dunszt.sk

kultmag

„Soha nem mutatom meg a nyelvemet!”

A disztópiák virágkorát éljük, amit sokan az elmúlt évek riasztó társadalmi és politikai eseményeivel indokolnak, illetve újabban a klímaválság egyre súlyosabb fenyegetésével. Ebben a közhangulatban válhattak világsikerré az olyan alkotások, mint A szolgálólány meséje című, Margaret Attwood regényéből készült sorozat vagy a Csernobil című sorozat. Láthatjuk ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan születtek kiváló és megdöbbentő disztópiák világszerte – hiszen maga az Attwood-regény is 1985-ben jelent meg először. Az ezredforduló évei is kedveztek a disztópiahagyomány továbbélésének, elég csak a 2000-ben megjelent A macskány című Tatyjana Tolsztaja-regényre gondolnunk (korábban Kssz! címen is megjelent magyarul), és eredetileg 2002-ben látott napvilágot az argentin Rafael Pinedo Plop című kisregénye is (néhány évvel megelőzve Cormac McCarthy 2006-os Az út című kötetét).

A Plop könnyen és gyorsan olvasható könyv, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne súlyos és kíméletlen olvasmány. A legáltalánosabb emberi és kulturális kérdéseket veti fel látszólag nagyon könnyedén, ám mégis rafináltan és nagy alapossággal. A cselekménye bárhol játszódhatna, a szerző következetesen kerül minden konkrét jelzést, a jövőbe is csak azért helyezhetjük az eseményeket, mert az ábrázolt világban az elpusztult emberi civilizáció nyomai bukkannak fel. A Plop így teljesen általános disztópiaként olvasható, amelyben sem a környezetet nem ismerhetjük meg pontosabban, sem az előzményekről nem szerezhetünk semmiféle tudomást. A lényeg, hogy hova jutottunk: a sárba. Mindenki, kivétel nélkül, egyszer s mindenkorra.

A szerzőt pedig egyetlen dolog érdekli: mi marad az emberből a teljes pusztulás utolsó pillanataiban. Elárulhatjuk: nem sok jó.

Maga a történet brutálisan egyszerű: egy elvadult embercsoport egyik nőtagja gyermeknek ad életet, akit Plopnak keresztelnek, mert születésekor a sárba pottyant bele, és ez „plop”-ként hangzott. Plop gyorsan kiismeri környezetét, és élete nagy szerencséje lesz, hogy egy köztiszteletnek örvendő öregasszony az oltalma alá veszi. Ennek és Plop rátermettségének köszönhetően sokra viszi az övéi között, ám életét így is mindvégig a sár határozza meg. Plop szürke figura marad, akin keresztül igazából csak a teljesen elsatnyult, minden emberitől megfosztott haldokló emberiség kiüresedettségét ismerhetjük meg.

Rafael Pinedo disztópiája azért különösen zavarba ejtő, mert semmiféle vigaszt nem nyújt, a lehető legnyersebben, minden illúziót sutba vágva vázolja az emberiség pusztulását. Az elkorcsosult társadalom egyetlen dolgot őriz meg a kultúrából: a bürokráciát, vagyis az üres rítusokra és tabukra épített hierarchikus rendbe vetett hit rideg és pusztító rendszerét. Ez a rendszer tartja úgy-ahogy össze az emberek maradékát, miközben ugyanúgy ez a rendszer vezeti őket a pusztulásba, hiszen nem kínálja a fejlődés lehetőségét, nem kecsegtet a civilizáltsághoz való visszatéréssel, mindössze konzerválja a rendezettségnek egy leépült állapotát. Plop csapatának életét egyrészt a vezetők tisztelete, másrészt az ünnepek és szertartások tartják mederben, miközben ezekből nem hogy nem értenek semmit, de nem is élvezik őket. A mindent behálózó bürokrácia elsősorban a nyelven keresztül jut érvényre: a csapat tagjait egységekbe sorolják, amelyek hangzatos neveket kapnak: Szolgáltató Brigád, Önkéntes Brigád, Szórakoztató Brigád. Hasonlóan rideg kifejezésekkel illetik az erőszakos és megalázó aktusokat, amelyekkel a csoporton belüli hierarchikus viszonyokat és kegyetlen szertartásokat jelölik meg. A minden érzelmet nélkülöző, monoton és erőszakos szexuális aktusokat egymás „használásának” nevezik – ez a nyelvi megoldás megdöbbentő mondatokat eredményez a regényben. Jellemző, ahogy a barátság igazából értelmetlenné vált fogalmát ebben a világban magyarázzák (amikor Plopot épp büntetésből egy cölöphöz kötözik): „Tini és Urso vizet vittek neki, beszéltek hozzá, kielégítették, használták egymást előtte, hogy eltereljék a figyelmét. A barátai voltak.” (39.) Ennél már csak az „újrahasznosítás” művelete kegyetlenebb, amely tulajdonképpen a kannibalizmus megfelelője. A hasznavehetetlen csoporttagokat vagy hadifoglyokat minden további nélkül „újrahasznosítják”, és rituálisan „megkóstolják” Plop oltalmazóját, „a vén Gorót” is a halála után.

Fotó: Rafael Yohai

A vén Goro szerepe azért különösen fontos a regényben, mert ő az, aki még őriz valamit az emberségesség maradékából a csoportban. Ő az, aki Plopot kiemeli a sárból, amikor látja, hogy az anyja semmiféle kötődést nem érez iránta. Ő az, aki még emlékszik valamire az emberek kulturális hagyatékából: a nyakában hordott bőrtasakban teleírt papírlapokat tart, amelyekről nagy ünnepségek idején felolvas. A szöveg, amit olvas, a világegyetem keletkezéséről szól, azaz mintegy ellenpontja annak, ami a könyvben a szemünk elé tárul. A vén Goro közönsége azonban semmit nem ért a felolvasásból, csak az öregasszony személye ébreszt bennük tiszteletet, ám amikor elérkeznek az ünnepség csúcspontjához, amikor mindenki „használhat” mindenkit, ez is szertefoszlik az állatias ösztönök fortyogásában. Az írást, a könyvet tehát ebben a világban is övezi még némi misztikus tisztelet, ám ez nagyon gyorsan elhalványulóban van: amikor a vén Goro halála után Plop próbál felolvasni a népnek ugyanabból a szövegből, próbálkozását közömbösség és elutasítás fogadja.

Az egyedüli, amire még hallgatnak, az erőszak.

A disztópia műfajához alapjáraton hozzátartozik az erőszak nagyarányú jelenléte, ám a Plop lapjain a megszokottnál többet találunk belőle. Az emberiség végnapjaiban az emberélet értéke azzal együtt válik semmissé, ahogy a hagyományos emberi kapcsolatokból csak az erőszakon alapuló hierarchikus viszonyok rendszere marad meg. Ezt jól példázza Az éhség című fejezet egyik mondata: „A Parancsnok azt mondta, inkább megenné a saját felségét, mint hogy feláldozza a disznót.” (108.) Az egyetlen olyan páros, akik az egykori szerelemre emlékeztető kapcsolatba bonyolódnak, Tini és Urso, Plop gyerekkori pajtásai – furcsa viselkedésükkel ki is vívják környezetük nemtetszését. „Egyre több időt töltöttek együtt. Plop nem értette, mi kötheti össze őket. Még csak nem is használták egymást.” (101.) A szerelem értelmezhetetlen, maga a szó is kiveszett ebből a világból. Az érintkezésből nem egyszerűen kizárják a csókot, hanem a nyelv megmutatása válik a legfőbb tabuvá. A fiatalok beavatási szertartása is nagyrészt ennek a tabunak az erőszakos elfogadtatásáról szól, amikor a kikötözött, ütlegelt fiataloknak azt kell kiabálniuk, „soha nem mutatom meg a nyelvemet”, „a nyálamat a számban tartom”, „senki sem láthatja, ahogy rágom az ételt”, „ha kiáltok, senki se láthat a számba”, és „csukott szájba nem repül bele a légy”. A regény tulajdonképpen a nyelv elkorcsosulásának az allegóriájaként is értelmezhető: ennek felel meg, hogy az egész szöveg szegényes, jobbára tőmondatokból épül fel, mintha rejtegetni, takargatni kellene a nyelv valódi lehetőségeit. Persze ez sem teljesen példa nélkül való: a már említett Tolsztaja-regény vagy akár Anthony Burgess Gépnarancsa szintén elkorcsosult nyelvvel dolgozott – Pinedo leleménye, hogy a nyelv motívumát központi szervezőelemmé lépteti elő, és az ábrázolt haldokló világ legfőbb tabujának tárgyává teszi. Plop bukása a regény végén ennek a beteges tabunak a brutálisan szarkasztikus megdöntéséből fakad.

Ennek a szegényes nyelvnek azonban megvan a maga sajátos ritmusa és lüktetése, amely egyenletes iramban vonul végig a szövegen, a vigasztalanságnak, a kegyetlenségnek és az embertelenségnek egy nagyon precíz masinériáját hozva működésbe. Izsó Zita végig magabiztos fordításának köszönhetően ez a masinéria magyarul is a maga nyers szépségében kattog. Ez pedig azért is fontos, mert Rafael Pinedo disztópiája nem egyszerűen egy lehetséges jövőkép vázolásával játszik el: a nyelv laboratóriumában vizsgálja az elembertelenedés módozatait, és ebben a vizsgálatában egészen radikális távolságokba merészkedik. Általános antropológiai látleletet készít, amelyben végül csak az erőszak és az őrjöngés mintázatai rajzolódnak ki, miután a nyelvet megbénította a pusztulás világának tabuja.

Rafael Pinedo: Plop. Izsó Zita fordítása, Varju Kata utószavával. Kalligram–FISZ, Horizontok sorozat, Budapest, 2019