A tabukon túl: a kortárs pornó poétikája felé

A web 2.0 térnyerését követően a kemény pornó mindennapjaink szerves részévé vált. Talán semmi újat nem mondok azzal, hogy még csak nézőnek sem kell lennünk, hogy érzékeljük a hatását: a befutott pornósztárok nevei olyan ismerősen csengenek, akár a hollywoodi színészeké, testünk részeit úgy és ott jelöljük, ahol ők, a hálószobában az általuk kiadott hangokat és mozdulatokat mímeljük, még ha esetlen is az amatőr performansz. Szórakozóhelyeken talán lehet téma a személyes preferencia, de ha komolyan vesszük magunk, a pornóról még megszólalni is kihívást jelent, nemhogy beemelni az akadémiai diskurzusba. Tóth Zoltán János Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában című, a Műút kiadó gondozásában megjelent könyve mégis erre vállalkozik.

A központi feltevés, amely köré a kötet szerveződik, a következő: a hálózati kultúra korában a populáris pornográfia belső formanyelve radikális változáson ment keresztül. Jelenkorunk pornója felhagy a narratív struktúrákkal, és formanyelve a kezdetleges pornófilm narratíva nélküli klipjeit idézi meg. Tóth úgy tartja, a pornó egy „ősműfaj a többi zsáner között”, amely nemcsak megőrizte a hőskori pornófilm „attrakciós jellegét” (32.), de a századfordulón bekövetkezett hirtelen digitális változások, a felhasználó-barát web 2.0, a különböző kütyük gyors fejlődése olyan irányba mozdították el a nézői elvárásokat, amelynek eredményeként az egészestés nagyfilmből visszatért a korai rövid formához.

Az ezredforduló új pornófilmjei lecsupaszodnak minden feleslegestől, még a látszat szintjén is eltűnik a történet, és a mutatvány kerül előtérbe.

Tóth könyve kísérletet tesz arra, hogy feltérképezze napjaink kemény pornójában bekövetkezett formanyelvi és műfaji változásokat, és egy új pornográfiai paradigma termékeiként jellemezze őket. Ennek megfelelően a szerző egy átfogó műfajkritikai megközelítését alkalmaz, amely nemcsak dialógusba lép a különböző műfaji szemléletekkel, de arra törekszik, hogy minél mélyebben feltárja a kortárs pornófilm műfaji sajátosságait. A szerző által alkalmazott kritikai megközelítés előnye, hogy „nem egyszerű közvetítő közegként tekint a médiumra, hanem olyan matériaként, amely a formát is meghatározza” (70.), így segítve elő a – beidegződött – tartalom és forma oppozíciójának feloldását, amely gátat emel a műfaji kutatások kibontakozása elé.

Tóth megközelítése szerint a kortárs pornó mikrokozmoszában a forma hatalmas jelentőséggel bír, voltaképp tartalomként funkcionál. „Ez egy erősen kodifikált rendszer”, amely annak érdekében, hogy képes legyen utat mutatni a vágynak, nem haladhatja meg kora előítéleteit és sztereotípiáit. Ez a tipizált karakterek világa, ahol az unatkozó háziasszony, a külföldi diáklány, esetleg a naiv bébiszitter „felismerhetősége és egyértelműsége” szolgál „a fixált élvezetek” előfeltételeként (189.). Az újpornó korában érdektelenné válik a szerző. Ez egyrészt a posztmodern kulturális diskurzus eredménye, másrészt viszont a műfaji kereteké: a pornó nem követeli meg az egyediséget, ezért a szerző helyett sokkal inkább az iparosra tart igényt, aki vég nélkül képes a domináns műfaji sémák és mintázatok reprodukciójára.

„A pornófilm teljesen leválik a forrásáról, a szerzőiség hagyományból kiszakadva folyamatosan újrapozícionálódik a hálózaton belül” (58. – SIC!), ez pedig a strukturális elemek elkerülhetetlen változását idézi elő. Az adatbázis logika mentén a „videók elhagyják eredeti kontextusukat, a velük kapcsolatos információkat a feltöltő által meghatározott metaadatokból, paratextekből tudhatjuk meg” (58.). Tehát a különböző weboldalakra feltöltött pornográfia fogyasztását már nem címek, szerzőnevek, hanem címkék és metaadatok vezérlik. A digitalizáció hatására a pornó formanyelve a zsáner egykori kisformájához, a 20. század eleji stagfilmekéhez válik hasonlóvá. „A pornóipar szerkezetváltozása – írja Tóth – szükségszerű következménye volt a mediális feltételek átalakulásának.” (74.) Az internetes terjesztés és a fájlmegosztás végérvényesen felszámolta a kulturális határokat a populáris pornográfiában, és egy uniformizált, globalizált ízlésvilágot hozott létre.

Az olvasó számára üdítően hathatnak az elméleti fejtegetéseket követő elemzések is, amelyek aládúcolják a könyv érvrendszerét. A kötet mindig kínál valami kézzel foghatót is a gondosan kidolgozott elmeléti fejtegetések mellett. Nagyon érdekfeszítő például annak a tévhitnek a cáfolata, miszerint a kortárs populáris pornó megcélzott befogadója egy „agresszív, potens férfi” (127.). Tóth a pornót mint a „férfi psziché diszfunkcióit kezelő kommunikációs” formát közelíti meg (127.), amely éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodik: az utóbbi időben nagy népszerűségnek örvendő ciklusok (My First Sex Teacher, a Hot Mom, a Big Tits at Work, Moms Bang Teens, Naughty Office) mind arra a sémára épülnek, hogy egy szexuálisan érett nő segíti hozzá a passzív férfiszereplőt maszkulinitása beteljesítéséhez. Így ezen filmek Tóth szerint nem csupán reflektálják a kortárs férfiasság fogalmának változásait, de lehetőséget kínálnak arra, hogy feloldják a férfi néző kasztrációs félelmeit.

Megjegyzendő, hogy bár Tóth elsősorban műfajkritikai és formai vizsgálatot végez, a pornográfia inherens politizáltságát is górcső alá veszi. A pornó nemcsak leköti és kontrollálja „a posztindusztriális társadalom tagjainak szabad energiáit, ezáltal biztosítva a szexuálisan ökonomizált egyének termelésben való folyamatos részvételét”, hanem egyrészt magától értetődőnek állítja be, másrészt pedig konzerválni kívánja a fennálló hatalmi viszonyokat (141.). A hegemón normarendszerek előállításában és közvetítésében való szerepe által – együttműködésben a domináns ideológiákkal – a pornó aktív szerepet tölt be a domináns „emberkép, embereszmény kialakításában” (109.). Tóth elemzései arra mutatnak rá, hogy a hálózati kultúra korában szexuális vágyaink, képzeletünk és performált identitásaink részben a pornográfia produktumai. Ebben az értelemben a pornográfia elsősorban minket objektifikál: a tárgyáva tesz, hiszen a hardcore pornó esetében „már az áru »választja« a fogyasztót, így ironikus módon a termék helyett a néző lesz az, aki a tárgy pozíciójába kerül” (113.).

Ahelyett, hogy a pornó felszabadítaná szexualitásunk, megkonstruálja azt.

Tóth ezzel rátapint a pornó biopolitikai potenciáljára, s egy mélyreható portrét alkot a kortárs pornográfia hatalmáról.

A pornófilm tabuizáltsága annak is köszönhető, hogy felnagyítja és kézzel foghatóvá teszi azokat a hatalmi konstellációkat, amelyeket magától értetődőnek veszünk. Így Tóth Zoltán János könyve azzal, hogy szól arról, amiről nem illő beszélni, túlmutat jelenünk vakfoltjain. Ahogy azt a szerző kijelenti, a Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában egy kísérlet a magyarországi porn studies elindítására. Erre minden lehetősége megvan. A mindössze kétszáz oldalas kötet egy gondosan kontextualizált kutatás terméke, amely nemcsak egy nagyobb magyarországi dialógus alappilléréül szolgálhat, de a nemzetközi porn studies szempontjából is releváns lehet. S bár elsősorban akadémikusoknak íródott, a kötet közérthetősége révén érdekes azon olvasóknak is, akik jobban meg szeretnék érteni mindennapjaink rejtett valóságát.

Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában. Műút, Miskolc, 2019