dunszt.sk

kultmag

Múzsámnak ajánlva

Az elmúlt években egyre több olyan életrajzi film készül, mely egy híres írónő életét viszi vászonra; gondolhatunk például a néhány hónappal ezelőtt bemutatott Colette-re, vagy a Magyarországon csak idén tavasszal mozikba került Mary Shelley – Frankenstein születésére. A Vita és Virginia – Szerelmünk története is kapcsolódik az előbb említett tematikai irányvonalhoz, hiszen szintén egy szerző irodalmi munkásságára hatást gyakorló kapcsolat alakulását, illetve egy annak nyomán megszülető regény keletkezési körülményeit tárja fel. Bár Virginia Woolf alakja nem először elevenedik meg a filmvásznon, hiszen korábban Nicole Kidman formálta meg Michael Cunningham Az órák című regényének adaptációjában, az írónő Vita Sackville-Westtel folytatott kapcsolatát korábban csak Eilenn Atkins – aki maga is eljátszotta már Woolfot, továbbá a Mrs. Dallowayt is filmre adaptálta –, a két nő levelezéséből írt színdarabja dolgozta fel, melyre Button a saját filmjét alapozta. Bár Vita a maga korában népszerű lektűrírónak számított, s az ő alakja szolgáltatta a fő inspirációs forrást az angol irodalom egyik legfontosabb regényéhez, életéről eddig mindössze egy négyrészes minisorozat készült, mely a nő Violet Keppellel folytatott leszbikus kapcsolatára koncentrál.

A Vita és Virginia cselekménye az előbb említett két alkotás által feldolgozott időszakot követően indul; Virginia ekkor már több könyvet is kiadott a férjével közösen alapított Hogarth Pressen keresztül, és éppen az egyik legjelentősebb regényeként számon tartott Mrs. Dalloway befejezésén dolgozik, a nála sokkal népszerűbb Vita pedig Woolfék kiadója révén szeretné kiadatni az általa csodált Virginiának ajánlott könyvét. Ám nem kizárólag művének publikálása érdekében igyekszik az asszony közelébe kerülni, hanem azért is, mert hatással van rá a nő írói stílusa és egyénisége. Bár kezdetben hasztalanul próbálja meg saját társaságába, illetve közös, alkotással egybekötött nyaralásra invitálni őt, a két igen ellentétes személyiséggel bíró nő között idővel barátság, majd egy évtizedig tartó kapcsolat szövődik, amely a bipoláris zavarral és depresszióval küzdő Virginiából ambivalens érzelmeket vált ki, hiszen bár szeretője mellett mind testileg, mind emocionálisan kiteljesedik, a nő promiszkuitását azonban nem tudja elfogadni. Ugyanakkor az érzelmileg megterhelő kapcsolatból származó tapasztalatok nélkül nem születhetett volna meg az angol irodalom egyik mérföldkövének tekintett műve, az Orlando.

Button filmje tehát hasonló alapötletre épül, mint a már említett Mary Shelley, s bár a korban botrányosnak számító leszbikus kapcsolat alakulását járja körbe, a két nő szerelmét sokkal inkább az érzelmek és az intellektus, mintsem a testiség felől közelíti meg, így a kitárulkozás motívuma is elsősorban a személyiség feltárulása felől értelmezhető az alkotásában. Ezzel kapcsolatban Woolf saját szavai is elhangzanak, amikor az Orlando megírása során úgy fogalmaz, hogy az életrajzok sokkal inkább szólnak az adott személy tetteiről, mintsem az érzelmeiről, ezért könyvével deklaráltan felül kívánja írni ezt a hagyományt. S ez az elgondolás képezi a Vita és Virginia történetének alapját is, hiszen a szereplők az egymásnak szóló leveleik szövegét tükörbe nézve mondják el, mely felület az önfeltárás és az érzelmekkel való szembenézés igen hatásos vizuális eszközeként működik, továbbá ez a megoldás felfogható egyfajta utalásként is Woolf azon kijelentésére, mely szerint a Vitával való megismerkedését követően vált képessé újra tükörbe nézni. Ugyanakkor a Vitával folytatott kapcsolatban való feloldódás mellett a film mindvégig erős kontrasztba állítja egymással a két szereplőt, mintha külön rájátszanának a két írónő nevében rejlő jelentésekre (Vita – élet, Virginia – szűzi), hiszen Vita vidám, bohém és életteli személyiség, míg Woolf életében az érzelmek és az intellektus sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint a testiség, melytől sokáig idegenkedik (a valóságban ebbe mostohatestvére molesztáló viselkedése is közrejátszott), s épp ezért válhatnak egymás kiegészítő szerelmesekké.

A lelkivilág és az írás tevékenysége közti összefüggések csomópontját jelentik az alkotásban Virginia hallucinációi és látomásai is, melyet a film egy igen kreatív motívum segítségével jelenít meg; a semmiből megjelenő virágok és indák burjánzása nemcsak a szereplő felfokozott érzelmi állapotát érzékelteti, hanem egyúttal a Mrs. Dallowayre való utalásként is értelmezhető. Ezenkívül a két hősnő közti érzelmi kötelék kialakulásához is köthető ez a kép, hiszen mindketten szeretik a virágokat; Vita kerttervező, Virginia pedig az üvegház virágai között sétálgatva szokott elmélkedni – a filmben is itt várja ki, amíg a férje elolvassa a Mrs. Dalloway kéziratát –, ezért nyilván nem véletlen, hogy a tekergőző virágok képe akkor jelenik meg, amikor Woolf ráébred Vita iránti érzelmeire. Sajnálatos, hogy az alkotás csak kevés alkalommal él hasonló vizuális megoldásokkal, hiszen a film médiuma különösen alkalmas lett volna az írónő látomásainak és érzelmi labilitásának különböző motívumokkal való megragadására, vagy akár az alkotáslélektani folyamatok megjelenítésére, ahogy azt például a Mary Shelleyben láthattuk. A film azonban ez utóbbira még csak kísérletet sem tesz, holott a szereplők többször is utalnak Virginia alkotást követően felerősödő pszichés problémáira, tehát egy ehhez kapcsolódó motívumrendszer sokkal komplexebbé tehette volna az összességében konvencionálisnak mondható filmnyelvet. Az említetteken kívül a film mindössze a Mrs. Dalloway megírását követő idegösszeomlás érzékeltetése során alkalmaz hasonló megoldást, bár ez sokkal inkább életrajzi elemnek, mintsem alkotói nóvumnak tekinthető, hiszen Woolf egyszer maga nyilatkozott úgy, hogy a Mrs. Dalloway poszttraumás depresszióban szenvedő alakjának madarakkal kapcsolatos hallucinációjához a saját élményei szolgáltak inspirációként.

Az előbbiekből adódóan rendkívül sajnálatos, hogy az alkotás annak ellenére sem használ innovatívabb filmnyelvet és vizuális megoldásokat, hogy címszereplői a legkevésbé sem viszonyultak konvencionálisan a világhoz, ráadásul Virginia írásművészetére éppen a lélektani regénnyel való kísérletezés, illetve az erőteljes költőiséggel bíró prózanyelv jellemző. A film mindössze a zene terén tesz kísérletet a két szereplő modernségének hangsúlyozására, hiszen az 1920-as évek zenei stílusától, illetve a hagyományos kosztümös alkotásokra jellemző zenétől eltérő elektronikus aláfestő zenét használ, ami egy markánsabb rendezői stílus mellett sokkal hatásosabban működött volna.

A film a két főhősnő alakja által érvel a feminista mozgalom egyik alapállítása mellett, miszerint a nők ugyanúgy képesek az alkotásra és a gondolkodásra, mint a férfiak, ezért nem kizárólag a gyereknevelés által teljesedhetnek ki. Ez a szál azonban annak ellenére szorul háttérbe, hogy a két írónő alakja maximálisan alkalmas lett volna ennek a még messze nem általánosan elfogadott nézet kiváltotta társadalmi ellenállás problematizálására, hiszen a legkevésbé sem feleltek meg a társadalom nőkkel szemben támasztott elvárásainak, s mindketten olyan férfiakkal kötöttek házasságot, akik elfogadták őket, illetve akik tudtával és jóváhagyásával maguk is viszonyt folytattak másokkal. Azonban a Vita és Virginia ezt a fajta kívülállást nem igazán dramatizálja, hiszen – a mindössze két szcénában megjelenő – Vita édesanyját, illetve az alkotást és gondolkodást mint a nőket szellemileg kimerítő tevékenységként értékelő háziorvost leszámítva nem is jelenik meg olyan alak, aki a nőkkel kapcsolatos modern felfogást megkérdőjelező álláspontot képviselne.

Ugyancsak hiányérzetet hagyhat a nézőben az is, hogy a film egyáltalán nem foglalkozik az Orlando fogadtatásával, holott ez a mű messze meghaladta a saját korát, és mind a szakma, mind pedig az olvasók körében hatalmas sikert aratott. Pedig a két szálat szépen egybe lehetett volna szőni, hiszen az Orlando többek között azért is vált korszakalkotó alkotássá és a feminista irodalom egyik klasszikusává, mert a női szexualitás, a nők és az írás viszonyának, illetve a nemváltás tematizálása mellett azt a gyakorlatot is kritizálta, mely – egy-két kivételtől eltekintve – szinte teljesen kihagyta a nőket a történetírásból.

A Vita és Virginia tehát ugyanúgy a cselekmény túlzsúfoltságának hibájába esett, akárcsak korábban a Mary Shelley, ezért bár a címszereplők közti kapcsolat alakulását jó ütemben ábrázolja, mégsem fordít kellő figyelmet a regény keletkezési idejére jellemző irodalmi és társadalmi viszonyokra, s amellett, hogy az Orlandót pusztán a szakítás feldolgozásának céljából írt könyvként láttatja – miközben megírása mögött játékosság és parodizáló-karikírozói szándék is megbújt –, egyúttal azt érzékelteti, hogy egyes olvasói, például Vita anyja, csupán azért tartották botrányosnak, mert az írónő ebben a könyvben nyíltan felvállalta a közte és Vita közt szövődött szerelmi viszonyt, amivel véleménye szerint bemocskolja a lánya és az unokái nevét. Ezt leszámítva azonban az alkotás nem aknázza ki a helyzetből adódó lehetőségeket.

A forgatókönyv hibáit azonban kiválóan ellensúlyozza az 1920-as évek miliőjének megidézése és a kiváló színészi játék. A színészi gárdából kiemelkedik a Virginia Woolfot megformáló Elizabeth Debicki, aki arcjátéka és gesztusai révén rendkívüli érzékenységgel képes megjeleníteni az írónő hangulat- és érzelmi ingadozásait, s különösen a film egyik legfontosabb mozzanatát, Woolf idegösszeroppanását sikerült lélegzetelállító hitelességgel és átéléssel eljátszania.

A Vita és Virginia legnagyobb erőssége tehát az atmoszférateremtésben, illetve a szereplők közötti kapcsolat kialakulásának ábrázolásában rejlik, azonban innovatívabb művészi megoldásokkal, kidolgozottabb forgatókönyvvel és markánsabb rendezői stílussal egy sokkal maradandóbb alkotás születhetett volna.

A film adatlapja a MAFAB-on