnak érzem a közös munkát, van még, amit elvégezhetnénk, mert nem tudunk és tudtunk mindig együtt lenni. Bár négy és fél hónapig próbáltunk, de ebből az időszakból két hét volt csupán, amelyet közösen töltöttünk. Nehéz ez, mert ilyenkor szakaszosan kezdesz rendezni, és bízol abban, hogy továbbadódnak a dolgok.

Sok külhoni is érkezett a csapatodba. A távolságok miatt lehetett nehezen összeszedni a csapatot?

A távolságok, illetve a távolban történő események miatt. Például valaki egyetemista, őt nem engedik el, vagy valakinek bejön egy előadás egy másik országban, annak vannak próbái, azt fel kell újítani stb. És van tíz ember – ezek a szempontok váltakoztak általában… ez volt a helyzet. Viszont Gulyás Gábornak köszönhetően lett egy biztonsági alapunk arra, hogy ilyen formában ez az előadás megszülessen. És ez jó!

A földrajzi távolságokat leszámítva nem volt semmi bonyodalom, konfliktus a próbafolyamat során?

Csodálkoztam volna, ha bármi ilyen előfordult volna… Egyszer volt az, hogy tizenkilenc óra próba után elfáradt egy-két ember… (nevet) Napfénytől napfényig próbáltunk. De ilyenkor amúgy sem biztos, hogy négy hónap próba után, tizenkilenc órányi munkát követően a legboldogabb állapotában van az ember. Ugyanakkor erre szükség volt, mert az utolsó két hétben meg kellett ragadnunk minden olyan időt, amelyet együtt tölthettünk.

Az előadás kb. 8-9 óra. Mennyire lehet egy ilyen hosszúságú előadást utaztatni, fesztiválokra vinni?

Úgy érzem, hogy ennek az előadásnak jót tenne, ha minél szélesebb közönséghez el tudna jutni, ha minél többféle ember találkozhatna vele. Azt gondolom, hogy nemcsak a hosszúsága, hanem a témaválasztása miatt is kuriózum tud lenni a palettán. 

Szerinted milyen jelzőkkel illetnének a csapattagok téged, ha megkérdezném őket rólad?

Szerintem jókkal, remélem, humorosakkal is (nevet). De szerintem többen inkább mondatokban írnának engem körül.

Vannak már tervek jövőre?

Az biztos, hogy lesz egy koprodukciónk a debreceni Csokonai Színházzal. Ezenkívül októberben szeretnék csinálni Horváth Juliannával – aki az Idiótában is játszott – és Nagyhegyesi Zoltánnal egy szerelemről szóló, non-verbális előadást egy órában. 
Van néhány vágyam, ezek az emberek pedig eldöntötték, hogy csapatként egy irányba induljunk el. Szeretném, hogy minél többet tudjunk egymástól tanulni, hogy minél könnyebben tudjuk aztán egymást kezelni. És így aztán minél nagyobb csodákat tudjunk letenni az asztalra.