Ez nem steril csoda

Vannak olyan misztériumok az emberiség történetében, amelyek súlyuknak köszönhetően napjainkig megőrizték tabustátuszukat: a születés – a halál mellett – ilyen. Terhes, mondja a magyar nyelv, majd szépít, mert hozzáteszi, hogy áldott állapotban van. Balról egyik, jobbról a másik kifejezésbe kapaszkodik a Tünet Együttes Burok című előadása – ahogyan Szabó Réka koreográfus megálmodta.

A Művészetek Völgye cirkuszi sátrába is tájoltatott előadásnak két olyan eleme van, amelyet a róla való gondolkodás elején érdemes kiemelni: az egyik a tér egyszerre mozgalmas és statikus használata, a másik pedig a kendőzetlenül emberi nőképe – ugyanis ez egy női előadás abban az értelemben, hogy női szemmel, illetve hús-vér anyák történetén keresztül mesél nekünk a születésről. Nem mellesleg ezek az anyák maguk az előadás játszói: a táncszínház kuriózum jellegét ez az információ önmagában is biztosítja. Ugyan létezik magyar nyelven több másik, olyan interjúkból és projektekből írt darab, amely a születés titkait fejtegeti, ez esetben viszont maguk a táncművészek éltetik újra szülésük perceit. Ez a tény felvet egy másik, a születés csodájához legalábbis mérhető problémakört: külön válik-e a játszó a játszott alaktól, ha az majdhogynem önnönmaga?

Ez a mellékkérdés bennünk motoszkál és kapcsolatot teremt ezekkel a nőkkel, hiszen ettől az ismert körülménytől közülünk valónak érezzük őket. A három plusz egy anya mindegyike avatott és kifejező mozgásművész, de sem pályájuk elején járó éteri táncosnak, sem a szüléssel és a fogantatással ideájukban egyesült ősanyának nem tudjuk nevezni őket. Nem látszanak és nem is akarnak többnek látszani, mint amik: anyának és a karrierjük delén álló művészeknek, akikre jólesik figyelni. Nem archetípusok ők, nem Emesék, akiknek legfontosabb és ködbe vesző tettük az, hogy egyszer fogantak és szültek. Helyette olyasvalakik, akik féltek és remegtek közben, akik nevettek és bolondoztak, akik visszatekintve már a komikum oldaláról is képesek szemlélni ezt a halálosan veszélyes életre bújást és bújtatást – persze az is releváns és jelenlévő üzenet, hogy minden korok minden nője ehhez hasonló volt, még a matriarchák is. 

A színpadon közülük hárman, akikkel már megtörtént a misztérium, egymás mellett állnak kartávolságnyira vagy alig annál messzebb, sorban, legtöbbször arccal felénk. A tájoltatás réme és kényelmetlensége csak az első percekben és csak a forró sátor miatt feszengő közönségen látszik, rajtuk alig. Így, állva, maguk között adogatva a figyelmet kezdik egymásba fonódó próza- és táncmonológjaikat; negyedik, viselős társuk pedig a szemlélő és a szemléltető kalauzszerepét veszi magára. Ez a kiinduló helyzet számtalanszor bomlik meg részben vagy egészben, de majdnem az utolsó percig újra és újrakonstruálódik, mert a közös mozgásaktusok ellenére is felrajzolható saját terük marad a táncosoknak, ahová betérhetnek; ez adja a statikusságot és a vele párhuzamos mozgalmasságot – egyedinek nevezhető térhasználata olyan mint egy örvény, amelyet a kád lefolyója fölé szegez a gravitáció.

A három történetszál és a három egymással szoros kapcsolatban álló, ám az egyediségre is ügyelő mozgásvilág a fenti, címbeli axiómát fő rendezőelvnek tekinti. Az ábrázolt nők valója segíti determinálni ezt, széles sávot hagy a szülés vérmocskos aktusának és megrázóan gyönyörű történésének, amelyet a szöveg és tánc hivatott számunkra ábrázolni összérzékszerviként. 

Ez a kettős egymásba simul. Mesél arról, hogy miként nem lehet felkészülni egy szülésre. Majd arról, hogy miért nem is érdemes. Látjuk azt is, hogy megtörténhet könnyen, de átváltozhat napokig tartó vajúdássá, ahol már ép gondolat és porcika nemigen marad. A kismamák forognak, feszülnek, sodorja őket állapotuk a vég felé, amely ez esetben kezdetet is jelent; mentőautóba ülnek, kádba fekszenek vagy összerogynak a fürdőszoba-padlón, de emlékműveivé válnak annak, hogy az élet rugalmas és hajlékony. Úgy látjuk alig kibírható terheiket, hogy nem képződik bennünk olyan jelentés, amely az undorral vagy a kétellyel hozható kapcsolatba. Helyette hegynyi aggodalom és mélytengeri megkönnyebbülés fog kezet lelkünkben: a téma ereje és a Tünet Együttesre jellemző, szimbolizmusában is plasztikus ábrázolásmód szorosan tartja a befogadót. Hangok, nyögések, sírások, üvöltések, sóhajok, légvételek és fájó örömök seregszemléje a hozzájuk kapcsolt mozdulatsorokkal olyan atmoszférát teremtenek, amelyből nehezen bújhatunk ki és a kényelmetlensége ellenére sem akarunk, annyira izgalmas. A szülés és a születés kifacsar, összenyom, keresztre feszít, végül ipari présbe dob: ezeket láttatni pedig nem lehet kecsesen, csak a furcsába hajlóan – zavart, ám nem torz állapotokban. 

A mozgás és a szöveg nem ritkán groszek nyelve körüljárja azt az életszakaszt, amikor a nő már nem ura testének, amikor már nem is csak a sajátja. Nagyon fontos azonban, hogy ezt a közösséget csak gyermekével és szűkebb környezetével osztja meg: a Burok hallgat róla és a hallgatásával állást foglal abban a diskurzusban, amely a gyermekvállalás közügy voltáról szól. Azzal, hogy ábrázolja az esendőt és a magasztost, intimitást teremt, és ebbe az intimitásba nem lehet részes a szobaajtón bekukucskáló kövér politikus vagy bank. Lehet benne részes egy ember, nem férhet azonban hozzá sem hivatal, sem statisztika – szó róluk nem esik, ezzel a hiátussal pedig erősebben közöl, mint bármi mással. 

A véget, ami az új kezdet, egy csusszanás helyezi színpadra: a burok és jeges víz perforációja. Valami hideg, valami meleg – hiszen a Cirque du Tókert sátra izzik a hőségben –, a megismételhetetlenség állomásai és árnyai. „A titkot, amiért egykor titokban / Világrajöttem vérben és mocsokban” – szólal meg halkan és messziről Karinthy, az előadás pedig valódi nedvek nélkül is hiteles himnusza ennek a kendőzetlen termékenységnek; valami olyasmi, amelyet nem szégyen körülrajongani elfeledkezve darabbeli esetlenségről, nyári melegről, beszűrődő zajról, néhol értelmezhetetlenségbe hajló happening-elemekről.

A játékidő nagy részében a nők vannak jelen, bennük pedig a gyermek, de a végén, meghatóan, egy szép gesztus erejéig a férfi szívet is fájdalmasan szép görcsbe rántva az apukák is bemásznak a margóról, hiszen nélkülük az előadás sem születhetett volna meg. 

Tünet Együttes: Burok

Rendező: koreográfus: Szabó Réka
Koreográfus: asszisztens: Dányi Viktória
Táncosok: Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda, Dányi Viktória, Huzella Juli
Zene: Hammer Zsolt, Jávorka Ádám
Dramaturg: Gábor Sára
Látvány, kreatív technológia: Kiégő Izzók, Samu Bence, Terebessy Tóbiás
Konzulens: Árvai György
Fény: Szirtes Attila
Jelmez: Szűcs Edit

Fotó: Mészáros Csaba, Tünet Együttes