dunszt.sk

kultmag

Álmodik a lány

Különleges feladatra vállalkozott a Vertigo Média: egy olyan román filmet forgalmaznak, amely független vállalkozás, és ilyenként nagyon szűk közönségrétegre számíthat. Az Egy herceg és egy fél című darabnak (rendező: Ana Lungu) ugyanakkor egy sor magyar vonatkozása van, ami viszont érdekessé teheti – vannak nemzeti fesztiválok, amelyeken nemcsak az adott országban készült filmeket mutatják be, hanem azokat is, amelyeknek valamiféle közük van a helyi nemzeti kultúrához.

Ha ebben az összmagyar összefüggésben nézzük az Egy herceg meg egy félt, egy különös párhuzam kínálkozik Szlovéniából: Mitja Novljan 2005-ösA bolondon nem fog a golyó (Norega se metek ogne) című filmje a romániai történethez hasonlóan túlnyomórészt egy fővárosi (ljubljanai) albérletben játszódik – ami ott muravidéki vonatkozás, az itt erdélyi, ami rendkívül érdekes nemcsak a két főváros és a két térség, hanem a szlovéniai és a romániai magyarság megjelenítése szempontjából. Jožeket, a film főszereplőjét a kritikák muravidéki cowboynak írják le, aki a Muravidéki Köztársaság egyetlen élő örökösének tartja magát, hiszen ő állítólag Vilmoš Tkalecnek, az 1919-ben négy napot megélt független állam kikiáltójának unokája. A román filmben is van egy hasonló nehézfiú, őt Lacinak hívják, leginkább mérsékelten sikeres erdélyi magyar költőként lehetne leírni. A szlovéniai főszereplőnek vannak társadalomtörténetileg indokoltabb törekvései, hiszen a barátnőjével együtt – ahogy azt a szlovénben mondják – kenyérkereset után megy a városba, ahol afféle országon belüli gastarbeiterként mint pincér akar elhelyezkedni. Laci hozzá képest kallódó értelmiséginek tűnik a bukaresti művészvilágban, ahol leginkább azzal tűnik ki, hogy nehezen mennek neki a román nyelv redukált magánhangzói. A bolondon nem fog a golyó afféle kamarajellegű kalandfilmbe ágyazott erotikus thriller, míg az Egy herceg megy egy félből ugyan hiányzik a külsődleges kaland, de valamiféle nehézkes szerelmi szál azért akad benne.

Ha független filmről beszélünk, az utóbbi időben az Ernelláék Farkaséknál emelkedik ki a mezőnyből. Alacsony költségvetés, családi baráti és tanítványi segítség a megvalósításban, házilagos forgalmazás – ez az Ernelláékat meghatározó szerkezet, és az, ami mindebből következik: a kisvilágok bensőséges ábrázolása visszafogott esztétikai eszköztárral. Újabb érdekesség következik, hiszen Hajdu Szabolcs rendkívüli érzékenységgel elkészített munkájától egy lépésben el lehet jutni a témánkul szolgáló román filmig. A négy főszereplő egyike Marius Manole ugyanis, aki játszott Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascal című filmjében. Itt villantsuk fel a fentiekben emlegetett Laci korábbi munkáit: a szerepét alakító Mátray László feltűnt a Varga Katalin balladájában és a Kojotban, azaz két Magyarországon készült filmben.

Ha a színészek a saját nevükön játszanak, az a filmnek valamiféle közvetlenséget kölcsönöz: mindenki magát alakítja, ahogy azt az egyébként nem hivatásos natúrszereplők szokták tenni. Az Iris szerepét alakító és társforgatókönyvíró Iris Spiridon a valódi alakjához hasonlóan színházi ember, ahogy István szerepében Téglás István is, a maradék két főszereplőről már megemlékeztünk. Ugyanakkor érdemes ezzel vigyázni, hiszen valamennyi szerep nyilvánvalóan fikciós, azaz lehet, hogy a filmbeli alakok közel állnak a fellépőkhöz, de azonosítani őket nem szerencsés. Mindez meghatározza a film jellegét: négy figuráról van szó, a lány és a három fiú bonyolult összefüggésekben vannak egymással, kettő közülük magyar – egymás között gyakorta váltanak át románról –, mindenki valamiféle művészember, valamennyien hasonló körökben mozognak civilként és a szerepükben. Baráti és talán szerelmi sokszögek rajzolódnak ki ezen a tervezőasztalon: Iris, István és Marius az utóbbi lakásában élik mély bizalommal megalapozott, de sűrű veszekedésekkel szabdalt életüket Bukarestben, hozzájuk csatlakozik István révén Laci, akiről a lány mint kovásznai hercegről kezd álmodozni.

A személyesség, az, hogy a film a saját szereplői hétköznapjait szerkeszti át művészi alkotássá, a látszólag beavatkozásmentes cselekménybonyolítás, a nagyjából rögtönzött párbeszédek, a keresetlen filmnyelv valamiféle dokumentarista játékfilmet ad ki, amelyben nincsen semmi stilizáció, valamennyi szereplő és minden helyszín a maga valójában mutatkozik meg. A négyek története azonban ilyen módon ki van szakítva mindenből, ami a bukaresti és az erdélyi környezetben előfordulhat, mert a szereplők egyrészt a nap huszonnégy órájában magukkal és egymással vannak elfoglalva, másrészt színházi, illetve irodalmi emberként amúgy is szűk keretekben mozognak. A környezet rajza ebből eredően kevéssé meggyőző: Iris beszélgetése a pópával ugyan a film vége felé nyer bizonyos értelmet, de nagyon suta, közös lakásuk szinte bárhol lehetne, Iris és István színpadi próbája alig hihető, filmbemutatójuk ugyancsak, Laci falusi környezete kimerül egy egyébként ügyesen megoldott közös lovaglásban. Vannak persze kedves és mély jelenetek, de ezek igazság szerint ugyanakkor súlytalanok a történet egészében – ilyen a temetői nevetgélés vagy az erdélyi kirándulás néhány részlete. A film legnagyobb csapdája az a belterjesség, ami különben a hasonló, szerkesztetlenséggel és közvetlen ábrázolással dolgozó filmek sajátja. A magánuniverzumok érdekesek lehetnek, de csak akkor, ha hordoznak valami mélységeket. Az Egy herceg meg egy fél programszerűen tartózkodik ez utóbbiaktól, de metafizika nélkül, legyen az az intimszférák titkos közege, alig képzelhető el a külvilág, azaz a nézők számára is érvényes lelki kaland. A film néhány ponton ugyanakkor kísérletet tesz az önironikus hang kialakítására, ami a sikerültebb jelenetekben azért ellenpontul szolgál a belterjjel szemben. Amúgy marad a bukolikus kép a menetrendszerűen elázott romániai magyar költővel.

A film adatlapja a MAFAB-on.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket