dunszt.sk

kultmag

Ja, és a címben a …!

Nem is tudom hol kezdjem. Mikor személyes történetem végzetesen a film felé fordult és a Massachussetts állambeli Cambridge-ben folytattam filmes tanulmányokat Dušan Makavejev jugoszláv „fekete filmes” keze alatt 1994 őszén, az egyik első újfilm-élményem volt, hogy mulatságos többedmagammal megnéztem a Pulp Fictiont a nyitóhétvégén a Harvard Sq-i Loew moziban. Hm. Rám tényleg csak Godard és Jancsó volt hasonló hatással. Mikor korábban a Reservoir Dogst láttam, még Pesten, VHS-ről, azt gondoltam, itt egy újabb olasz-amerikai rendező, még nem dőlt el, hogy az istenkirályok, Scorsese, Coppola, DePalma vagy a jelentőséges kismesterek, Abel Ferrara, Joe Dante kategóriája-e. A Ponyvaregénnyel eldőlt: az első.

Tíz évvel később felkérésre könnyűkézzel megírtam hat hét alatt egy Tarantino-kismonográfiát (Tarantino mozija. Jonathan Miller kiadó, Budapest, 2004), az akkori főmű, a Kill Bill központi helyre helyezésével, és a megállapításom az volt, hogy ez a női bosszúfilm zsánere mellett (lásd még: François Truffaut: The Bride Wore Black vagy Fujita Toshiya: Shirayukihime) egy nagy ázsiai témájú popkulturális tematikumú enciklopedikus mű is. (A Tokyo Underground című J-pop tárgyú kötettel és a Nagy testvér árnyékában című hongkongi szuverenitásváltás-kori filmes kaszkadőr-témájú feature doc-kal a puttonyomban úgy éreztem, megtehetem ezt.) Mikor először olvastam a Volt egyszer… egy Hollywood készültéről, tematikájáról, sikongattam örömömben:

a Manson-narratíva mellett egy nagy amerikai popkulturális tárgyú enciklopedikus műre számítottam. Csalódtam. Nagyot. Se a zene, se a duma.

Mert közben történt egy s más. Néhány film (Halálbiztos, Becstelen brigantik, Django elszabadul, Aljas nyolcas – felszabadító mozimű valamennyi), egy köztes kis autóskaszkadőrfilm után felszabadító alternatív történelem a világháború és a holokauszt, a rabszolgatartás és az amerikai polgárháború tárgykörében; meg persze a múló idő, korosodás, elégikus hangulat, majd a #metoo botrány, aminek Harvey Weinstein lett a főalakja, és Tarantino is belekeveredett oldalvízen. Harvey Weinsteinről elmondható, hogy természetesen producerkirály volt, a David O. Selznikek és Darryl Zanuckok fajtájából, másrészt viszont egy, a vadsertés küllemét választó szexuális pokolpárduc, a hatalmi visszaéléstől sem ódzkodó, büntetőjogilag értelmezhető predátor. Hogy Quentin falazott? Igen, Mira Sorvino a csaja volt, mikor Harvey W. rámozdult, és ez nem csak „a haver nője no go zóna”-típusú betyárbecsület, de a szereposztó dívány toposzának újragondolásáért kiáltó történülés. Mert Harvey gyakorlatilag mindenkire ráindult, akivel találkozott. Uma Thurmanre is, aki amúgy is okkal orrol Tarantinóra, ezt már másutt megírtam, legyen itt annyi elég, hogy QT felelőtlen volt a Kill Bill egyik jelenetének forgatásán, mikor Uma idealizált fényekben és környezetben egy metálkék Karmann Ghiát vezet, karambolozott, maradandó sérülést szenvedett. A Volt egyszer egy… Hollywood elején, mikor a Brad Pitt által játszott Cliff kiszáll a főnöke fehér Cadillacjéből és átül a sajátjába, ami szintén egy metálkék Volkswagen Karmann Ghia, hogy bűzhödt lakókocsi-otthonába hajtasson (hasonló Budd motohome-jához, hol pénzszámlálás közben megharapja a fekete mamba), ahol csak Brandy, a pitbullja és néhány doboz sör várja, akkor cefetül megörültem az autónak, hogy valami most helyre lesz rakva. Nem lett.

*

Everything under the California Sun, és persze California über alles. Az első Taratino-film, ami nem Harvey Weinsteinnel készült. A hatvanas évek ellenkultúrájának sötét oldalát divatolni divatos ma, nem tudom, mennyire a Trump AmeriKKKának benyalás ez, ha az, márpedig végeredményében az, akkor bizony nagyon bántó. Hogy mi történt a Benedict Canyonban lévő Cielo drive-on 1969 augusztus 9-én, amikor Terry Melcher zenei producertől bérelt villában az akkor épp Londonban forgató Roman Polanski lakhelyén a Charles Manson által feltüzelt szektatagok bosszúból (Melcher nem adta ki a zenéjét) brutálisan lemészárolták a várandós Sharon Tate színésznőt és vendégeit (Abigail Folger, Wojtek Frykowski, Jay Sebring). Sokak szerint, mint arról először Joan Didion adott hírt, ezen az éjszakán lett vége a virággyermekek korának, Love&Peace, ésatöbbi. Történetünkben van a láthatóan szintén jól élő szomszéd, régivágású westernszínész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), meg a volt dublőre, kaszkadőre, ma már inkább sofőrje, barátja, társalkodónője, Cliff Booth (Brad Pitt), aki világháborús veterán, szóbeszéd járja, hogy megölte a feleségét, és egy gyenge flashback erejéig látjuk is őket a tengeren, de az asszony egyáltalán nem úgy néz ki, mint Angelina Jolie, és az amerikai sajtó szerint a környezet Nathalie Wood halálára emlékeztet. De nem történik semmi, csak egy nő veszekszik a férjével. Rick és Cliff viszonya férfibarátság, Rick alkotói válságban, Cliff szereti magában a szolgát. Hú de jó volna Polanskival forgatni, meditál Rick, hisz a szomszéd lengyel ormot mászott a Rosemary’s Babyvel, a kor legkeresettebb rendezője. Margot Robbie extrastatiszta beosztásban viselkedi le Sharon Tate-et. Bájos pofi, fekete pulcsi, fehér miniszoknya, fehér nyári csizma. Bemegy egy moziba egyedül, és csizmáját lerúgva és az előző sor székének támláján nyugtatva (vö. legendás lábfétis) megnéz egy igazi Sharon Tate-filmet. Könyvesbolt, megveszi Romannak Thomas Hardy Tess d’Ubervilles című regényét, melyet Polanski meg is rendezett tíz évvel később, Tate helyett Nastassja Kinski főszereplésével. A zsabós bársonyfrakkos Polanskival a híres Playboy Mansionbe hajtat, érkezés után tapsol, táncol, örül. Megy az utcán, autót vezet. Nem női főszereplő, hanem látványelem, díszítősor, fényvisszaverő felület. Al Pacinónak is van egy cameója, producert játszik, nem kerül be a színész első 150 legjobb alakítása közé.

Cliffnek összeütközése támad a való életbeli Bruce Lee-vel (szerepében: Mike Moh) a való életbeli Green Hornet forgatásán, Bruce azt mondja ki tudná ütni Muhammad Alit, Cliff kétkedik, lejátsszák, Cliff lerendezi az azeszpónem kínait. Cliff csak autózgat Los Angelesben (rádióhírek Vietnamból és Tarantinóhoz képest igencsak másodlagos zenék), egy ösztrogéntúltengéses hippilányt szed fel, a Spahn Movie Ranchhez fuvarozza, ahol a való életbeli Manson-család is meghúzta magát. Én meg fel. Mert a Manson-család egy gyilkos szektává vált, a jonestowni, wacoi gyilkos szekták rokona, de az egész amerikai mainstream ellen lázadó hippi és ellenkulturális Amerikát, Neal Cassidyt és a Merry Pranksterst, Ken Kesey-t és La Honda-i acid testjeit, Ginsberget és Hunter Thompsont a Manson-családdal aznosítani eddig csak a legcsököttebb amerikaiakra volt jellemző. Például Trumpra.

A befejezés az újabb irályt követi a történelem faktuális ingoványában való bolyongás közben, a New York Timesban David Bentley Hart filozófus írt erről, hogy eddig nem volt nagy QT-rajongó, de hogy a filmvég „mély etikai pátosza” megérintette, erre a narratívára várt ötven éve, hogy létezhet álomszerű jobb világ, ahol a szörnyek a rossz ajtón mennek be, hogy megérdemelt sorsukkal találkozzanak. Hogy a Sátán „ontológiai státusza” csak lehetőség, de nem szükségszerűsége a valóságnak. Khm. Pont most jutott ez eszébe?! A Trump – Xi Jinping – Putyin érában?!!

A film megosztó. Ha csak a néhány napos magyar recepcióját nézem, nagy amplitúdójú a magyar kritika, ájult tekintélytisztelettől (geekzblog, hvg.hu) a felelősségteljes komolykodáson (es.hu) át a frech elutasításig (magyarnarancs, revizor). Mikor azokat a jeleneteket néztem, ahol Rick Dalton (Leo) westernt forgat díszletben, akkor Dennis Hopper jut eszembe, akit személy szerint is utálkozva emleget Rick. Hopper rendezte szintén 1969-ben az Easy Ridert, akkora siker volt, hogy rögtön kapott pénzt, csinálja a következőt, Last Movie lett a címe. Peruban forgott, a forgatásról írottak szerint már az LA–Lima repülőút is bajos volt a bedrogozott stáb okán. Aztán megérkeztek kokain&ayahuasca-földre, és állítólag az első napon összevesztek néhány entitással: az országot kormányzó katonai juntával, a katolikus egyházzal, a kokainkartellel és a maoista Fényes Ösvény gerilláival. Tutinyerő és életbiztosítás. Hopper filmjének, melyet sokan a filmtörténet egyik legrosszabb, leginkább elcseszett filmjének tartanak (dacára Kovács László operatőrnek, Kris Kristofersonnak, Toni Basilnek, és a csudás perui bárénekesnő Poupée Bocarnak), egy vaskos része westernforgatás, film-a-filmben, a rendezőt egyik személyes kedvenc rendezőm, Samuel Fuller játssza. Díszlet, vadnyugati kisváros, tetőről leeső ember; polgárháborús uniós kalapban, fehér farmerban a csepp rendező, érdeklődő indián gyerekarcok nézik a forgatást. DiCaprio és a tudálékos kislány jelenete a westerndíszletben ezt idézi, de hamisan, talmin, a feminista kritika fegyverét kicsavaró szándékkal, azok számára is, akik a lezáratlan vagy félig lezárt QT – Uma Thurman konfliktuson még épp rugóznának, mint én is. És az nem tudom elég-e, hogy Ethan Hawke és Uma Thurman lánya, Maya Hawke (sz: 1998) játssza az egyik lányt Mansonéktól, akinek az egyik nagymamája Timothy Leary felesége volt egy ideig. Mert a mozi üzenete, hogy a régivágású álomipar menő, a hippik meg nem menők. Hát…

„Szerelmeslevél Hollywoodhoz”, óda a műfaji filmhez, elégia – írja az elfogult kritika. Ja, és a címben a …! Bizonytalanság. Elkenés. Hogy akkor Leone vagy nem Leone, vagy inkább a másik spagetti westernes Sergio, a Sergio Corbucci, nem, címben nem tökölünk, Quentin!, az uncool. A Jarmusch-cím, a The Dead Don’t Die, az cool, ez meg nem!

*

Midőn e sorokat róvom, jött a hír, hogy Peter Fonda 79 évesen meghalt. Sok szerepe közül az Easy Rider vitathatatlanul a legfontosabb. Elmondtam már, írtam is, mégis idekívánkozik: huszonéve Tokióban egy Sundance producerszemináriumon beszélgettem vele pár szót egy fogadáson, mondtam, Budapestről jövök, 12 éves voltam, mikor láttam a Szelíd motorosokat, és megváltoztatta az életem. Nagybani japán producerrel beszélgetett éppen, mikor tényleg csak egy koccintásra odamentem pezsgőspohárral a kézben: „mit mondott, fiatalember?, Budapest? Magának azt tudnia kell, hogy nem csak Lazlo Kovaksz (Kovács László – operatőr) volt magyar a stábban, de az egész kameracsapat is. Azok az emberek mind 1956-ban hagyták el a maguk városát, országát. És azoknak az embereknek a szabadságvágya éppúgy benne van abban a filmben, mint Dennisé, Jacké, vagy az enyém.” Tökéletes mondat, ütemvesztés nélkül, ezek után nehéz lett volna folytatni. Például azzal, hogy Dennis tényleg besavaztatta-e Fondát a New Orleans-i temetőjelenthez, meg hasonlók. Mert a filmben, mint ahogyan a valóságban is, a szabadságvágy igencsak fontos dolog.

Kár, hogy Tarantino ez alkalommal elfeledkezett róla, a szabadságvágyról, a film lehetséges felszabadító rejéről;

eltévedt Platón barlangjában, és ebben az is benne van, hogy felelőtlenül diaporámázott a barlangfalon amúgy is kaotikusan villogó árnyakra. Azok az árnyak ott vannak, az ő országában Trump, másutt más, ám az ő vetítése csak fokozta a káoszt. Ha mégis ez lenne a Torinói lova (Tarr Béla utolsója), akkor át kell írnom a 2004-es könyvet is. De remélem, a tizediket még megcsinálja, ahogy ígérte.

P.S.: Talán nem érdektelen elmondani a dunszt.sk olvasóinak, hogy Tarantino olasz-amerikaiságában van némi csehszlovák: anyja, Connie (vö. The Bonnie Situation) alkalmi kapcsolata, Tony Tarantino utáni férjét Curtis Zastoupilnak hívták, a kis Quentin – akit Burt Reynolds a Gunsmoke c. televíziós westernsorozatban játszott főszerepe után nevezett el anyja, ahol Quintnek hívták – is Zastoupilként nevelkedett, majd csak fiatalfelnőtt korában vette vissza biológiai apja olasz nevét, mert az istenkirályokhoz hasonlóság Amerikában piaci szempontból jelentősebb, mint az itt és általunk imádott csehszlovák újhullám.

A film adatlapja a Mafabon

Fotó: Sony Pictures