dunszt.sk

kultmag

Júlia

Mielőtt Júliával találkoztam, nem sok minden történt velem. Pedig huszonöt évem eltelt addigra. Néhány tőmondatban összefoglalható huszonöt év. Általában ugyanazt csináltam, mint mások, próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz, amiken gondolkodni – erre ösztönösen ráéreztem – úgysem érdemes. Mindenféle iskolákba jártam, meg klubokba, és egész jó voltam néhány FPS-játékban, amikor még a Half Life 2 volt a menő. Néha megtettem egy-egy meccset, és volt, hogy egész derék summákat nyertem. Kikezdtem néhány lánnyal. Az egyetem után beléptem egy hivatalba, ahol aktákat tologattam. Egy garzonban laktam, nem ismertem senkit a házban, a mellettem lakó néni ajtaján a névtáblára csak a monogramja volt felvésve: V. S. A másik szomszédomban nem lakott senki, vagy csak nem vettem észre.

Júliával egy népszerű szórakozóhelyen találkoztam. Néhány régi osztálytársammal kimentünk játszani egyet. Ezeket az újabb játékokat már nem szerettem annyira, nekem túl életszerűek voltak, de ezt soha nem mertem kimondani. Nem is voltam olyan jó bennük, mint a régebbiekben. Az egyik haverom ismerte azt az asztaltársaságot, ahol Júlia is ült. Őt nem ismerte, csak a barátait, akikkel ott volt. Én ültem mellé, bemutatkoztunk, és szóba elegyedtünk. Ittunk is.

Júlia magas volt, vékony, barna hajú. Hosszú pulcsikat hordott, és hosszú fekete szövetkabátot. Komoly volt az arca, teltek az ajkai, mélybarna a szeme, azt mondtam volna rá, hogy egy olasz nő. Mondtam is neki, de mintha megsértődött volna ezen.

Már akkor, legelőször is arról beszélt nekem, mindenki hazudik. Akkor úgy láttam, rossz passzban lehet, és ez valamiért tetszett. Jól állt neki a rosszkedv. Talán csalódott valakiben, gondoltam, de nem kérdeztem rá. Bólogattam, amikor azt mondta, ha jót akarok, ne higgyem el egyetlen szavát sem. Még azt se higgyem el, amire kér. Mivel pedig igaza van, amikor azt mondja, minden hazugság, ez épp azt jelenti, hogy soha nem tudhatom meg, valójában igaza van-e. Kérdezte, hogy értem-e. Értem, bólogattam, ez sima matematika. Ezen mintha egy kicsit megütközött volna, de nem kérdezett rá, mire gondolok. Inkább azzal folytatta, nem minden hazugság szándékos, és ő sokáig próbálta megérteni az embereket. Aztán rájött, nem az embereket kell megértenie, mert az emberek nem tudják, mit miért tesznek. Azt kell megérteni, miért kell azt tenniük, amit tesznek. Erre is bólogattam. Láttam rajta, hogy várja, kérdezzek rá. Nem kérdeztem rá, és élveztem, ahogy ezen felhúzza magát. Hiába mondanám el neked most, tudnod kell, hogy hazudnék, mondta, és kortyolt a söréből.

Mindig, amikor hosszasan elnéztem őt és azt mondtam, olyan, mint egy igazi olasz szépség, neheztelve nézett rám. Nem kellett hozzátennem, és neki se kellett kimondania, amit erre egyedül mondani lehetett, azaz hogy hazudok. Úgyis mindig elmondta, amikor alkalom adódott rá.

Hetekig inkább csak úgy kerülgettük egymást, kis teázókban találkoztunk. Júlia sokat beszélt arról, mennyire utálja az alkoholbűzt, aztán mégis rendszeresen lerészegedtünk, ócska köpködőkben kötöttünk ki. Amikor már lerészegedtünk, elárulta azt is, mennyire utálja az embereket, és mindent meg fog tenni, hogy az emberek uralma végre véget érjen. Olyan komolyan bólogattam erre, amennyire csak részegségem megengedte, kortyoltam egyet a sörömből, és belebüfögtem Júlia arcába.

Ritkán nevetett, és nem szerette, ha becézik. Mégis sokan becézték, a szülei, a barátai, a kollégái. Soha nem derült ki számomra, mi a munkája, naphosszat kávézókban ült és a laptopja billentyűzetét nyomogatta. Ha elég ez a laptop, miért vagy még mindig itt, kérdeztem tőle. Úgy nézett rám, mintha megsértettem volna. Ebből már tudtam a választ, nincs semmi értelme máshova menni, ott ugyanúgy minden csak hazugság volna.

Észrevétlenül kötött ki nálam. Akkoriban mindig tartottam otthon néhány üveg olcsó bort, Júlia nem volt válogatós, s miután néhányszor ott aludt, már nem nagyon akaródzott neki visszamenni a lakótársaihoz. Fárasztónak látta őket, pedig szerintem kedves, vicces lányok voltak. Júlia sem bánt velük durván, nem volt fölényeskedő, de egy idő után inkább visszavonult a szobájába, és ki tudja, mit művelt ott. Később bevallotta, elég sok pornóvideót szokott nézni unalmában, azt mondta, a pornó a filmművészet csúcsa, mert a monotóniában szintetizálta a valóságot a mesterkéltséggel, és vággyal pusztította el a vágyat.

Soha nem mondta, hogy szeret velem lenni, s amikor én mondtam neki, úgy nézett rám, mint egy idióta gyerekre, fáradt megbocsátással. Nem érdekelték az ilyen szavak. Volt viszont néhány heppje. Arra akart rávenni, lopjuk el valaki kutyáját, és próbáljuk ki, visszatalál-e a gazdájához. Meg arra, vásároljunk egy kanárit, és eresszük szabadon, vajon mit kezd a szabadságával. Azt mondta, az óceánok talán tudnák érdekelni, de csak a nagyon nagy óceánok, amelyeknek partjuk sincs. Még a szomszéd néni érdekelte őt nagyon, V. S. néni, aki lehetett vagy százéves, és amikor találkoztunk vele a lépcsőházban, soha nem nézett ránk. Talán már nem is látott, csak emlékezetből talált haza.

Így telt el egy év, egy év Júliával, ami megváltoztatott. Szerettem hozzá hazamenni, amikor befejeztem a melót, ő már otthon várt, teát főzött, és ócska szitkomokat nézett a laptopján. Aztán együtt néztük ugyanazokat az ócska szitkomokat, kimentünk teázni, üldögéltünk, és néha alig szóltunk egymáshoz. Volt, hogy még este is dolgozott valamin, szövegeket szerkesztett, de soha nem árulta el, kinek. Napközben találkozói voltak, azokról sem árult el semmit. Tudtam a választ: úgyis hazudna. Értettem, amit mond, és valójában azt is, miért mondja. Azért mondta, mert igaza volt, s mivel ebben igaza volt, semmit nem tudhattam meg arról, valójában mit mond. A sötét pamutkardigánjain nagy, széles gombok voltak, ha kifestette az arcát, olyan volt, mintha a mediterrán nap fogta volna meg a bőrét. Néha csendesen énekelgetett, amikor esténként a szövegein dolgozott. Amikor ittasan hazaértünk valamelyik kocsmából, a garzonban szanaszét rugdaltunk mindent táncolás közben. Júlia másnaposan hangos volt, türelmetlen, olyankor sokszor hosszasan énekelt mindenféle marhaságokat, amit én különösen szívesen hallgattam.

Csak akkor nem voltam vele, amikor az aktákat tologattam az irodában. Nem esett nehezemre, fizettek érte, és nem kellett többet gondolkodnom, mint a számítógépes játékokban, inkább kevesebbet. A munkámat bárki elvégezhette volna helyettem, ami megnyugtatott, mert tudtam, nem fogom örökké végezni. Azt is tudtam, semmi nem történne, ha ezt a munkát senki nem végezné, és ez még nyugodtabbá tett.

Aztán az egyik napon Júlia úgy várt otthon, mint még soha. Szokatlanul zaklatott volt. Egy bizonyos Róbertről beszélt, azt nem árulta el, hogy ki ő, csak azt mondta, nagyon drága ingben volt, aminek a mandzsettájába bele volt hímezve a neve. Nemcsak a monogramja, hanem a teljes neve. Széles volt a mosolya ennek a Róbertnek, de nem nézett ki idiótának. Nem szégyellte, mennyi pénze van. Nem derült ki számomra pontosan, mit akart Róbert, de minden jel szerint Júlia megrendelője volt. Az elején még mindent pontosan értettem, mondta Júlia, de aztán egyszer csak történt valami. Innen minden zavaros lett, Júlia újra és újra belekezdett, de nem mondta végig. Inkább bort kért, zenét akart hallgatni, és inni akart. Ittunk, szeretkeztünk, és utána Júlia sírva fakadt. Megint ittunk, végül elaludtunk. Csak másnap árulta el, reggel, mikor már alaposan elkéstem munkából. Azt mondta, nem értette, amit Róbert mondott neki. Nézte a száját, és talán a szavai jelentését felfogta – bár ebben sem volt biztos –, de képtelen volt értelmezni a mondanivalóját. Csak ült ott vele szemben, nézett rá, és nem értette. Elrohant, nem magyarázkodott, otthagyta a teáját és Róbertet, aki csak nézett utána.

Nem várt magyarázatot, kituszkolt a lakásból, hogy menjek munkába. Sokáig nem történt semmi, Júlia megint ugyanolyan volt, mint korábban. Egyszer a lépcsőházban összefutottunk V. S. nénivel, aki soha nem szokott ránk nézni, amikor találkoztunk. Most viszont észrevett minket. Ránk emelte a tekintetét, és meglepetten azt kérdezte, mi vagyunk-e a szomszédai. Egymásra néztünk Júliával, majd bátortalanul bólintottunk. V. S. néni még egyszer megkérdezte, mi vagyunk-e a szomszédai. Most már valamivel bátrabban mondtuk, hogy igen, mi lakunk itt. Ott álltunk az ajtaja előtt, V. S. néni kitárta az ajtót, és intett a fejével, hogy mehetünk. Júlia meglökött, és a következő pillanatban már ott ültünk a konyhájában, teát főzött nekünk, és mosolygott az arcunkba. Őt a rovarok hozták ide, mondta mosolyogva, és azt kérdezte, akarjuk-e tudni, hogy történt. Júlia válaszolt, hogy persze. A néni leült velünk szembe, és a fejével intett, hogy igyunk csak a teából. Ittunk, talán hársfatea volt, elég erős, majdnem megköhögtetett. Egy másik városban lakott, mondta V. S. néni, volt egy kis háza, kertecskével. Nem igazán tudja, mi történt. Szerette a méhek döngicsélését hallgatni, mondta, és a kutyákat is szerette. Még a szagukat is, tette hozzá. Egyszer bement a városba, már nem is emlékszik, miért, talán üzletbe, vagy fodrászhoz. Vagy lehet, hogy a temetőbe. Egy sötét terepjáró állt meg mellette, ahogy ott sétált a járdán. Megállt ő is, mire a terepjáróból kiugrott néhány méretes rovar. Olyanok voltak, mint a cserebogarak, nagy, húsos csápjuk volt, és sötét, hatalmas szemük, olyan, mint a terepjáró ablakai. Négyen vagy öten voltak, a hátsó négy lábukon jártak, és se szó, se beszéd, az első két lábukkal megragadták V. S. nénit, és betuszkolták őt a terepjáróba. Sötét volt a belseje, csak gumiszaggal elegy ganészagot érzett bent, de nem látott semmit. Nem mondtak neki semmit, csak a motorzajt hallotta, és két nagy, hideg rovar között szorongott, amíg meg nem érkeztek ide. Ide, ehhez a házhoz, itt aztán kirakták őt a kocsiból, megragadták, felhozták ebbe a lakásba, és a kezébe nyomták a kulcsokat. Nem tudta eldönteni azt sem, hogy a szemébe néztek-e, mert az ő szemük sok-sok mozaikkockából állt, nem tudta, mikor hova néznek. Remegett a csápjuk, és apró kis szőrök borították a lábukat. Csendes zümmögő hangot hallattak, ezt V. S. néni még soká hallotta, miután távoztak. Hát így volt. Azóta nem látta őket, és nem tudta meg, miért hozták őt ide, de ha idehozták, annak biztos volt valami oka.

Júlia bólogatott. Úgy láttam rajta, nem akar menni. Megköszöntem a teát, és felálltam. Júlia még mindig nem akart menni, tartotta a kezében a bögrét, és V. S. néni arcát fürkészte. Olyan merengő arca volt, mint egy szobornak. De egy kidolgozatlannak, egy szoborvázlatnak inkább.

Júlia nyugtalan volt ez után az este után. Nem akart kimozdulni, de dolgozni sem akaródzott neki, sokat bámult a semmibe. Egyik este elárulta, már többször megtörtént, hogy engem sem értett. Nem értette a szavakat, amiket mondtam, hallotta őket, ki tudta venni az egyes hangokat, és ismerte a szavak értelmét, de nem értette meg a jelentésüket. Ez lehetetlen, mondtam, mire ő figyelmeztetett, tudhatnám, hogy egyetlen szava sem igaz. Csak összeráncoltam a homlokomat, és nem szóltam hozzá többet aznap este.

Ugyanolyan nap volt, mint a többi, amikor megtörtént a dolog. Sétáltam haza a hivatalból, mindig gyalog jártam, húszperces sétára volt a lakás a munkahelyemtől. Át kellett vágnom egy kis parkon, majd egy egyirányú út mentén folytattam az utat hazáig. Arra lettem figyelmes, hogy lassan, az én iramomban halad mellettem egy jármű. Nem néztem oldalra, csak amikor megállt. Egy sötét terepjáró volt, valami japán modell lehetett, robusztus darab, sötétített ablakokkal. Nem volt más a járdán körülöttem, és az úton sem haladtak más kocsik. Egyszerre nyíltak ki a terepjáró ajtajai, és pattantak ki belőle a cserebogarak, sötétek voltak, a testük, a szemük, a fenyegetően meredő csápjuk, a szorításuk erős volt, és minden mozdulatuk pontos, határozott, erélyes. A hátsó ülésre nyomtak be, ellentmondást nem tűrően, ketten közrefogtak, és a kocsi elindult. Egyikük vezetett, az autóban kellemes, enyhe édeskés illat terjengett, a rovarok felől semmilyen szagot nem éreztem, és hangot sem adtak ki. Nem szólaltam meg, csak egy pillanatra behunytam a szemem, és már meg is érkeztünk. Kiszálltak, és kihúztak engem is, nem erőszakkal, de megint ugyanolyan határozott mozdulatokkal. Nem kérdeztem, mert válaszra nem is számíthattam. Nem tudtam, ugyanebben a városban vagyunk-e, de mivel körülöttem minden a lakhelyemre emlékeztetett, azt gondoltam, igen. Egy hasonló tömbház előtt álltam, mint az enyém, felkísértek a lépcsőkön a harmadikra, lift nem volt. Egyikük kinyitotta az egyik lakás ajtaját, majd átadta a kulcsot. A lába végén tartotta, a szőröcskéi között, úgy nyújtotta át. Közelebb léptek, jelezve, menjek be a lakásba. Amikor átléptem a küszöböt, egyikük benyúlt a kilincsért, majd rámhúzta az ajtót.

Csak másnap merészkedtem ki a szabadba. A lakásban nem sok használható cuccot találtam, ebben is hasonlított az enyémre. A mobilom ott volt a zsebemben, de csak másnap reggel hívtam fel Júliát. Azt mondtam neki, maradjon nyugodtan nálam, és lehet, hogy még találkozunk valahol. Hosszasan hallgatott, majd azt mondta, ma reggel sokkal jobban érzi magát.