dunszt.sk

kultmag

Férfiháborúk, női sorsok

Öt éve nyitott ki az óbudai Fő téren a multifunkcionális Esernyős. A kávézó-bisztró-turisztikaiinfópont-jegyirodában és kapcsolódó helyiségeiben koncertek, filmvetítések, képzőművészeti kiállítások tekinthetők meg, és rendszeresen fel-felbukkan egy-egy „Színház Szerda” is, amelyeken színházi különlegességekkel találkozhat a nagyérdemű. Július elején például a szlovák Táňa Kusá Szőnyegbombázó című „több mint egy nyáresti bulvár”-ját mutatták be – parádés szereposztásban (Sipos Vera, Hajduk Károly és Ballér Bianka játszotta). A hónap utolsó napján pedig Háy János A halottembere került színre.

A darab ősbemutatója 2016-ban a Szkéné Színházban volt. Az író akkortájt – egyebek mellett – azt nyilatkozta, hogy a hat évvel korábbi, Nehéz című darabjának „női párját” akarta megírni. És valóban: ahogy a Nehézt (a teljes első részét) egy férfimonológ uralja, A halottember lényegében teljes egészében egy érzékeny nőmonológ. Olyannyira, hogy az Esernyősben Lévay Adina monodráma-formában rendezte meg. És ez nem csak a praktikuma miatt vált szerencsés választássá. Varga Anikó előadásában ugyanis felnagyulva, különös hangsúlyt kapva, adekvátan domborodik ki a történések helyszíne: a belső lélekszíntér.

A többi szereplőre a mesélő sokszor utal, többször el is beszéli, hogy ki mit mondott, de nem ritkán dialógusba is kezd a hangfelvételről megszólaló alakokkal. Eleinte furcsa, hogy a hangfelvételről megszólalók is Varga Anikó hangján szólalnak meg. Aztán hamar kialakul, érthetővé válik: a lényeg éppen az, hogy a többi szereplő is megmásíthatatlanul az elbeszélő lényében-lelkében él, ebben a konstellációban, ebben a megmutatkozási módban létezésük egyedüli értelme az, hogy az elbeszélő asszony életének, belső világának részévé váltak. A főhősnő egész előadáson át hallható egyazon hangja így a koncepció legfőbb elemévé válik, általa (is) a történet a konkrét eseményektől elemelkedik, legalábbis a vége felé én már úgy érzem, amit kapok, az több egy megrázó háborús asszonysorsnál: sokkal inkább arról szól az előadás, hogyan tudnak a megtörtént események az emberben belül rendet vágni, az általam nem befolyásolható külső hogyan tud bennem meghatározó belsővé válni.

Nem mintha a megrázó háborús asszonysorsok önmagukban nem lennének érdeklődésre eléggé méltók (sőt!), de jelentős színházat leginkább úgy lehet csinálni, ha a színre vitt szöveg alkalmas arra, hogy a saját keretein túlnyúljon, tovább mutasson. Szerintem ez a Háy-szöveg erre sokkal alkalmasabb, mint például a már említett „férfi párja”, a Nehéz. A Nehézben nem történik meg hasonló magától értetődéssel a külső világ belsővé válása (ez nem is tűnik írói célnak), ott inkább az merül fel a nézőben-olvasóban, hogy lám, a Férfi belső világa (személyisége) hat erősen sorsának alakulására (ez egyébként a megszokott „ügymenet”), ha nem is úgy, hogy megváltoztatja a külső világot, de determinálja a saját választásait, kijelöli a bejárható utat, valószínűsíti a várható következményeket.

Nem gondolom, hogy Háy János e két, prózai alapvetésből készült dramatikus szövegében a férfi és női archetípus különbözőségeit szándékolta volna bemutatni, de úgy tetszik, az (is) sikerült neki: a két darabban megmutatkoznak a tradicionális női és férfi világlátás lényegi különbségei. Nagyon leegyszerűsítve: a férfi mindig alakítani, a nő pedig tűrni próbálja a sorsát. Persze mindkét 20-21. századi történet attól igazán izgalmas, hogy eme tradicionális világlátásmódok éppen erősen felbomlóban, átalakulóban vannak.

A halottember hősnője a második világháború után a férjét várja vissza a frontról, ám helyette a halálhíre és a koporsóba zárt teteme érkezik meg. Búcsúra, azonosításra sincs mód, mert a szakasz aknamezőre tévedt, és a robbanások a felismerhetetlenségig összeroncsolták az áldozatokat. Az asszonyt természetesen megrázza, lesújtja a hír, de nincs mit tennie, folytatja kislányával a férj és apa nélküli életet (immár várakozás nélkül), amelyhez fejben is fokozatosan, de egyre inkább igazodik. Egész korábbi életében megszokhatta már: mindig azt kell elfogadnia, ami adódik, mindig azt kell tennie, amit a muszáj diktál. A felkínálkozó különböző „férfipótló lehetőségek” egyikével sem akar élni, helyettük – nem könnyen – elfogadja az állandó hiány tényét. Idővel ez válik megszokottá, és bár sokkal több fizikai munkát kell elvégeznie, és „nincs, akihez hozzádőlhetne, amikor megszédül a fáradtságtól”, az idővel szintén megszokottá váló éjszakai nyugalma és kényelme – bevallva és bevallatlanul – kárpótolja a fáradalmakért, enyhíti a hiányérzését. A nő meg tud lenni férfi nélkül, a munkáját is át tudja venni, a hiányát is meg tudja szokni. A Nehéz tanúsága szerint ez fordítva nem igaz. Ott halálra ítéltetik a férfi, amikor kiszakad a kötelékeiből, elveszti az állását, lakását, elhagyja a nője. A Nehéz végén (előzetesen) körbeér a két darabot egybefogó koncepció: halála után a Férfi nem hiányzik senkinek. Még a tulajdon anyjának sem.

A halottember végét nem árulhatom el, mert – divatos szóval élve – az spoilerezés volna. Nem spoilerezek, pedig az előadás az Esernyősben nincs többször kitűzve: a hely gyakorlatának megfelelően eleve egy alkalomra készült. Ám én határozottan remélem, hogy ez az előadás még felbukkan majd számos egyéb játszóhelyen is, mint ahogy abban is bízom, hogy az igen szimpatikus, korszerű óbudai hely vezetői változtatni fognak erősen színházellenes gyakorlatukon. Még ha nem is kívánnak színházként működni, a hasonlóan jól sikerült, láthatóan kis költségvetésű előadások megérdemelnének minimum 3-4 Színház Szerdát, és ennyit feltehetően – A halottember esetében egészen biztosan – a közönség is igényelne. Annyit azért elárulok, hogy hamis a halálhír: nem halt meg a férj, más volt a koporsóban. És a hadifogságból évek múltával szabadult ember egyszer csak meg is jelenik otthon… Annak elképzelését viszont, hogy mi minden történhet ott, ahol a kialakult, rögzült, elfogadott életet hirtelen felülírja egy nem várt, felfoghatatlan és ezért elfogadhatatlan körülmény – az olvasó saját fantáziájára bízom.

Lévay Adina mélyen szántó, jól megtalált rendezői koncepciójáról, mellyel a szöveg színre vitelének egy adekvát formáját találta meg, már szóltam. Említést érdemel Kardos Tünde dramaturg is, akinek vélhetően oroszlánrésze van a szöveg célirányos húzásában, amely révén a kb. egyórásra redukált előadás a lassabb részeiben is eleven, máskor – monodráma létére is – pergő, fordulatos. Az előadáson Varga Anikó mintha kicsit lassan melegedne be. Eleinte csak találgatni lehet, hogy néhány keresetlen színészi eszköze, megoldása az író olykor hasonlóan keresetlen, néha némiképp manírosan leegyszerűsítő stílusának akar-e megfelelni, avagy tanácstalanságból, megoldatlanságból fakadó elnagyoltság-e vajon. Később azonban szerencsésen összeérik minden: a tipikusnak mondható Háy János-i írói stílus, a kételyekkel, bizonytalansággal teli női karakter és a mindehhez társított, artisztikus keresetlenséggel megformált játékstílus. Az estnek jót tesz az óvatos mértéktartással belecsempészett, szatirikus társadalomrajzzal színezett humor, és szerencsére az előadás utolsó kb. húsz perce sikerült, működik a legjobban.

Végezetül egy rövidke gondolat arról, hogy majd’ 75 évvel a második világháború befejezése után is mennyire élők, létezők, hatók e háborús traumák. Nyilván nem véletlen az sem, hogy manapság egyre több szó esik a transzgenerációs hatásokról és az epigenetikáról. Mert ma már tudjuk: a tradíciók nemcsak a tudatos hagyományőrzés révén maradnak fenn, hanem a gének információi – a DNS változása nélkül is – valamilyen úton-módon átkerülnek az egyik generációból a másikba. Korszerű párkák szövik az emberi sorsokat, ültetik bele a generációkon átívelő traumákat.

Háy János: A halottember

Szereplő: Varga Anikó
Rendező: Lévay Adina
Díszlet- és jelmez: Gadus Erika
Zene: Gardenö Klaudia és Ioan Curteanu
Dramaturg: Kardos Tünde

Esernyős, 2019. július 31.

Óbudai Nyár

Fotók: Deme László

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket