Ugye, még történhet valami?

Elidegenedés, hiány, otthontalanság, kilátástalanság, minthaszerűség – talán ezzel a néhány fogalommal lehetne a legjobban definiálni a mai harmincasok problémáit. És miről másról szólhatna egy ízig-vérig kortárs regény? Szeifert Natália második regényében, a Mi van veletek, semmi?-ben ezeket a generációs érzéseket boncolgatja, hőseinek világa, a mi világunk, a mi jelenünk. A történet egyszerű: két srác – Grafit és Pók – szó szerint egymásba botlanak az utcán, nem épp életük legjobb éjszakáján, mivel az egyiket kidobta a barátnője, a másikat pedig megverték: „Két szakadt kísértet, egy vérző arcú, kapucnis pulcsis, meg egy világos pólós, együtt szedegették a holmijukat a nyári éjszakában.” Grafit, a majdnem művész, rajztanár, szeret festeni és fotózni, vidéken nőtt fel, szülei egyszerű téesz-dolgozók voltak. És talán csak azért majdnem művész, mert valójában idegenkedik a sznob, csak látszatra műkedvelő társaságtól: „A koszosnak ható, de valójában nagyon is tiszta műteremben az úri közönség azt játssza, kezében az üvegnek látszó, de műanyag poharakba töltött méregdrága borokkal és viszkikkel, hogy betekint a művészet világába, mi több, érdekli, mi több, nem átall ráülni a gyalulatlan padokra, két lazackrémes falatka között arról érdeklődni, min dolgozik most ez vagy az a mester, illetve hát, mit is csinál pontosan.” Pók mindig fővárosi gyerek volt, szülei minisztériumi dolgozók, programozó és nem utolsósorban drogfutár, aki ismeri a város másik felületét, amibe majd barátját is bevezeti: „Minden városnak két felülete van. (…) Az egyik a felhasználói. (…) A korlátozottabb felület. (…) a másik felület, hát legalábbis érdekes. A legtöbben persze távol akarnak maradni tőle.”

Idegenek, de valami oknál fogva érzik az egymáshoz való hasonlóságot: párkapcsolataik egytől egyik gallyra mentek, nem találják helyüket, csak vagyogatnak, felületes látogatásokat tesznek a szüleiknél, de ha édesanyjuk beleszól a telefonba, ugyanúgy visszakorcsosulnak gyerekké. Pók felajánlja a fedél nélkül maradt Grafitnak, hogy héderezzen nála, amíg nem talál más megoldást. Aztán az átmeneti megoldás állandósul, telik az idő, a két idegenből barát lesz, közös lesz a törzshelyük, eszmét cserélnek művészetről, beszélgetnek szerelemről, kudarcról, mindeközben felsejlik a 2010–2015 közötti Magyarország, Budapest, annak minden felülete, a vörösiszap-katasztrófa, a West-Balkán-tragédia, a trafikbotrány. És hogy valójában mi is történik velük? Dolgoznak, söröznek, pornót néznek, néhanapján meglátogatják a szüleiket, élnek. Tulajdonképpen semmi. És ezt a semmit fogalmazza meg a szerző, amibe belesűrít egy generációnyi kilátástalanságot:

„Nagyon is szeretett volna elképzelni egy jövőt, amiben van valamije, és van ideje arra, amit fontosabbnak érez a nagy büdös semminél, amiben lebeg.”

Szeifert kitűnően bánik az idővel, a regény lényegében öt év retrospektív elbeszélése, és a két idegen véletlenszerű találkozása egészül ki az egyéb történetekkel, amelyek között félrecsúszott egzisztenciák, egyéni tragédiák sora bújik meg. Jól megszerkesztett, mondatról mondatra felépített mű, nyelvezete gördülékeny, ami talán az artisztikusságának köszönhető, mindemellett kellőképpen szellemes. Az E/3. személyű narráció és a szereplők gondolatai folyamatosan egynemű masszává lényegülnek, ennek érdekében az írónő ötletes retorikai és írói megoldásokat használ, tökéletes példa erre, amikor Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek versét építi be. A monumentális költeményben, mint azt tudjuk, a költő önreflexív módon beszél az utazásról, felidézve nyugat-európai csavargásának emlékképeit. Az adott szöveghelyen a regény szereplői számára is fontos utazásról van szó, kiszakadnak megszokott környezetükből, próbálják befogadni az új ingereket, egyszer csak ott állnak a prágai városkapunál, Grafit pedig szavalni kezdi magában: „Az idő nyerített akkor azaz papagályosan kinyitotta a / szárnyait mondom széttárt vöröskapu”. A vers egy-egy sorára gondolatfolyamként reflektál a többiek belső monológja: Póknak eszébe jut az anyja, akinek nap mint nap gondoskodnia kell mozgásképtelen apjáról, úgy ahogyan most neki Barniról; Jégermiszter rég nem látott fiára gondol, akit idén sem keresett fel; Marci gondolatai elhalasztott vizsgái és exbarátnője körül járnak; a tolókocsiba kényszerült Barni a magasban lógó tornacipőket nézi és azon mereng, hogy otthagyja a sajátját is emlékbe, mert neki tulajdonképpen nem is kell; Soma pedig volt feleségére gondol, és arra, hogy „ő nincs egyedül, nincs jobban egyedül, mint ezek az emberek, akik itt állnak most körülötte.”

A magánytól való szorongás központi helyet kap, ami elől a közösséghez való tartozás az ellenszer. Így amennyiben létezik az a definíció, hogy kocsmaregény, akkor ez biztosan az, nemcsak azért, mert központi helyszíne a Mexikó kocsma, hanem mert az írónő az olvasóinak ideális kocsmahangulatot teremt – a legpozitívabb értelemben. Betekintést enged a helyszín történéseibe, és a végére kicsit mi, olvasók is törzsvendégek lehetünk, látjuk, amint Éva a pult alól tölti a rövidet, halljuk, amikor Jégermiszter rendeli a szokásosát, és érezzük, amikor Leveles Laci jókorát csapva a hátunkra megkérdi: „Mi van veletek, semmi?” „Semmi.”Hangzik is a válasz, s rögtön érkezik a rituális feles.

A regénybeli kultikus kocsma nem más, mint a valahová/valakikhez való tartozás szimbóluma, nem tökéletes, de a semminél több: „Ma mind élesebben láthatók, borotváltabbak, tisztábbak, az ünnephez méltón sápadtabbak, nagyobb szemekkel tekintenek egymásra, mintha jeleket adnának arról, hogy van egy világ odakint, békés, zajos, csillogó családi vacsorákkal, karácsonyfákkal, és van egy másik, hideg padokkal, ételosztással, magányos nyomorúsággal, de mi kibaszunk az egésszel, egyikben sem vagyunk.” És nem véletlenül érzi úgy Grafit sem, hogy egy titkos társaság tagjává válik, mert tényleg az: odafigyelnek egymásra, gondoskodnak egymásról, közösen töltik a karácsonyt, együtt mennek kirándulni Prágába, ahová magukkal viszik nagykorúvá lett mozgássérült barátjukat, és ha kell, illegálisan temetik újra cimborájukat, hogy az békére lelhessen.

Szeifert Natália kitűnő megfigyelő, és bár nem szociológiai műről van szó, mégis görbe tükröt is mutat, nekünk, harmincasoknak, mert velünk sosincs semmi, vagyogatunk, halogatunk és szorongunk, „hogy tényleg nem lesz belőlem semmi, vagy nem is lett. Hogy apámnak, mindenkinek igaza lesz, de én szívom meg. Szerintem sokan vagyunk valahogy így.” A regény vége nyitott marad, a két fiú mindent maga mögött hagyva új életet akar kezdeni valahol külföldön, és mi csak remélni tudjuk, hogy főhőseink életében végre történik valami.

Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? Kalligram, Budapest, 2019