dunszt.sk

kultmag

Madarak útja, észak

Három hét Egyesült Államok-beli kirándulás után kevesebb, mint huszonnégy óra otthon, majd tovább Észtországba Helsinkin keresztül – a budapesti pihenőnapomon semmi lehetőségem a pihenésre és az akklimatizációra: Chicagóból Bécsbe érkezem reggel fél kilenckor, a reptér szerencsére még csendes és nyugodt, tízkor indul a csatlakozás, nagyjából délre otthon vagyok Óbudán. Délutáni és esti alvásomból többször felébredek, és hirtelen se azt nem tudom, hol vagyok, se azt, milyen napszak van. Nem pusztán a jetlag. Az elmúlt hetekben hét különböző helyen aludtam, és majdnem ugyanennyi reptéren fordultam meg. Ilyen körülmények közt vágok neki régi vágyamnak, Észtországnak, melynek nyelve az egyik legkedvesebb számomra azok közül a nyelvek közül, amelyeket nem beszélek.

Helsinki mögött a fenyőerdők látványa megnyugtató, ahogyan az eleinte enyhén felhős égbolt is. Az air shuttle gyors és kényelmes, és ami a legfontosabb, olcsó; nemsokára elfoglalom szállásomat a belvárostól nem messze, a helsinki katedrális közelében. Egyetlen délutánom és estém van, hogy felfedezzem a finn fővárost, annak is a névvel azonos központi részét, mielőtt továbbállok. Alighogy kilépek, egy rögtönzött piacba botlok, ahol a jellegzetes, golyó formájú újkrumplit sütik füstölt lazaccal és más tengeri csemegékkel, a pecsenyézők körött zöldség- és gyümölcsárusok, főleg bogyók, erdei termések kaphatók. Néhány óra múlva ez a kikötői piac sehol sincs, két takarítókocsi tisztítja a terepet, ami sétálóutcává vedlik vissza. A belváros nem nagy, gyalogszerrel fél óra alatt átszelhető és csaknem bejárható, ezért úgy határozok, lesétálok a kompkikötőbe, hogy lássam, honnan indulok holnap Tallinnba. A dokknál furábbnál furább hajókba, éttermekbe és köztéri szoboralakzatokba botlok, az egyik bizarr alakot formáz, mintha egy Tim Burton-filmből lépett volna elő, a vízsugár egyenesen a lába közül érkezik, a gyerekek vidáman állnak alá.

Végigsétálok a sziklás parton, megállok, nézem, ahogy egy megtermett eb a tengervízből csillapítja szomját, kicsit feljebb pedig egy óriási csapat vadkacsa határozza el, hogy az út túloldalán lévő parkba masíroz. A helyi sofőrök türelmesen várják, míg mindenki nyugodtan és biztonságban átkél. Késő este megkóstolom a helyi specialitást, az úgynevezett long gin-tonicot és a vodka-limonádét, itt ugyanis csak ezeket és sört lehet kapni a boltokban. Alkoholtartalmuk hasonló, 5% körül, bort és töményet kizárólag az erre szakosodott italüzletekben és a vendéglőkben lehet fogyasztani. Éppen ezért lesz lehetőségem később Tallinnban megcsodálni a finn alkoholturizmus lenyűgöző folyamatát. A szóban forgó hosszúitalok egyébként borzalmasak, és hiába fogyasztok csupán kettőt a még mindig fehér éjszakában, másnap szörnyű fejfájással ébredek.

A tallinni kompon délelőtt tízkor már nagy lendülettel zajlik a vedelés. A nyolcemeletes úszó pláza egy rakás éttermet, kocsmát, kávézót, játéktermet és üzletet rejt, az utazóközönség pedig, akár egy Black Friday vagy egy torkos csütörtök alkalmával, boarding után azonnal ráveti magát az italokra. Nincs mit tenni, visz a lendület, kérek egy sört, és körülnézek a sun-decken, körbejárom a felső szint külső peronját. A Balti-tenger csodaszép, az időjárás is tökéletes, sikerül néhány jó képet lőnöm a vízfelszínen szikrázó napról. Vitorlázó sirályok vigyázzák az úszó pláza útját, a hátul keletkező örvényből emelkednek magasabbra, előrehágnak, lehagynak bennünket, majd visszatérnek hátra, és kezdik elölről. Büszkén lengedez az észt lobogó a magasban, hosszan nézem, elképzelem, ahogy észt felségterületre lépek, régi álmom válik valóra; kicsi ország, mégis sok észt műfordítót ismerek, akik magyar irodalmat ültetnek át a saját nyelvükre, én pedig, bár nem beszélem, rajongok az észt nyelvért, a hangzása, a dallama annyira egyedi, összetéveszthetetlen és különös, hogy bármikor hallom, csodásan megnyugtat és képzeletbeli erdei világba repít. Otthon a gépemen van egy elég tisztes észt népdalgyűjteményem, részben saját fölvételek az egykori József Attila Kör műfordító táborából – az észt dalkedvelő nép, munka és kikapcsolódás közben is jókedvvel énekelnek. Júliusban a dalünnepük alkalmával az ország java Tallinnba zarándokol, dalol és táncol, a folk kultúra egész más dimenziókban létezik itt, mint akár otthon, áthatja a néplelket, és bizonyos mértékben a vallást is helyettesíti. (Az észtek a legkevésbé vallásosak az Európai Unióban, boldogságuknak a hagyományos felekezeti elköteleződés nem függvénye.)

Amint leszállok a kompról, átkutyagolok a buszállomásra, és indulok Tartuba, Észtország második legnagyobb városába, melynek populációja a legutóbbi népszámlálás adatai szerint nem éri el a százezret. A városkép nem sokban különbözik egy magyar vidéki nagyvárostól, amihez hozzájön, hogy Tartu egy közepes méretű folyóval, az Emajõgivel (jõgi = folyó) büszkélkedhet, s honi városainkhoz hasonlóan hatalmas történelmi múlttal bír mind gazdasági, mind tudományos tekintetben. Most zajlanak a Hanza-napok, az időrétegek pedig sajátosan keverednek a múltidézésben, ami rögvest érzékelhető a helyi atmoszférában.

Első tartui napomon azonnal Metallica-koncertre indulok, kedves észt barátom, Siiri ajándékozott meg a jeggyel, és látom, hogy a városvezetés a bevezető utakon a Metallica A-betűjére (logójára) cserélte az A-betűket a Tartu betűsorban. A zenekar elkér egyet a táblákból, később a próbaterembe helyezik, és nagy megbecsüléssel szólnak Észtországról és a helyiekről: ez az első koncertjük a kis balti államban, ráadásul egyenest az Észt Nemzeti Múzeum hátuljában, az egykori szovjet reptéren – nem győznek hálálkodni és hangsúlyozni, a fellépést történelminek érzik. Bizonyos értelemben az is, nem kizárólag, mert a zenekar 38 éves létezése óta először játszik itt, hanem mert a 60 ezres közönség (a város lakosságának kétharmad mennyisége) természetesen vegyes nációjú, és ebbe a vegyesbe az oroszok is beletartoznak. (Hogy rajtam kívül akad-e még magyar lélek, nem tudhatom.) Mindenesetre a Metallica kezdése este kilencre van kiírva, ám az istennek se megy le a nap, így megvárják, amíg a nyugati horizontba belenövő fák lombja alá ereszkedik a lágy korong, és csak ekkor, nem sokkal negyed tíz után csendül fel az Ecstacy of Gold intró (Ennio Morricone szerzeménye A jó, a rossz és a csúfból), majd a Hardwired… to self-destruct nyitódala.

Kicsit sok a sör, másnap nem emlékszem tisztán, hogyan kerültem a szálláshelyemre, viszont tudom, hogy a telefontöltőmet Helsinkiben hagytam, a power bank kábelje pedig nem passzol az új Samsungom kimenetébe, így várom, hogy 11 legyen, és találkozzam Siirivel, aki majd segít új töltőt venni. Amikor értem jön, közli, hogy indulunk Tõraverébe, a húsz kilométerre dél-nyugatra lévő kis észt tudósfaluba, ahol a szülők ebéddel várnak bennünket. Tõravere olyan, akár egy miniatűr Szilícium-völgy: itt működik Észak-Európa legkomolyabb obszervatóriuma és asztronómiai kutatóintézete egy nagy, valamint számos kisebb csillagvizsgálóval, továbbá az észt meteorológiai kutatóintézet. A falu mesterségesen lett felhúzva, az obszervatórium és a hozzá kapcsolódó műhelyek, irodák mellé épültek az egykor szovjet típusú lakóházak, majd később az újépítésű földszintes lakóparkok. Még áll a valamikori kombinát, a régi vendégkutatói szálláshely – változatlan formában – kissé ormótlanul magasodik a többi épület fölé, manapság családok lakják. Ősfenyves mindenfelé, zöldség- és gyümölcskert felparcellázva az itt élőknek, tavacska, kicsit messzebb gondosan rendben tartott árpaföld és erdők, amerre csak néz az ember. Az egész mintha egy meséből, egy fantasyból elevenedett volna meg, miközben Siiri elmeséli a régi kombinát és a mozi történetét, azt, hogy gyerekkorában teherautóval hozták a bolti árut, amiért a csekély lélekszámú falu sorba állt, hiszen aki későn kapcsolt, nem biztos, hogy friss áruhoz jutott. Csatangolunk az árpaföldön és a fenyők közt, hol elered az eső, hol abbamarad, friss és zamatos a levegő. A család parcellájában megkóstoljuk az épp megérett málnát, egrest, ribizlit, a leves a frissen szedett helyi répából, hagymából, krumpliból és kaporból fő.

A központi obszervatórium és kutatóintézet manapság minden hétköznap szabadon látogatható, két egyetemista gyakornoklány kalauzol bennünket végig, áfutjuk az univerzum és a naprendszer történetét, malomkő nagyságú valódi meteort érinthetünk meg (fémes illata van magas vastartalma miatt), a csillagvizsgálót viszont sajnos nem kapcsolhatjuk be, a megfigyelést egyébként is adatok formájában rögzítik és továbbítják a nagyteljesítményű gépek. Odakint, az épület mellett az itt megfordult, nem ritkán nemzetközi hírnévnek örvendő professzorok és kutatók által ültetett tölgyek magasodnak, kicsit arrébb különböző távolságba elhelyezett fenyőfajták jelképezik a naprendszerünk tagjait és egymástól való distanciájukat, a Mars és a Jupiter között az aszteroidazónának megfelelően mindenféle helyi kövekkel, méretes kavicsokkal.

Végül befut Siiri apukája, vezető asztronómus, az ő hallgatói révén jártuk végig a kutatóhelyet, most azonban az épület többi részét is megtekinthetjük. Az egyik teremben épp előadás zajlik, a másikban két vendégdiák elemzi a friss adatokat, és egy új észt műholdon dolgoznak, amelynek első változata – pontosabban annak mása – ott lóg a fejünk fölött a mennyezeten. A nagyelőadóban valaki zongorán játszik, megtudom, hogy egyúttal hangversenyteremről van szó, ahol gyerekként Siiri maga is föllépett, csakúgy, mint a többi itteni gyerek. A legérdekesebb azonban kétségtelenül az a különböző méretű és színű kövekből és kavicsokból kirakott, egy egész falat betöltő freskó, amely az éjszakai égboltot ábrázolja az ismert csillagjegyekkel. Végigvesszük az egyes konstellációkat, kicseréljük az észt és a magyar neveket. A Tejút története a legszebb. A Milky Way, amely magyarul megegyezik, az Androméda által kiöntött tejről kapta a nevét, amely a mítosz szerint végigfolyt a földön. Észtül azonban a Tejút Linnutee, azaz Madárút, kövekből kirakott ívelt vonal, és egy madár jelképezi a freskón. Vajon mi az eredete a névnek? Tippelünk: a madár röptét szimbolizálja. Talán. Akkor a vándormadarak útját. Ez is egy feltételezés, mondja Siiri édesapja, végül elmeséli, valójában arról a népi hiedelemről van szó, mely szerint az ember lelke a halál után madártestbe költözik, s tovaröppen. A lelkek útját mutatja a Madárút, azaz a mi Tejútunk.

Az észtek nem fűszerezik túl a levesüket, hagyják, hogy a friss zöldségek zsenge íze érvényesüljön. Ebéd után visszaindulunk Tartuba, s miután nagy megkönnyebbülésemre beszerezzük az új telefontöltőt, körbenézünk az egyik irodaház magasából. Ott van Tartu Békásmegyere, mutatja Siiri a távoli lakótelepet a folyón túl. A belvárosban már a másnap kezdődő Hanza-napokra készülnek; a kereskedőváros nem csupán a helyi és folk termékek turistacsalogató vásárát kínálja, de készül a színpad, és egy old timers bemutató is készen áll, amelyben a Buicktól a Lincolnon és a Cadillacan át bemutatkoznak olyan régiségek is, mint a szovjet államszocialista autógyártás egykori remekei. A tartui egyetem, Lotman egykori katedrája, a szemiotikusok fellegvára néhány percre a főtértől található, és a közeli parkban a számos tudós és gondolkodó szobra, táblája mellett megtalálható Johan Skytte egyetemalapító emlékműve is, aki a tudáshoz való egyetemes jog elkötelezettje volt, és alapvető fontosságúnak vélte, hogy a nemesek mellett a parasztok is minőségi oktatásban részesülhessenek. Innen tekintve nem tűnik véletlennek, hogy a park, az egyetem környéke csupa tudományt művelő szakember emléke előtt adózik, asztronómusok, biológusok, antropológusok és mások műveit éltetve.

Másnap, a buszon Tallinn felé a fenyveseket, nyírfaligeteket és erdőket, valamint a göndör felhőket bámulva megerősödik bennem a képzet, amit korábban Siirivel ugyancsak megtárgyaltam Tõraverében, és egyetértőleg jóváhagyott, nevezetesen, hogy Észtországban az égbolt mintha alacsonyabban lenne, mint otthon. Talán a horizonton majdnem mindenütt ott lévő fák, talán az alacsonyan megtelepedő fellegek és azok enyhén különböző formája, talán a kissé eltérő fények, a világosság különbsége késő este, illetőleg mindez együtt. Az észt lobogó ezt látszik jelképezni: a kék eget, a távolból sötét törzseket, valamint – a télre utalva – a fehér havat. De akárcsak a zászlón, a szférák mintha a valóságban is közelebb lennének egymáshoz.

Két napig egyedül csatangolok Tallinnban. A középkori óváros, ahogy mondani szokták, egyedülállóan impresszív, a világörökség részeként védelem alatt áll, ezért még a rengeteg turista sem tudja letarolni. Fél esztendővel ezelőtt Rómára és Nápolyra panaszkodtam az emberhordák miatt, Tallinnban épp egy fokkal jobb csupán a helyzet, valamiért mégsem nyugtalanító, meglehet, azért, mert a sokaságban rengeteg észt szót hallok, mintha nem valamiféle rezervátum lenne az óváros, hanem a helyiek által aktívan használt tér. Ettől függetlenül Tallinn elsőre kétarcúnak tűnik: minden lényegi látnivaló a viszonylag könnyen és gyorsan bejárható, közép- és kora újkori épületekkel telezsúfolt, labirintusszerű óvárosban található, csakúgy, mint az emberek többsége, hozzá képest az összes többi hely külváros, dacára a népes kikötőnek vagy az üvegtornyokkal is büszkélkedő üzleti negyednek. Egyedül a központi vasútállomás mögötti újonnan kialakított és felhúzott hipszterkerület lüktet, ha nem is oly hevesen, de föltétlenül saját létjoga okán.

Első napomon a Toompea dombjára hágok föl az óváros nyugati részén, ahonnan pazar panoráma nyílik a tetőkre, melyek közt az ég felé döfve magasodnak a templomtornyok, távolabb pedig ott csillog a Balti-tenger öble a túlméretezett kompokkal. A legenda szerint itt, azaz a Toompeán hantolták el az észt mítoszhős Kalevet, nevét ma például a leghíresebb észt csokoládé viseli. Toompea dombjáról két eltérő úton is le lehet ereszkedni a labirintusba, az egyik a „Kis Láb”, a másik a „Nagy Láb” nevet viseli, azaz egy meredekebb, rövidebb utcácskán, valamint egy hosszabbon – mint megtudom, ezért sántít Tallinn. Ahogy a dombra épült házak közt szétnézek, az Alexander Nyevszkij ortodox katedrálishoz érek, ahol épp misét celebrálnak, tömény illatfelhő és hajlongó asszonyok mindenütt, a templom bejáratához vezető lépcsősor aljában két idős nő koldul. Szemben az észt parlament szerény épülete, szerte az utcákon a követségek és nemzetiségi intézetek, többek közt a Magyar Intézet és a Balassi Intézet székhelye. Elsétálok az egykori várfal mellett, a ma is délcegen álló ágyútorony tetején az észt lobogót mindig napszálltakor vonják le harangjáték kíséretében. Ez ma este fél tizenegy körülre tehető. A fények és színek e kései, de még nem sötét órán bámulatosak és semmivel össze nem hasonlíthatók. Az érzés persze hasonló, mint otthon naplementekor és alkonyatkor, mégis teljesen más kontúrt és árnyalatot kap mind az épített környezet, mind az égbolt, amely itt, északon, most már bizton tudom, más.

Következő nap elzarándokolok a Pirita strand – Tallinn legnagyobb strandja – irányába található szabadtéri koncertközpont, az észt dalünnepnek teret adó Lauluväljekhez (szó szerinti fordításban nagyjából annyit tesz, az Ének Földje). Szinte hihetetlen, de a júliusi fesztiválon, melyet dal- és hangversenyek, táncbemutatók kísérnek, az észt lakosság több mint 10%-a (vagy még annál is több ember) jelen van. Ahogy korábban említettem, az észt éneklő népség, dalaiknak a mindennapi életben ugyanúgy kitüntetett szerepük van, mint a nekik szánt fesztiválokon és közösségi eseményeken. Nemcsak este, a mulatság kedvéért fakadnak dalra, hanem a leghétköznapibb szituációkban, például a bolt felé menet sétálva ugyanúgy. Mégsem a szórakozottság vagy a bolondosság jele a szertelen éneklés, hanem a kis közösségek hagyományáé és identitásáé; az észt középiskolások érettségire például megkapják „a” daloskönyvet, melyben sok-sok énekük leirata szerepel.

Az óriási füves placcon, ahol összejő a százezernyi dalnok, most csupán egy pár ejtőzik, olykor egy-egy magamhoz hasonló turista téved be, a domb tetején időről időre kirándulóbuszok érkeznek, a népség lefotózza az óriási pavilont odalent, lő néhány képet Gustav Ernesaks itteni szobrával, aki észt zeneszerzőként és karmesterkét a dalünnep egyik legendás szervezője és a fiúkórus irányítója volt több évtizeden keresztül, majd továbbáll. Alkalmam nyílik ejtőzni kicsit, az észt nyár azonban a bolondját járatja velem: a napon túl meleg van, a fák árnyékában rövidesen fázni kezdek. Nézem a Lauluväljek sztoriját: a grundon fellépett többek közt a Rolling Stones, a Red Hot Chilli Peppers, a Guns ’n’ Roses, a Queen, a Metallica, Madonna, Elton John, Robbie Williams, Tina Turner vagy éppen Lady Gaga. Eltűnődöm, volt-e bármelyiküknek is akkora közönsége valaha, mint amekkora az itteni dalünnepeknek.

Amikor megérkezik Siiri, a város kevésbé előtérben lévő arcait is felkutatjuk. Az egyik ilyen hely a hipszternegyed, ami épp a központi vasútállomás mögött épült ki. Ahogy az lenni szokott, úgy kezdődött, hogy néhány művész és különc figura ideköltözött, és nekiállt dolgozni. Megnyílt az első új kávézó, söröző, közösségi tér, miegymás, és mire a környékbeliek észbe kaptak, a szomszédság népszerű és a fiatalokat vonzó körzetté változott. A városvezetés látott benne fantáziát, ezért kipucolta a környéket, és ma a trendin átalakított raktár- és gyárépületekben a hagyományos bolhapiacok és használtruha-kereskedések mellett az észt dizájn legeredetibb, legvagányabb művei és termékei is itt kaphatók az egészen különös, kézműves otthonivilágítás-szisztémáktól a funkcionális lakásdekoráción át az egyedi tárolókig és használati tárgyakig, amelyeknek legtöbbje azzal hívta fel magára esetenkét még a nemzetközi közönség, valamint a díjazók figyelmét is, hogy rendkívül környezettudatosak, újrahasznosított és kreatívan reciklált anyagokból készültek. Egyebekben akad itt néhány kúl és a trendnek megfelelő étterem, kocsma, biliárdszalon, társas tér, de egy viszonylag tágas és a helyi, valamint a nemzetközi ízlést is kiszolgáló fedett vásárcsarnok, ami, mint megtudom, nem épp megszokott errefelé, továbbá néhány vagonból átalakított gyorsétterem és az USA-ban igen elterjedt food truck. Nem utolsósorban pedg itt készítik egy csinos kis bódéban a város egyik legjobb kávéját, amivel nem vitatkozunk: akárcsak a legjobb olasz kávéba, ebbe sem kell, nem is illik cukrot tenni.

Késő délután a Térerőn Kívülnek nevezett óvárosi szuterén kocsmába tévedünk, abba a létesítménybe, amelyből minden hasonló és valamivel kisebb méretű városban is legalább egy akad: a Kocsma, Amely Sohasem Zár Be – vagy legalább reggelig nyitva tart, egyetemisták és kalandvágyó fiatalok, helyi hősök és turisták közkedvelt itatója. A napnak ebben a szakában persze még senki nincs rajtunk kívül, csak a pultos meg a barátja, aki vagy még nem józanodott ki tegnapról, vagy már előresietett a ma estének. Nem nagyon foglalkoznak azzal, mi történik; miután lecsapolják nekünk a helyi söröket, az A. Le Coq-ot és a Sakut, a pin-terminált a kezembe nyomják, kezdjek vele, amit akarok, a számlát magam tépem ki, intézem a saját cehemet. Míg ők jámboran sakkoznak, Siiri elmeséli a Tallinnban töltött másfél évét, innen a helyismeret, ám a srácok közben könnyedén jelzik, hogy manapság a kirándulók is rendre megtalálják a pincét. Amikor viszont megérkezik a random szentpétervári turista és a törzsalkesz, aki óvatos duhajként egy erős feketével indít, mi már túl vagyunk a magunkén, ezért visszaevickélünk a fehér estébe.

Utolsó teljes napomon a második számú strandra, a Stroomira megyünk, ahol a hétköznap délidő ellenére meglehetősen sok észt honpolgár sütteti a hasát és hátát. Helyi mércével kánikula van, 27 fok, a Balti-tenger Siiri szerint leves (én azért nem vennék mérget rá), mindenesetre feltűröm a nadrágom szárát, mert Siiri bezavar a tengerbe. Ezen a partszakaszon a víz sokáig igen sekély, meglepően messzire be lehet menni, és még mindig csak térdig ér, s bár nem olyan áthatóan kék, mint mondjuk az Adria, azért jól látom a víz alatt a lábam, meg a hullámosan redőzött homokot. Siiri elmondja, hogy a tenger hőmérséklete igen változékony, akár naponta vagy napszakonként is eltér, mivel a felső és az alsó vízrétegek könnyen cserélődnek az ugyancsak változékony szél hatására. Úgy tűnik, ma szerencsés napunk van, én pedig elmondhatom, hogy bátortalanul bár, de begyalogoltam abba a tengerbe, amelyről nehezen hiszi az ember, hogy fürödhető.

Visszafelé elhagyatott szakaszon sétálunk. Százféle klasszikus tallinni házat látok, amelyek megkülönböztető jegye építészeti tekintetben az, hogy középen olyan, előreugró falszakasszal jól elkülönülő lépcsőház található, amely nem csupán két szárnyra osztja az épületet, jobbra és balra, de más anyagból, általában valamilyen tűzálló kőből épült, míg az egyes szárnyak lehetnek például fából, könnyű szerkezetet alkotva. A lépcsőház tehát egyúttal a tűzvédelmi szempontból releváns menekülési útvonal, a ház egyes lakásaiból azonnal megközelíthető és gyorsan használható. Hogy a házak még egyedibbek legyenek, a tervezők és a kivitelezők más városokhoz hasonlóan Tallinnban is a bejárati ajtóval vagy kapuval variálnak, vidám színűre festik azokat, hogy a szuvenírboltokban hasonló mintázatú bögréket és vászontáskákat értékesítsenek az idelátogatóknak „Tallinn doors” felirattal.

Végezetül néhány gondolat a kikötőről, azaz a Tallinn Sadamaról, ami alighanem az egyik legkülönlegesebb és legmozgalmasabb tér a városban. Alkalmasint mindenki hallott a finn alkoholturizmusról, természetesen én is. Az egyik nap, míg egyedül voltam, a Lauluväljakról visszatérve úgy határoztam, beugrom a legközelebb útba eső szupermarketbe némi harapnivalóért és üdítőért, esetleg egy sörért, amit megihatok a közeli dokk valamelyik padján. Nos, amikor felmértem az első, uszkve húsz méter hosszú, hatemeletes polcrendszeren a vodkakészletet, majd a hatalmas rekeszekbe pakolt, egy csomagban megvásárlandó borokat, kicsivel később pedig a végeláthatatlan whisky-, gin- és még ki tudja, milyen italokat sorakoztató polcokat, gyanúm tudássá érett: köröttem csupa finn népség tárazza be magának a vámmentes piát. Hodályt tessék elképzelni, ne egy benzinkúti szupermarketet – az épület, amelyben tartózkodtam, kis túlzással akkora volt, mint egy hajójavító depó. Ahogy láttam, akad vagy tucatnyi belőlük, kisebb és nagyobb is, közvetlenül a kikötő mellett. Az észtek üzemeltetik őket, de a pénztárosok finnek, vagy legalábbis finnül beszélnek (engem is ezen a nyelven szolgáltak ki), az északi rokonok többsége pedig kézitargoncára pakolja és tolja az árut, méghozzá olyan mennyiségben, mint akik atomháborúra készülnek. Azon tűnödtem, vajon meddig tart ki egy készlet, egy vásárlás. Volt, aki a targoncájára mindössze egyetlen ládányi vodkát, néhány pezsgőt és azokat a borzalmas longdrinkeket pakolta, ám volt olyan is, aki több rekesz bort és töményet halmozott föl, s mintegy habként vagy cseresznyeként a tortán, a tetejére föltornászott némi sört meg öblítenivalót.

Nem akartam szégyenben maradni, ezért leemeltem néhány sört a gigantikus sörpolcokról, különböző helyi termékeket, valamint a rend kedvéért egy random kétdecis vodkát, hagyományos 40 fokosat, mert hiszen választhattam volna, ha keményebb vagyok, mint az igaziak, 80 fokosat is – amilyet csak akarok. Pókerarccal a szalagra helyeztem őket és fizettem, majd indultam a kikötő felé, ahol néhány kisebb vitorlás közelében felszisszentettem az egyik Alexandert, és szép komótosan elkortyolgattam. Közben jöttek-mentek mögöttem a komppal érkezők és az arra igyekvők, még két magyar fickó is megállt mellettem megcsodálni a hobbihajókat, nem szóltam oda nekik, csak figyeltem, ahogy méregetik, melyik volna jó nekik egy kiruccanásra a vizekre. A környékbeli hajléktalanok és szegények a padok melletti kukákat túrták a fémdobozokért, amelyeket pénzre tudnak váltani. A méretesre nőtt sirályok ételt kunyeráltak. Visszaindultam a szállásomra, miközben a kamionokat, autókat és parányi emberek tömegét elnyelő hatalmas komp dallamos kürtszerenádba kezdett a tallinni délutánban.