dunszt.sk

kultmag

„Egy nagy verekedés az egész gané élet”

Mezei Márk első regénye a 20. századi történelem egyik leghátborzongatóbb eseményének, a zsidó holokausztnak az idején játszódik. Ennek tükrében a címbe emelt idézet létjogosultságát nem kell különösebben megindokolni. Adler Magda, és a legtöbb regénybeli alak gondolatairól, saját tetteik mérlegeléséről, lelki vívódásaikról többnyire belső monológok formájában értesülünk, a fenti idézet is Adler Magda egyik belső monológjából származik, amely a lehető legmegfelelőbb eszköz annak kifejezésére, hogy a narrátor által mozgatott valós és fiktív figurák mit gondolnak az életükről, a korszakról, amelyben élnek, valamint kitűnően szemlélteti azt is, hogy milyen lehetséges jövővel rendelkeznek. A regény textusa ezekből a belső monológokból építkezik, amelyeket a narrátor magyarázatai, leírásai kötnek össze egymással, így teremtve meg a regény textuális koherenciáját.

A belső monológok jelentősége mellett az idő kezelésével való merész kísérletezés dicséretes – a szerző első regényéről lévén szó. Már a felütésben eligazítja az olvasót, pontosan közli, hogy 1944. január 14-én kezdődik a történet, amely egy pénteki nap, a regényidő pedig másnap, január 15-én, szombaton ér véget. Tehát a mintegy 250 oldal valamivel több mint huszonnégy óra eseményeit mutatja be. A két szálon futó történet szereplőinek ennyi idejük van arra, hogy megbirkózzanak félelmeikkel, kételyeikkel, megküzdjenek saját belső démonaikkal, s cselekvésre szánják el magukat. Időközben az elbeszélő vissza-visszautal a múltra, hogy magyarázatot adjon a regény jelen idejének történéseire, de gyakran az is megesik, hogy a regényidő előttről a történetbe beemelt figurákat arra használja fel, hogy általuk megmagyarázza a jövőt is. Természetesen ezzel olvasás közben nem vagyunk, nem is lehetünk mindig tisztában, viszont mire pont kerül az utolsó mondat végére, a figyelmes, elmélyült olvasást folytató olvasó számára kikristályozódnak Mezei erre vonatkozó szándékai. A narrátor mindentudó, időbeli rálátása van az eseményekre, s ehhez a kitüntetett szerepéhez mindvégig ragaszkodik. Azzal, hogy már az első oldalon egy egyszerű mondatban tájékoztat arról, hogy ekkor – 1944. január 14-én – még álltak a budapesti hidak, akarva-akaratlanul arról is hírt ad, hogy már nem sokáig lesz ez így, hamarosan minden híd el fog merülni a Duna jeges vizének fodrai között. A narrátor mindentudó magatartása végigkíséri a történetet, s nem hagy bennünk semmilyen kétséget a történet végkifejletére vonatkozóan. Természetesen azt nem tudhatjuk, hogy melyik főhősével mi és mikor fog (meg)történni, de abban mindvégig biztosak vagyunk, hogy mind Magda, mind pedig a rabbi csigalassúsággal ugyan, de a végzete felé rohan. A regényidőt és az eseményeket nagyban befolyásolják az időjárási körülmények is, igazi, sarkvidéki tél tartja markában Budapest lakosait, mindent jégpáncél borít, az emberek otthagyják nyomaikat a hóban, a Margit hídnál süvít a szél. Az időjárási körülmények tökéletesen kiszolgálják a történet tragikus zárlatát.

A Nagyatádi Szabó utca 32-es szám alatt található bérház, mely a két szálon futó történet elsődleges helyszíne, a nagy belső csaták megvívásának színtere, lepukkantságával tökéletesen illeszkedik az időjáráshoz. A bérház egykori viceházmestere, egy Számwald nevezetű férfi volt, akiről megtudjuk, hogy nemrégiben eltávozott az élők sorából. A regény szereplői és az események szempontjából sincs különösebb jelentősége ennek a történetben elsőként feltűnő férfinak. Ő volt az, aki a ház körüli problémák megoldásával foglalkozott, de Ádvent első vasárnapján megtámadta valamilyen rejtélyes kór, s éppen karácsony hajnalán lehelte ki a lelkét. Számwald rejtélyes betegsége, s annak – kissé önkényesen – időbeli korlátok közé szorított lefolyása szimbolikus. Az Ádvent a várakozás, a lélekben való újjászületés időszaka, viszont a férfi számára nem adatik meg ennek a lehetősége. A narrátor Számwald történetének bemutatásával vetíti előre főszereplőinek sorsát is: a regényidőből és a helyszínről más dimenziókba történő (el)távozásukat. A bérházra úgy is tekinthetünk, mint egy elátkozott helyre. Nem elsősorban azért, mert az állapota emlékeztet bennünket egy kísértetjárta kastélyra, hanem azért, mert azt is megtudjuk, hogy a lakók közül az utóbbi években mindig meghalt valaki karácsony környékén. Ha a néhány év alatt négy-öt évet feltételezünk, akkor képzeletben a második világháború kirobbanásának időpontjához érkezünk vissza, amely esemény minden egzisztenciális, identitás- és létbizonytalanságbeli probléma feltörésének a kiváltó oka. Számwald magányos élete – senkije sem volt Pesten, még látogatói sem –, a mintegy sorsszerűen rámért csapás, az egyedüllét a Mezei által mozgatott figurák legtöbbjének is az ismérve. A felütésben bemutatott férfi története látszólag jelentéktelen a cselekmény szempontjából, különösen azért, mert a későbbiekben gyakorlatilag szó sem esik róla, viszont

Mezeinél minden mondatnak jelentősége van, semmit sem iktat be a szövegbe véletlenül, mindennek van valamilyen funkciója.

Számwald magányos története a rabbi és Magda magányos történetével rokonítható.

A regény két főszereplője közül – a két karakter fokozatosan kibontott, jól megformázott – Magdával találkozunk először. Magda fiktív szereplő, a narrátor képzeletének szüleménye, viszont az 1944 januárjának valóságában élő nők közül akadnának olyanok, akik magukra ismerhetnének Magda peremlétre szorult alakjában. A nő az alkohol rabja, ezen a napon is másnaposan ébred. „Mosdatlan teste erős, savanyú szaggal párállott elő a takaró alól. Leheletének és bőrének émelyítő szaga mindent átitatott a szobában, befolyt a bútorok és szőnyegek alá, kitöltötte a parketta réseit.” (21.) A nő tisztában van a helyzetével, be is ismeri, hogy az alkohol már a húsáig hatolt. A félelmekkel átitatott időszakot viszont nem tudja másként feldolgozni, szüksége van arra, hogy a pálinka által kiszakadjon a hétköznapok hátborzongató realitásából. Félelmei nem megalapozatlanok, ugyanis egy illegálisan tevékenykedő kommunista csoportosulás tagja, s másnapra – az utolsó szombatra – egy megbízatása is van, ami nem veszélytelen. Magda egy Krisztina nevű lánnyal él a bérházban, aki a kérdéses pénteki napon vidéken tartózkodik a szüleinél, érkezése az esti órákban várható. A két nő között fennálló leszbikus viszonyt egészen a regény végéig nyomon követheti az olvasó, ám Mezei csak a Magdának Zsigmonddal történő heteroszexuális aktusának megjelenítésére vállalkozik. A két nő szereti egymást, de a regényidő alatt már se vele, se nélküle viszony uralkodik közöttük, amely hamarosan gyűlöletbe és árulásba vált át.

A bérház másik lakásában egy Áron Rokeáh névre hallgató rabbi tartózkodik, aki az ébredéssel ugyanúgy kínlódik, mint Magda. Ő a belzi rebék generációjának negyedik tagja, aki Lengyelországból Budapestre menekült, és a valóságban is élt. Budapesti tartózkodása alatt már számos alkalommal cserélt lakást, egyik hívétől a másikhoz költözött, s ez idő alatt teljesen megkérdőjeleződött benne a hivatása iránti tisztelet. A félelem, a szorongás, a közeledő, a zsidóság szempontjából apokaliptikusnak minősülő események közepette a vallás iránti elkötelezettsége megingott, legszívesebben elhagyná Budapestet is. Azzal, hogy a narrátor a rabbi teljes nevét először csak a regény második felében említi, alakjának megformázása közben eléri, hogy a bőrünket átitatja, s alá befurakodik a létbizonytalanságnak az az érzése, amelyet minden rabbi érezhetett a második világégés idején. Áron Rokeáh a meghasonlás olyan mélységeibe jutott, hogy álmai sem biztosítanak számára megnyugvást, éjszakái nem pihentetőek, sőt a jövőre vonatkozó rémálmaival folytat harcot. „Fejfákat látott. Emberek álltak az ágya mellett, hangjuk átszűrődött az álmain… Folyton visszacsúszott egy sírgödör sikamlós falán.” (28.) Hiába fürdik meg minden reggel a Duna jeges vizében, hogy lemossa bűneit, nem nyeri el a feloldozást. A rabbi azért vállalja ezt a „rituális mosdást”, mert a zsidó vallás szerint a vízzel való egyesülés tisztának és szentnek minősül, valamint gyakran kapaszkodik abba a bibliai allúzióba, miszerint az első férfi is egy folyóban mártotta meg magát, miután távoznia kellett a Paradicsomból, s ily módon kívánta visszanyerni eredeti tökéletességét. A rabbi számára viszont az eredeti tökély örökre elveszett, nem nyerheti azt vissza, s a későbbiekben – akárcsak Krisztina Magdával szemben – ő is árulóvá válik.

Mezei szereplőinek nem csak belső, hanem külső ábrázolásában is elmélyed. Pontos leírást kapunk mind Magda, mind a rabbi külsejéről, s a naturalisztikus ábrázolásmóddal is felhívja magára a figyelmet. A naturalista stílusjegyek a különböző testnedvek, az erotikus tartalmak leírásakor kapnak főszerepet, de az összes regénybeli szereplő beszédstílusa is többnyire naturalisztikusan alulstilizált. Csak néhányat emelek ki a sok közül. „Puha, nyálkás lények tekeregtek elő” (134.) Magda tüdejéből, vagy a rabbi is észre vesz „egy darabot a légcsövéről leszakadt takonydarabból” (32.). A regénybe beépített néhány oldalas madárviadal is naturalisztikus. A Klauzál téren egy csapat galamb közé leereszkedik a magasból egy kecsesen libbenő idegen madár, akit a már ott lévő galambok tizenhárom csapással agyonvernek. Az idegen madár tragédiája különböző asszociációs síkokat nyit meg. Az egyéniség, a különcség el nem fogadottságára, a tiszta, homogén faj preferálására, a madár gyűrűzött lába a megbélyegzettségre, akár a zsidók kiirtására is vonatkozhat.

Az erotikum, ezen belül a deviancia is terítékre kerül. Magdának a regény lapjain történő első felbukkanásakor már azt olvashatjuk, hogy „kívánta, hogy valaki odatérdeljen elé, és minden testüregébe jó mélyen, puhán belenyaljon” (22.). Az erotikum szempontjából a rabbi esetében is ugyanez a helyzet: Az ébredező rabbinak a combjához nyomódó pénisze, amelyhez a vallási előírások miatt semmilyen körülmények között nem nyúlhat hozzá, többször is említésre kerül, sőt az erotikumra vonatkozó leírások mindig képszerűek. Az ébredező rabbi csak akkor veszíti el az erekcióját, amikor imádkozni kezd. A rabbival kapcsolatban merül fel a bűnös deviancia kérdésköre is. A lakásában egy gyerek jelenik meg, akiről megtudjuk, hogy nem is neki, hanem a bátyjának kellett volna felkeresnie a rabbit, de betegséget színlelt, ezért rá került a sor. Néhány elejtett mondatból tudjuk meg, hogy mi is történ(hetet)t a fiú és a rabbi között. „Előre undorodott ennek a férfinak a szagától is.” (121.) „A gyerek tekintete hol a férfi elgyötört testére, hol az ágyon felhajtva maradt dunyhára tévedt.” (138.) „A gyerek nyakán még mindig ott voltak a jellegzetes vörös foltok.” (182.) Mezei ezt a deviáns történetet annyira higgadtan, már-már természetesen mondja el, hogy meg sem botránkozunk rajta. Ez nem véletlen, ugyanis háború idején bármi megtörténhet, az ember visszasüpped állatias mivoltába, ilyenkor sokkal intenzívebben következik be az ember erkölcsi értékeinek elvesztése/devalválódása, a dehumanizáció folyamata.

Az Utolsó szombat központi témája az identitásvesztés, az identitástudat, az identitáskeresés. Magda egy identitásvesztett zsidó lány, akinek az apja római katolikus, de a nagyszüleivel valamikor járt a zsinagógában. Gyakran hallotta családjában azt a meggyőződést, hogy keresztényekkel kell házasságra lépniük, hogy mihamarabb megtisztuljon a zsidó vérük. A sábeszt (szombat) sem tartották meg soha. Amikor Krisztinával végérvényesen vakvágányra fut a kapcsolatuk, akkor a vidéki lány büdös, zsidó kurvának nevezi Magdát. A jelenet tökéletesen ábrázolja azt, hogy milyen egyszerű ráébredni az elfeledett vagy elfeledni kívánt identitásunkra. Krisztina durva, jogtalan sértegetése, abúzusa, néhány másodperc alatt tette Magdát újra zsidóvá, ezzel egyetemben pedig Magda aratott győzelmet egykori szerelme felett, ugyanis a zsidózás okán mártírrá vált. „Ilyennek képzelte azokat a pillanatokat, amikor egy végtelenül kicsi dolog dönt el örökre egy valami nagyot az életben.” (219.)

A regény főszereplői sosem találkoznak egymással, mégis van egy mozzanat, ami összekapcsolja a két szálat. Ez nem más, mint az árulás.

Az Utolsó szombat recepciója is elsősorban ezzel a motívummal foglalkozik. A Magdával való szakítás után Krisztina feljelentést tesz a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, amelynek drasztikus következményei lesznek. Az illegálisan működő kommunista mozgalmat a szórólapok nyomtatása közben felszámolja a rendőrség, s az akcióban Magda életét veszti. A rabbi pedig miután nem tudott véget vetni lelki szenvedéseinek, a zsinagógában bejelenti, hogy elhagyja Budapestet. Azzal magyarázkodik, hogy a Szentföldre megy, hogy közelebb lehessen az Örökkévalóhoz, s a hozzá szóló imáinak köszönhetően a budapesti zsidó közösség is erősebbé válik majd. A rabbi nem egy személyt, hanem a teljes közösségét árulja el, bár sikerül meggyőznie magát, hogy jól cselekszik. Vajon melyik árulás a súlyosabb? Krisztináé vagy a rabbié? Annyi bizonyos, hogy az árulás a lehető legnagyobb bűn, ami elkövethető, s ez a felfogás végigkíséri a teljes európai kultúrát. Már Dante Isteni színjátékában is az árulást nevezi a legnagyobb bűnnek, nem véletlen, hogy az árulók a pokol legmélyebb bugyraiban tengődnek. Vajon az árulók – Krisztina és a rabbi – megkapják-e méltó büntetésüket? A narrátor erre – érthető módon – nem ad választ. A Budapesten kudarcot vallott árulók önmaguk elől menekülve hagyják el a várost, márpedig önmagunk elől nem tudunk elmenekülni…

Mezei Márk első regénye egy átgondolt kompozíciójú, jól felépített alkotás. Természetesen meg kell említeni a hibáit is. Ez elsősorban Krisztina alakjának hiányos megrajzolásában mutatkozik meg. Az ő jelleme nem a regényidőben alakul, személyiségét illetően kész tények elé vagyunk állítva, mondhatni az elbeszélő beskatulyázza őt: egy vidéki, primitív gondolkodású lány. A mindentudó narrátor tudtunkra adja, hogy Krisztina buta, nem fogja tudni túltenni magát a szakításon, bár arra nem gondolunk, hogy éppen ő lesz az, aki majd megpecsételi Magda sorsát. Mindez éppen a hiányos jellemrajzból következik. Továbbá az erotikum, a testiség megjelenítése esetében is előfordul, hogy túlzásokba esik, néha önkényesen, feleslegesen használ trágár kifejezéseket. „A combjai nyomásától már ágaskodott a merev fasza” (36.) – tudjuk meg a rabbi altestéről, vagy hogy a jeges Dunában „Széthúzta a seggét.” (99.)

Mezei az Utolsó szombaton érezhetően sokat dolgozott. Erre utal a képszerű megjelenítésre való törekvés, több jelentéktelennek tűnő mozzanatnál képes hosszabb ideig elidőzni, még inkább elősegítve azt, hogy azonosulni tudjunk a főszereplőkkel. Ő maga is hitelesen tud azonosulni a különböző nézőpontokkal, nem ítélkezik a bűnök felett, így az ellentétes nézőpontokat mesterien sikerül megjelenítenie. A belső monológokat pedig elsősorban az emberi psziché sokrétűségének, a gondolkodásmódok különbözőségének bemutatására használja fel, s maradéktalanul sikerül elérni a célját. Bízunk benne, hogy a későn jelentkező szerző – 1972-ben született – szépírói munkásságának lesz még hasonló kaliberű folytatása.

Mezei Márk: Utolsó szombat. Pesti Kalligram, Budapest, 2018.