dunszt.sk

kultmag

Kalligram 2019/9 – Barnás Ferenc regényrészlete

A Kalligram szeptemberi számát Barnás Ferenc regényrészletével ajánljuk.

A koaguláció

Ki akarok szabadulni. Nem tudok. Olyan erős a fájdalom, hogy nem tudok felállni, és kimenni a kórteremből, elindulni a folyosón, lemenni az első emeletre, majd a földszintre, kilépni a bejárati ajtón, aztán áthaladni a kórház udvarán – a főbejáratot ugyanis csak úgy érem el, ha először a melléképülettel szemben lévő rácsos ajtón át bemegyek a főépületbe. Éjjel három lehet. Ha nyitva a rácsos ajtó, akkor egy keskeny folyosóra érkezem, ezen kell végigmennem a porta irányába. A terület be van kamerázva; nem számít, ha idáig eljutok, akkor már a portás sem tartóztathat fel – legfeljebb áttöröm a testemmel az üvegajtót. Nem sérülnék meg komolyabban, úgyhogy folytathatnám az utat a panelekhez.

Hogy megtegyek egy mozdulatot, kell a nővér segítsége. „Nővérke!”, kiáltom. Nem hallja, tudom, hogy nem hallja, talán lefeküdt pihenni, vagy beteghez hívták. Még egyszer kiáltok, most jóval hangosabban: „Nővérke!!” Nyomás és feszülés az alhasamban, a húgyhólyagomban, a felette lévő területeken – a fájdalom szétsugárzik a testemben. Megint elakadt a vizeletem. Csak lenne már vége! Ne kellene éreznem a feszülést! Már nem is az alhasamban van a nyomás, hanem a fejemben. De nem, a hólyagom körüli területen zajlik az egész. Fegyelmezem magam, de hiába, aminek alá vagyok vetve, az az akaratomnál sokkal erősebb. Jajgatok. Nem. Én éjjel háromkor nem merek jajgatni egy kórteremben, ahol rajtam kívül más betegek is vannak, és akik feltehetőleg alszanak. A testem ad hangot: a szétpattanni készülő sejtfalak préselik ki a hangot a torkomból, a torkom alatti repedésekből. Testem önkéntelen reakciói szakadozva jutnak el a tudatomig, közben újabb és újabb fájdalomhullámok érnek el. Ha ezek a hullámok tovább erősödnek, mint ahogy most is, akkor csak a kijutásra tudok összpontosítani, csak arra, hogy ehhez az állapothoz képest a nemlét felszabadulás, megszabadulás.

Megint kiáltok. Hiába.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire végre megjelenik a nővér az ágyamnál. Közlöm vele, hogy ismét elakadt a vizeletem. Erre a szabadon lévő altestem fölé hajol, és kihúzza a nemi szervemből kiálló csőből a katéterzacskó műanyag csövét; így kell tennie, máskülönben nem tudja megállapítani, hogy hol dugult el. Azonnal észreveszi a műanyag csőbe szorult vérdarabkákat, látom a félhomályban, mert a folyosóhoz legközelebb eső ágyon fekszem, a folyosó neoncsöveinek egy része pedig világít. Amennyire csak tudom, megemelem a felsőtestem; csak a fájdalom és a tehetetlenség mozdul bennem. A nővér néhány másodperccel később, kezében a katéterzacskóval, bemegy a kórtermünkhöz tartozó fürdőszobába, ahol vécé is van; hallom, ahogy a műanyag zacskó tartalmát kiönti. Azt is hallom, hogy utána kinyitja a csapot, és átmossa a katéter csövét; az utóbbit nem hallom, de tudom, hogy ezt csinálta, ezt kellett csinálnia. Ezután visszajön az ágyamhoz, és a katéterzacskó csövét visszahelyezi a nemi szervemből kiálló műanyag csőbe: érzem, ahogy egymásba tolja a két csövet, az érzéshez, amit ez a visszahelyezés okoz, hozzászoktam, a feszüléshez képest ez semmi. Közben lassan megindul a vizeletem a csövön át a műanyag zacskóba. Az elmúlt tizenöt órában kitapasztaltam, hogy a testem milyen módon gyűjt erőt a szenvedés további elviseléséhez. Nem én, hanem a testem készül fel az elkövetkezendőkre. Csak lenne már vége! Legyen végre vége! Ne tudjak magamról! Ne tudjam, hogy vagyok! Az öntudat nélküli állapotban átélt fájdalom nem az a fájdalom, amit ismerek, bár a tudat az öntudatlanság állapotában is van, szitál. Dr. Csető kórházában részben követni tudtam, hogy mi történik velem, így volt. Csak a teljes leváláskor, csak a teljes eloldódáskor foszlik le rólunk az, ami bennünket az észleléshez s ezen keresztül az érzékeléshez is köt, erre így emlékszem.

Fél óra múlva kezdődik minden elölről.

Nincs mellettem senki. Egyedül ebből merítek erőt. Vannak ugyan a kórteremben, de ők idegenek, habár amikor felerősödik a fájdalom, ők sincsenek, senki és semmi nincs, kivéve a fájdalmat, amely teljes egészében kitölt. És a vágy.

Feküdtem az ágyon, és egyes-egyedül erre összpontosítottam: megszűnni. Ez a vágy erősebb volt bennem mindennél, egyik-másik pillanatban a fájdalomnál is. Ha nem vagyok, akkor fájdalom sincs. Egyetlen kérdésem volt, egyetlen technikai jellegű kérdésem: hogyan jutok el a panelekig. Hogy eljussak a tízes panelekig, a temetkezési vállalkozó házát kell megkerülnöm, gondoltam, vagyis a Sörgyár utcán el kell mennem a Lavotta utcáig, majd a Lavottán elfordulnom balra, ezen kell továbbmennem a főút felé, amely négy-öt percre lehet a kórháztól. A főút túloldalán már ott vannak a panelek. Talán száz métert kell még megtennem, és elérem az első épületet. Hátha már az első tízesbe bejutok, gondoltam, hátha nem zárják, vagy ha zárják is, valaki épp ma éjjel elfelejtette bezárni a bejárati ajtót. Csak az épületbe kell bejutnom, az sem baj, ha nem működik a lift, valahogy feljutok a tizedik emeletre. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. A tető már a tizenegyedik emelet, biztos lesz valami ajtó kifelé a szabadba, vészkijárat vagy valami hasonló, miért ne tudnék felmenni a tetőre, nem úgy emlékszem, hogy Magyarországon mindig betartanák a biztonsági előírásokat. Ki kell jussak a tízemeletes legtetéjere! Ha nem tudok, akkor egy lakásba kell becsöngetnem, a hatodik vagy hetedik emelettől kezdődően bármelyik jó lesz, valamit ki kell találnom. Meg akarnak lincselni, rejtsenek el! Az is lehet, hogy mással állok elő; tudok olyat mondani, hogy néhány másodpercre tehetetlenné és mozdulatlanná váljon az előttem álló, nekem néhány másodperc elég, ennyi idő alatt áttörök, átszakítok bármit, a lényeg, hogy egy lakásba bejussak, egy szobába, egy konyhába: egy ablakhoz kell eljutnom, egy szabadon lévő nyílászáróhoz, amely közvetlenül az utcára vagy a parkra néz, a többit intézem. A lényeg, hogy magasan legyek, nagyon magasan, mert biztosra kell mennem, ez az egyetlen módja annak, hogy véget vessek ennek az egésznek. Egyetlen pillanat lesz, egyetlen koncentrált, végtelenül pontosan kivitelezett mozdulat. Lendület és erő lesz bennem, ami majd megszabadít.

Fél hat felé, miután a nővér még kétszer kivitte a katéterzacskómat a fürdőbe, alábbhagyott a nyomás. A betegtársaim már ébren voltak. „Elnézést az éjjel történtekért”, mondtam, miközben arra gondoltam, hogy a tízes paneleknél valójában egyszer sem jártam. A lakótömbre akkor lettem figyelmes, amikor néhány hónappal korábban először léptem ki a Fővárosi Önkormányzat Bajcsy-Zsilinszky Kórházának Sörgyár utcai főbejáratan. „Nem a gyóntatószékben vagyunk, hagyjuk a vallomásokat!”, mondta egy középkorú férfi, aki a velem szemközti ágyon ült, és újságot olvasott. Négyen voltunk a kórteremben, közülünk ő volt a legfiatalabb. A két másik férfi hetven körül lehetett, mindketten szótlanul néztek maguk elé. Az ablak felé fordultam, és arra gondoltam, hogy a halálunk pillanatában nem is az életünket hagyjuk itt, hanem csak azt az egy-két emléktöredéket, amely ilyenkor valami miatt felvillan bennünk. Minden más kitörlődik belőlünk, az is, hogy éltünk.

*

Egy sikeresnek hitt prosztataműtétet követően kerültem vissza október közepén a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Urológiai Osztályára. Dr. Szokolai egy héttel korábban azzal engedett haza, hogy a lábadozás ideje alatt sok folyadékot fogyasszak, amit meg is tettem. Néhány napig úgy tűnt, hogy lassan, de biztosan gyógyulok, amikor a hatodik napon egyre nehezebbé kezdett válni a vizelés. Aztán egy idő után már nem is tudtam. Lil nem volt otthon, mert a közelgő tengerentúli útja miatt kora reggel vidékre utazott tárgyalni. Mielőtt elindult, ezt mondta: „Igyál sokat, ahogy az orvos kérte. A folyadék majd megtisztítja a vezetékeket.” Így hát sok vizet ittam, gyakorlatilag a dupláját annak, amennyit a megelőző napokban: már öt-hat liternél tartottam. Tízpercenként mentem a vécére, aztán ötpercenként, majd kétpercenként. Ennek ellenére képtelen voltam vizelni. Időnként megnyitottam a mosdókagyló csapját, majd ráültem a vécére, és vártam. Hiába. Később visszamentem a szobába, és lefeküdtem az ágyra, mert így kevésbé feszült a hasam, amely ekkorra már ijesztő nagyságúra puffadt – észrevétlenül vált a testem egy másikká. Aztán már feküdni sem bírtam. Éjfél körül, mielőtt Lil hazaérkezett volna, taxit hívtam, és a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba vitettem magam. Lilnek a taxiból írtam sms-t.

„Mi történt?”, kérdezte az ügyeletes orvos, akire jó negyedórát vártam a kórház urológiai szakrendelője előtt; az éjszakás nővér kerítette őt elő valahonnan. „Doktor úr, órák óta nem tudok vizelni, és rengeteg vizet ittam.” Ennyit mondtam. Arról nem tudtam beszélni, hogy az elmúlt órákban mit éltem át, vagy éppen mit élek át, mint ahogy arról sem tudtam beszámolni, hogy a testem min megy keresztül, jóllehet ami számomra már-már kibírhatatlannak tűnt, azt a testem még bírta. Ha már nem bírta volna, az lett volna a vég. Milyen pontosan fogalmaz az orvostudomány: exitus.

„Feküdjön fel az ágyra, aztán tolja le a nadrágját!”, mondta az orvos. Mialatt felfeküdtem az ágyra, illetve letoltam a nadrágomat az alsógatyámmal együtt, az orvos elolvasta az egy héttel korábban készült zárójelentésemet, amelyet a vizsgálóba lépve átnyújtottam neki. Utána megvizsgált.

„Műtét utáni vérzés, ilyen előfordul. A vér ilyenkor könnyen becsomósodhat a húgyvezetékben, ami így elállja a vizelet útját”, mondta az orvos, és odafordult az éjszakás nővérhez, aki velünk együtt jött be a vizsgálóba.

„Manyika, katéterre lesz szükségem”, mondta az orvos. A nővér egy üveges szekrényből katétert vett elő, amit kicsomagolt. Utána odalépett az orvoshoz, és átnyújtotta neki.

„Ez kellemetlen érzés lesz”, mondta az orvos, aki nem sokkal ezután a katéter gumicsövét behelyezte a húgycsövem nyílásába. Utána várt egy keveset, majd a csövet lassú mozdulatokkal föltolta egészen a húgyhólyagom nyílásáig. Nem először csinálták ezt velem, közvetlenül a műtét után is katéterezve voltam. Rövidesen megindult a vizeletem.

„Köszönöm, doktor úr”, mondtam, azaz inkább suttogtam.

„Itt kell tartanunk, ilyen állapotban nem engedhetjük el”, mondta a fiatal férfi, aki talán rezidens volt.

„És mennyi ideig kell itt lennem?”

„Nem tudom. Most menjen, és pihenjen le”, mondta az orvos, és szólt a nővérnek, hogy intézkedjen az ágyam ügyében.

Kezemben a katéter műanyag zacskójával leügyeskedtem magam az ágyról, aztán rendbe szedtem magam. Utána szóltam a nővérnek, hogy indulhatunk.

A nővér a folyosó végén lévő kórterembe kísért, ahol az ajtó melletti üres ágyra mutatott. „Ide feküdjön”, mondta, és kezembe nyomott egy fehér inget, amit műtétekhez szoktak adni. Egy héttel azelőtt is hasonló inget kaptam. Most a katéter miatt volt rá szükség; a zacskó és a vezeték együttesen közel egy méter hosszú volt, a nemi szervemnek pedig mindenképpen szabadon kellett maradnia. „Szóljon, ha van valami”, mondta a nővér pár másodperccel később, és azzal magamra hagyott.

Levetkőztem, majd miután felvettem a hálóinget, lefeküdtem az ágyra. Azt hittem, egy órán belül el fogok aludni. Nem tudtam. Húsz perc múlva kiáltottam először a nővérnek: „Nővérke!”

*

Miután a reggeli vizitkor az osztályvezető főorvos végighallgatta az ügyeletes orvos beszámolóját az állapotomról, koagulációt, azaz égetéssel történő vérzéscsillapítást rendelt el.

„A maga korában a műtét megismétlése rizikós. Próbáljuk meg, hátha sikerül. Básti doktor fogja csinálni, mert a maga orvosa, dr. Szokolai ma szabadnapos. Legyen nyugodt, jó kezekben lesz.”

A főorvos ezt követően a betegtársaim hogyléte felől érdeklődött, majd miután mindhármuk orvosával külön-külön konzultált, kollégái társaságában kiment a kórteremből. Összesen heten voltak, köztük egy magas, vörös hajú nő, aki időnként jegyzetelt. Amikor fél órával később dr. Básti kezében egy fémtálcával belépett a kórtermünkbe, az ajtó felé néztem, miközben megpróbáltam kitalálni, hogy mit fog velem csinálni a következő percekben. Nem tudtam. A tálcán tűelektróda volt, gumicsöves ballonkatéter, egy zseblámpa nagyságú monitor, valamint fémeszközök és egy gumikesztyű. Dr. Básti az ágyamra tette a tálcát, a lábam mellé. „A takaróra nem lesz szükségünk, ezt most szépen ráteszem erre a székre. Maga pedig húzza fel a hálóinget egészen a mellkasáig.”

Mialatt dr. Básti elhelyezte a takarómat a széken, felhúztam az inget a mellkasomig. Ezután dr. Básti mindkét kezére felhúzta a gumikesztyűt, majd ezt mondta:

„Most meg fogom kínozni.”

Annyi időm sem volt, hogy elgondolkodjak azon, ez mit jelent, mert máris az altestem fölé hajolt, és a húgycsövemből kiálló műanyag csőből kihúzta a katéterzacskó csövét. Azt hittem, most is ugyanaz fog történni, mint éjjel, de tévedtem, mert dr. Básti kihúzta belőlem magát a műanyag csövet is, de csak azért, hogy egy jó perc múlva belém tolhassa az antiszeptikus oldatban fertőtlenített ballonkatétert, amelyet aztán a húgycsövemen keresztül végigvezetett a prosztatámig. Ezután a ballonba levegőt pumpált, amit rövidesen befújt a húgyhólyagom alatt lévő prosztatámhoz. Utána a monitorral összekötött elektromos tűt a ballonkatéteren keresztül a prosztatámig vezette, és a prosztata vérző részeit elektromos árammal égetni kezdte. Mivel az elektromos tű kamerával volt felszerelve, dr. Básti milliméteres pontossággal találta el a vérző szöveteket. A zseblámpa nagyságú monitoron jól lehetett látni a prosztatámat.

Mindebből csak az erős égett szagra emlékszem, illetve arra, hogy időnként üvöltöttem. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy kibírjam a koagulációt. Körülbelül fél órán keresztül tartott az egész, de az is lehet, hogy egy órán át. Amikor dr. Básti úgy ítélte, hogy a vérzést sikerült megállítania, abbahagyta az égetést.

Egyszerre víz kezdett folyni az arcomon. Nem éreztem semmit, nem gondoltam semmire. Kis idő múlva rájöttem, hogy a szemüregeimből folyik víz. Ez sírás, gondoltam. A fájdalom nélküli pillanatok hirtelen beállása akkora megrázkodtatást okozott, hogy akaratomtól független életfolyamatok indultak meg bennem.

Néhány másodpercről volt szó, vagy ennek a töredékéről. Nem tudom eldönteni, milyen rövid vagy hosszú volt ez az idő, mert nem tudok visszaemlékezni rá. Közben valami végtelenül egyszerű szitálás töltötte ki, illetve hatotta át a tudatom, ami egyszerre volt ismerős, de egyúttal egy teljesen ismeretlen élmény is: vagyok, létezem. Mintha az az én, amelyről addig énként tudtam, testemtől független idegen anyagba passzírozódott volna, amelyhez volt, pontosabban mondva hirtelen lett hozzáférésem. Erre a néhány másodpercre próbálok azóta is visszaemlékezni, de nem tudok. Itt van bennem, de tőlem elkülönülten; nem épült belém. Ha belém épült volna, akkor másvalaki lennék. De nem vagyok másvalaki. Az vagyok, aki a viviszekció előtt voltam.

Amikor dr. Básti kiment a kórteremből, a szemüregemből még folyt a víz.

Nagyon szégyelltem a szenvedésemet. Az egész életemet szégyelltem.

Kicsit később megprobáltam gondolkodni, de nem tudtam.

Dél körül bekapcsoltam a mobiltelefonom. Rögtön láttam, hogy Lil többször is hívott. Visszahívtam, ám a mobilja ki volt kapcsolva. Aztán néhány perc múlva mégiscsak el tudtam érni.

„Hívtál.”

„Mi történt?”, kérdezte Lil.

„Majd megbeszéljük. Mikor jössz?”

„Mikor jöjjek?”

„Amikor tudsz.”

„Négy felé?”

„Rendben.”

Lil négy körül lépett be a kórterembe.

„Hogy vagy?”, kérdezte, és megfogta a kezem.

„Jól.”

Lil tudta, hogy nem mondok igazat.

„Mi volt a tárgyaláson?”, kérdeztem.

„Természetesen nem fizettek. Sohasem fizetnek. Viszont az egyik siófoki étterem tulajdonosa rendelt egy tikfa szekrénysort a saját lakásába. Ebből a pénzből év végén elmehetnénk Zalakarosra. De most mondd el, kérlek, hogy mi történt!”

„Katétert kaptam. Ha nem áll el a vérzés, akkor újabb műtét lesz.”

„A családod tudja, hogy itt vagy?”

„Nem.”

„És a lányod?”

„Ő sem.”

„Miért nem?”

„Azért, mert nem.”

„Felhívom.”

„Nehogy felhívd!”

„Miért ne tudhatná meg, hogy mi van veled?”

„Nem akarom, hogy megtudja.”

„A lányod!”

„Akkor sem.”

Hirtelen elhallgattunk mind a ketten, és egy jó ideig meg sem szólaltunk.

Háromnegyed ötkor megérkezett a velem szemben fekvő betegtársamhoz a barátnője. Az ajtóra néztem. Tudtam, hogy egy Erika nevű nő fog belépni az ajtón, a betegtársam délután kettő és négy között legalább másfél órát beszélgetett vele telefonon; ezalatt többször felemelte a hangját. „Könyörgöm, Erika, ne csináld, nem megmondtam!?” Dénes majd mindent kommentált, így többek között azt is megtudtam, hogy Erika mikor száll fel a buszra, a villamosra, mit gondol a lovakról, az egészséges táplálkozásról, valamint Budapest légszennyezettségéről.

Amikor Erika belépett a kórterembe, önkéntelenül ugyan, de felénk nézett. Bizonyos helyzetekben könnyen zavarba jövök, sőt, zavartan is viselkedem, ilyenkor az érzékszerveim is megcsalnak.

„Mi van?”, kérdezte Lil.

„Semmi.”

Lil elkomorult. Látszott rajta, hogy bántja a zavartságom. De gyorsan összeszedte magát, és elmesélte, hogy útban a kórház felé a huszonnyolcas villamoson a villamosvezető a Sörgyárak megállónál kezében egy másfél literes Theodora ásványvízzel kisétált az utastérbe, ahol egy asszonyhoz lépve így szólt: „Ezt adja a gyerekeknek.”

„Nyilván ő is látta, amit egy perccel azelőtt én. A cigányasszony a villamosmegálló kukájából vette ki a flakont, amiből a gyerekei rögtön inni kezdtek.”

„És ezután mi történt?”

„A férfi visszament a vezetőfülkébe, és folytatta az utat az új köztemető felé”, mondta Lil, aki ezután még egy órát üldögélt az ágyamnál. Aztán elment, mert erre kértem. Aludni akartam. Jobban mondva, úgy akartam tenni, mint aki alszik. Magamra is húztam a takarót.

A szám tartalma

Barnás Ferenc
A koaguláció
(regényrészlet)

Mesterházy Balázs
O*kológia[fiú]
Fohász[aa]
Galamb és veréb[TD]
Szememben a nappal[víz – c.d.f.]
Reped[víz]
Requiem[fiú]

Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba
Magyariné szeretője
(részletek a hamarost megjelenő ördögrománból)

Gerard Manley Hopkins
Isten fensége
Eredendő bűn
Kikelet
Felix Randal
Mire jó a szép halandó
(versek Olty Péter fordításában)

Solymosi Bálint
Vakrepülés
(regényrészlet)

Bereti Gábor
Apokrif krónika
Így volt akkor is
(versek)

Sántha József
Ikerlények
(novella)

Varga Imre
Ál(om)szonettek

Vági János
Pokróc

Németh Gábor Dávid
A Dísztelenítő
Jegesmedvenyakörv
Nyakatekert

Szendi Nóra
Hogy érezze a törődést
(regényrészlet)

Eszenyi Fanni
Banánszínű bogár

Jeremy Tiang
Harmónia Lakópark
(novella Vonnák Diána fordításában)

Locker Dávid
Séta
Bagatell
Ami elkerülhetetlen
(versek)

Kovács Krisztina
A csábítás művészete: a Nyugat reklámhirdetéseiről
(tanulmány)

Szilágyi Márton
Nincs tovább (Tar Sándor: Vén Ede)
(kritika)

Szilágyi Zsófia
A folyosóügyeletesek forradalma (Ezentúl lesz banán! – Novellák a rendszerváltozásról)
(kritika)

Mikoly Zoltán
Abszurd világok (Xaver Bayer: Az átlátszó kezek)
(kritika)

P. Szabó Dénes
Zoltán nem Bateman (Kötter Tamás: Nem kijárat)
(kritika)