Apokrif

Lángolnak az őserdők, az óriásfák, ég az Amazonas, amikor ezeket a sorokat írom. Állatok, rovarok milliói is a lángok martalékává válnak. Dél-Szerbiában is három helyen lángolnak az erdők, és a tűzoltók tehetetlenek, mert még élő aknamezők vannak arrafele, a háborúból hátramaradva. Nem merem megnézni a videofelvételeket. Szibéria, Indonézia, Brazília, Bolívia, Kanári-szigetek, Görögország, Törökország, Portugália, Horvátország… Itt is és ott is égnek a fák és égnek az erdők lakói. Növények, emlősök, hüllők, rovarok, tömeges halpusztulás. „A levegőben menekvő madárhad.” Ez már Pilinszky János (1921–1981) most megvalósuló verse, az Apokrif. „És tudjátok miféle fájdalom / tapossa itt az örökös sötétet / hasadt patákon, hártyás lábakon?” „Élnek madarak, / kik szívszakadva menekülnek mostan / az ég alatt, a tüzes ég alatt.” Pilinszky János 1956-ban írt apokaliptikus verse – mely a magyar irodalom legszebb költeménye – egy az egyben a mai ökológiai katasztrófát vizionálja: „Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében.” „Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, / és mozdulatlan égő ketrecek.” A költő, aki katolikus érzelmű volt, a világvégét és a saját világának a végét, a végső pusztulást írta meg benne, látomások formájában, valamely utolsó vagy utolsó utáni napot, amikor már nincs értelme az emberi beszédnek.

Ez a vers azért gyönyörű, mert a költő az őrületes veszteség közepette tiszta kifejezését tudja adni mély fájdalmának, s lehunyt szemhéja alatt tovább őrzi „e lázas fácskákat s ágacskáikat. / Levelenként a forró, kicsi erdőt. / Valamikor a paradicsom állt itt. / Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit!” Az Apokrif egy világégés utáni napot, éjszakát és virradatot vizionál, és ez a világégés nem csupán a második világháború és a lágerek sűrített ideje, hanem – amit a költő bő félszáz éve még nem tudhatott – az ökológiai katasztrófáé is. Hiszen erre is pontosan illik a „világégés” fogalma.

Pilinszky hívő ember volt, s mint ilyen, látnok. Ma nagyon sokan vannak, akik nem hisznek az ökológiai végveszélyben, hiába látják szabad szemmel a környezetükben, meg a tévében és az interneten az ide vonatkozó képsorokat, hiába érzik a bőrükön a perzselő forróságot, nem hiszik el, hogy a klímakatasztrófa: jelenvalóság. Különösképp azok hárítják a szembenézést a tényekkel és a tények következményeivel, akik cselekedhetnének annak érdekében, hogy ne rohanjon vesztébe az emberiség. Ezek pedig az üzletemberek, a gyárosok, a felelőtlen politikusok, a nagygazdák, nagyiparosok, a cégtulajdonosok, mindazok, akik a profit érdekében erdőket irtanak (mint a brazil farmerek), folyókat, óceánt és levegőt szennyeznek, piacra dobják a rengeteg műanyagot (az utóbbi 60 évben húszszorosára nőtt a Föld műanyagtermelése, és lassan több műanyag lesz a vizekben, mint hal!), merő haszonszerzésből növelik a széndioxid-kibocsátást. Ezek az emberek nem csak a szemüknek, a fülüknek és az orruknak nem hisznek, hanem a nagyon precíz tanulmányok adatainak és a műholdas fényképeknek sem. Sem a tudósoknak, sem a józan eszüknek – semminek és semmiben sem hisznek. Még a saját gyerekeik és unokáik jövőjében sem. Marad a pénz és a hajsza. A McDonald’s tulajdonosai nem fognak leállni a hamburgerkészítéssel, pedig az esőerdők tragikus sorsát az okozta, hogy marhatenyésztés céljából legelőt akartak látni a nagyvállalkozók az erdők helyén. Az üzlet az üzlet: még ha az unokáik megfulladnak vagy szénné égnek, ők akkor sem mondanak le a profitról. A Világbank öt éven át finanszírozta az aszfaltutak építését az Amazonas-medencében, 1000 kilométer mélyen. A financiális összeszövődéseket szabad szemmel tényleg nem látni.

Az „apokrif” szó jelentése: elrejtett. Azokra az ősi szent iratokra vonatkozik, amelyek nem kerültek bele a Bibliába, más szóval nem kanonizálták őket. Ma a legszigorúbb tudományos követelményeknek eleget tevő környezetvédelmi tanulmányok ezrei is olyan sorsra jutnak, mint az apokrif iratok: nem válnak kanonikussá, nem lépnek törvényerőre, nem veszik őket komolyan, nem vonják le belőlük a szükséges következtetéseket.

Egy Bolsonarónak, egy Trumpnak, egy Orbánnak mit számít a tudomány. Mit számítanak a tények.

Igaz, valóban nehéz elhinni, hogy a híres emberiség ilyen sorsra jutott, azaz ilyen sorsot kovácsolt magának. Az emberiség fejlődése, a haladás, a progresszió, a történelmi folyamatok ésszerűsége volt a legnagyobb világfilozófusok, egy Kant, egy Hegel krédója, az emberi észbe vetett hit, az ember „eszes lény”-ként való meghatározása volt az alaptézisük. Marx is úgy gondolta, hogy az emberiség meg fogja majd teremteni magának a földi paradicsomot. Majd ha fagy. Ütött az óra, amikor nagyon hangosan fel kell tenni a költői kérdéseket: vajon eszes lénynek nevezhető-e az a fajzat, aki elpusztítja a saját világát, megmérgezi a saját vizét, levegőjét, kiöli saját kertjének növényeit, kínhalált mér az állatokra és nem törődik az utódai jövőjével? Eszes lény-e az a faj, amelynek a tőkefelhalmozás fontosabb, mint az élet? Fejlődésnek nevezhető-e még az a technológiai folyamat, mely szennyező anyagokkal és műanyag szemcsékkel telíti a földeket és a vizeket? Az árutermelés fokozása s vele a szeméthegyek növelése ésszerű-e? És ésszerűek-e azok az emberi törvények, amelyek nem akadályozzák meg a saját fészkünk tönkretételét? A brazíliai esőerdőkben lakó bennszülöttek kiűzését, halálát? Az állat- és növényfajok megtizedelését? 2019-ben milyen bizonyítványt kap az eszére oly büszke emberi nem?

Ha ismét egy magyar költőt kérdezünk, Vörösmarty Mihályt, akkor épkézláb választ kapunk: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” 1846-ban, az Emberek című versben írta ezt, emeljük ki még a 7. versszak első sorát: „Az ember fáj a földnek”. Fogalmazhatunk-e pontosabban?