Lemaradni Fenyvesi Orsolya állatmintás falvédőjéről

„a robbanáshoz hasonlított szavakat
a szavakhoz hasonlított robbanásnak kell követnie”
Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere

Fenyvesi Orsolya költő zavarba tudja hozni a kritikusokat, nemcsak a legutóbbi, hanem mindhárom verseskötetével.[1] Fehér Renátó súlytalanságra és a költői kísérletezés hiányára panaszkodik, míg Svébis Bence első kötet előtti útkeresést olvasott ki a harmadik kötetből, amelynek koncepcióját kihasználatlannak, ötletszerűnek ítélte.^[2] Fenyvesi Orsolya költészetét mindketten – akár az első, akár a harmadik kötet alapján – sikerületlennek és érdektelennek ítélik. Éppen az „érdektelen” kifejezést használta Mohácsi Balázs is, amikor Fenyvesi első, a Tükrök állatai című JAK-füzetéről írt határozottan bíráló kritikát.^[3] Súlyos problémaként nevezte meg a képzavart és az invenció hiányát, de talán a legfontosabb észrevétele Fenyvesi költészetével kapcsolatban a kohézió hiányára vonatkozott. A kohézió, illetve annak keresése és megteremtésének kudarca kulcsfontosságú, amikor a harmadik kötethez próbálunk közelíteni, vagy az alapján értelmezzük Fenyvesi költészetét. A Scolar Live sorozatban 2018 őszén megjelent A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez című kötettel kapcsolatban először azt fontos rögzíteni, hogy nem kell feltétel nélkül elfogadnunk, amit a szerzője – nemcsak a kötetével, és különösen annak szerkezetével, hanem a könyvbemutatók és interjúk alkalmával többször is – ígér. Jelen írásban a szerzői intenció megkérdőjelezése mellett érvelek, hogy Fenyvesi Orsolya rendszeres lapozgatójaként megmutassam, milyen fontos eredményekkel járhat ez az olvasói attitűd költészete értelmezésekor.

A szerző több helyen is beszél arról, hogy a koncepciója szerint a kötet versei a párhuzamosan futó két szöveg között jönnek létre az olvasás által, amikor írójuk már nincs jelen.^[4] A kötetben nem találunk verseket, Fenyvesi magyarázata szerint azokat meg nem írt versek és azokhoz írt kommentárok között kell keresni. Az oldaltörésben vagy a lapozás során képződik meg a vers, amelyet – távollétében – a szerző útmutatásával az olvasó hoz létre. Nemcsak azért kell bizalmatlanul fogadni ezt az instrukciót, mert irodalomról beszélünk,^[5] hanem azért is fontos a reflektált befogadói pozíciót megtalálni, mert Fenyvesi a kötet felütésében a konceptuális művész, Robert Barry, az 1969-ben Leverskusenben megrendezett Konzeption – Conception kiállításon – műalkotás helyett – kiállított sorait idézi.[6] Az idézet a bal oldalon, a szerző által verseknek szánt oldalon található, és Fenyvesi Orsolya költői észjárását ismerve csodálkoznék, ha a verseknek szánt oldal véletlenül egyezne a szívfelőli oldallal, főleg, hogy a borítóra is egy nagy szív került. Mellette, a kommentárnak szánt jobb oldalon olvasható az idézet pontos forrása és kontextusa: „Robert Barry öt tételét, melyet az 1969-ben Leverkusenben megrendezett Konzeption – Conception című kiállítás alkalmával fogalmazott meg, jó mélyen az agykérgembe véstem.” Barry számára a művészet elanyagtalanítása a kiállításra is kiterjedt. Egy másik 1969-ben megrendezett kiállítása alkalmával (Art&Project Galéria, Amszterdam) a galériát bezárta és feliratot tett az ajtóra, amin ez állt: „A kiállítás ideje alatt a Galéria zárva.”

Olyan verseskötetet írt Fenyvesi Orsolya, amely saját meghatározása szerint nem verseket tartalmaz, hanem versalapanyagokat, és ezeket a vers létrehozásának dokumentációjaként, vagy a versekhez elvezető útmutatásként értelmezhetjük. Ezzel nemcsak megidézi, hanem szorosan kapcsolódik is a mű mint a mű elgondolásának dokumentációja konceptuális művészeti elképzeléséhez. Fogalmazhatunk úgy, hogy ami Robert Barrynél a kiállítás, az Fenyvesi Orsolyánál a kötet. Azt, hogy a fogalmi művészet felől értelmezhető a kötet, Fenyvesi a könyv külsődleges jegyeiben, a címmel és a műfajmegjelöléssel jelzi. A „nem versek” meghatározása például felidézi, amit Rózsa Gyula írt a konceptuális művészetről: „a fogalmi művészet az egyetlen művészet, ami úgy van, hogy nincs.”^[7] A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez 19. századi művészet- és töredék fogalmak felől olvasása, ahogyan azt legutóbb Visy Beatrix tette a Műútban megjelent kritikájában, éppen a fentiek miatt nem indokolt.

*

A vers rögzített határainak elutasítása miatt úgy tűnhet, Fenyvesi Orsolya ebben a kötetben azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy előzetes beállítás nélkül készítsen felvételeket. Egy ilyen stratégiát követő alkotás esetében – amely eszközéül általában a fotósorozatot választja – az előzetes beállítás mellőzése nem jelenti azt, hogy a végeredményben ne jönnének létre utólag olyan helyzetek, amelyek megkomponáltság benyomását keltik. Fenyvesi kötete szempontjából ez azt jelenti, hogy bár látszólag ellenáll a vers szerinti tagolásnak, és helyette inkább a folyamatszerűséget követi végig, a szövegegészben mégis létrejönnek különböző módon egymáshoz tapadó részek, amelyeket versekként is meghatározhatunk a vers-felfogásunk alapján. Ezeknek a szöveghelyeknek a kijelölését azért is tartom elsődleges kritikusi feladatnak, mert így vitába lehet szállni a szerzői instrukcióval. Ráadásul a szerzői paratextus ebben az esetben a könyv terébe utasítható.

Érdemes eltávolodni a szerző önértelmezésének szóhasználatától is.  A „kommentár” megnevezés problematikus. A későbbiekben szeretném kétségbe vonni a kommentár definíció érvényességét A látvány/Kommentárok kötetben, de előtte még szükséges kitérni Fenyvesi Orsolya megnyilatkozásaira.

A szerző által összerakott és elmondott koncepció koherens ugyan (és itt emlékezzünk vissza a korábban hangsúlyozott „kohézió” fogalmára!), mégis gyanakvással vagy legalábbis elemzői távolságtartással kezelendő. Ezt a döntést elegendő lehetne azzal magyarázni, hogy a szerző véleménye nem mérvadó a könyve értelmezésében, azonban nehéz hitelesen érvelni emellett, ha megszoktuk, hogy az irodalomkritikai gyakorlat nem támaszt erre igényt. Gyakran az irodalomkritikus szövegszerűen átveszi a szerzői vagy kiadói ars poeticát. Az utóbbi évekből erre a legerőteljesebb példa Peer Krisztián, már megjelenése előtt, legendássá vált 42 című verseskötete (Jelenkor, 2017). A kötet recepciójában alapvető kiindulási pontot jelent a szerző által megadott értelmezés és szóhasználat. A problémát abban látom, hogy kevés kivételtől eltekintve a végpontot is jelenti. L. Varga Péter interpretációja[8] távolodott el a szerző önértelmezésétől a legjobban azáltal, hogy a tájábrázolásra helyezte a hangsúlyt, de sajnos ő is megtartotta az „előtte” és „utána” versek megnevezést.

Azért sem szerencsés ehhez a szóhasználathoz ragaszkodni, mert ez inkább egy munkafázishoz tartozó kifejezés, amely a kötet elkészülte után kevésbé érdekes – és a kötetben sem szerepel. Érdemes volna mellőzni a 42-ről írt kritikákból legalább Peer Krisztián saját szóhasználatát, mert ezáltal folyton fel kell eleveníteni a kötet keletkezésének történetét: meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy a versek kinek a halála előtt és után íródtak. Így kevésbé a kötethez, inkább a szerző személyéhez, életéhez jut közel az értelmező. A júniusi Tiszatájban Nyilvános agónia címmel, a 42-ről írt kritikájában Takács Márk Dávid épp erre a következtetésre jut: „[a] szöveg intim mivoltából fakadóan, ha valaki kritizálni szeretné, akaratlanul is tapintatlanságot követ el. […] amikor az alkotással szemben kritikát fogalmazunk meg, annak alkotójával személyeskedünk”.[9] Ezt igazolja az is, ahogyan a Kállay Eszter–Vida Kamilla szerzőpáros 42-ről írt kritikájukban igyekeztek elkerülni a személyiség vagy a szerző személyiségének értékelését, ugyanakkor, amit a költőszerepről mondanak, óhatatlanul rávetül a személyre is.[10] Fontosabb lett volna, ha sikerül kijelölniük a szerzői önértelmezés és a kritika határvonalait, amelyek összemosódottságával az utolsó két mondatban érintőlegesen foglalkoznak a kritika zárlatában. Különleges Takács Márk Dávid írása amiatt, hogy szerzője – elmondása alapján – csak a kötet olvasása után ismerte meg Peer személyes történetét, és arról számol be, hogy az információ hiányában a versek nagy része számára nem működik. Nem szeretném azonban a Peer-jelenség felől megközelíteni a szerző–mű–kritika problémakört, mert a szerzői önértelmezés reflektálatlan előtérbe kerülése a kritikákban nem a kivételekben jelentkezik, hanem általános jelenség,[11] amelyről nemrég Bíró-Balogh Tamás írt a fülszöveg kapcsán, és bár nem tér ki a kritika szerepére, idekapcsolható amiatt, hogy a fülszöveg azáltal nyerhet jelentőséget, mennyire válik sorvezetővé a kritikákban.[12]

*

Az előszónál járunk Fenyvesi Orsolya könyvében, de máris érzékelhető, hogy az ígért struktúra – melyben az egyik oldalon a verssé váló szöveg, a másikon pedig az el nem készült vers kommentárja olvasható – elcsúszik: nem illeszkednek egymáshoz párhuzamosan a vers(töredék)ek és a kommentárok. Ez a pontatlanság, ami talán éppen a beállítás hiányából adódik, olyan erőteljesen beleavatkozik az olvasásba (a tempó és irány vonatkozásában is), hogy szinte annak lehetünk a tanúi, ahogy valami – például az olvasás – megtörténik: „Ez lenne a nem írás lényege, hogy valami történjen? És a történet tagadása az írás maga?” (11.). És valóban azt láthatjuk, hogy amikor Fenyvesi az írásról beszél a kötetben, akkor az olvasást teszi próbára. Ezt a mozgást, vagy inkább elmozdulást maga a cím is előrevetíti, azáltal, hogy a vers és a kommentár viszonya megelőlegezi a centrum köré rendeződést. Azonban a kötetet olvasva azt tapasztaljuk, hogy nem egyértelmű, hol található a középpont, és a középponthoz képest hol helyezkedik el a jegyzet, mert a kitüntetett helyek nem pusztán a készülő versekben vannak, hanem a kommentárokban is.^[13]

A kötet szerkezete erőteljesen meghatározza az olvasás módját, ugyanakkor tágas mozgásteret is hagy az olvasónak. Az olvasásmódra jellemző mozgás – a szakadások előidézése mellett – aszerint változik, hogy az olvasónak milyen igénye van a koherenciateremtésre. Míg a kommentár előzetes elvárásaink – és a szerző ígérete – alapján alkalmasnak tűnik arra, hogy összefüggő szövegként olvassuk, a vers(részlet)ek ezeket megakasztó szöveghelyekként tagolják a kommentárt. Kifejezetten akkor szakad meg a folyamatos olvasás, amikor a vers(részlet)eket össze akarjuk olvasni a hozzájuk kapcsolható kommentárokkal. Vagyis a célorientált olvasói igyekezet egy ennek ellenálló szöveggel találkozik. Ezt a legjobban az 54–57. oldalak szemléltetik. Az 54. oldal alján álló vers(részlet) kezdősorai és zárlata: „más férfiak gondolata / mint a szél / megsimogat és idegesít”; „elfut egy gyík farok nélkül / a macskám életében először gyilkolt”. Majd az 55. oldal alján elkezdődik egy mondat: „Mondják, hogy alig páresztendősen órákon át táncoltam önfeledten, de képtelen vagyok felidézni ezt az időszakot, amikor”; és csak az 57. oldalon folytatódik: „még varacskos disznóként dagonyáztam a térben”. Azonban az 56. oldal tetején álló vers(részlet) is összeolvasható az 55. oldalon félbeszakadt mondattal: „[…képtelen vagyok felidézni ezt az időszakot, amikor] nő akarok lenni”. Ez a vers(részlet) egyébként a kötet egyik kiemelkedő verse (56.):

„nő akarok lenni
de annyian voltak nők előttem
képtelen vagyok elrágcsálni
a gumicukorkát, inkább egyben lenyelem
látom a tovareppenésben
a nőket és torkomat
adnám a torkukért cserébe
a férfiakat a torkomban
érzem a csont és a hús
megtartja őket”

A kommentárokat olvasva sem lehetünk benne biztosak, hogy Fenyvesi nem gúnyolódik-e az olvasói befogadásunkon (21.):

„Tudom, hogy írni fogok egy verset, és mert abban egy nem létező, képzeletbeli vagy mitikus helyen való fogság fogja meghatározni a távolságot, a vers címe Fogság lesz.”

Erősíti a gyanút, hogy Fenyvesinél a képzeletbeli nem azonos a nem létezővel: vagyis a verssel. A nem-létezést árnyalják továbbá e kommentár mellett a bal oldalon olvasható verssorok is: „végtelenül szép volt / pedig csak a kerítésig tartott / látott engem míg ő / láthatatlan maradt / én a dombra fel / nem megyek” (20.). A megkülönböztetés, amire a címben is utal, inkább a vers és a meg nem írt vers között válik élessé. Annak a problémának az ábrázolására tesz kísérletet, ami egy vers létrejöttekor előáll: ezt a születéshez kapcsolja, és ez a párhuzam az érvrendszer és a szóhasználat miatt is indokoltnak tűnik, működik. Az írás–inspiráció–születés művelet problematikáját érzékelteti az előbb idézett kommentár-sort követő mondat is: „Emlékszem, hogy amit megírok majd, de amit még nem fogalmaztam meg, akkor jutott eszembe, amikor pár éve az első nyári napon buszoztam öreganyámhoz.” (20).

A korábban említett kritikusoknak igazuk van abban, hogy Fenyvesi költészetében a távoli asszociációk súlytalanságot eredményeznek több versben is, ráadásul a laza szerkezet a szerkesztetlenség gyanúját kelti, azonban ahogyan Fenyvesi ír az írás-élményről A látvány/Kommentárokban, az érvényesnek tűnik. A látványban a vers (és ezzel szorosan összekapcsolódva, a versírás) saját maga végét is magába foglalja, ezáltal jelenítve meg az alkotói folyamatot, amelyben a vers önmaga végét folyamatosan tartalmazza azáltal, hogy megírása közben szükségszerűen halad felé: amíg helyére kerül az utolsó szó. Fenyvesi úgy ír a versírásról, mintha lehetséges volna úgy ábrázolni ezt, hogy figyelmen kívül hagyja az írásról való írás ábrázolásának lehetetlenségét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Fenyvesi Orsolya azzal kísérletezik, tudja-e úgy rögzíteni írás által az írást, hogy kizárja az írás megelőlegezettségének követelményét. A kötet egészében megfigyelhetjük, hogy az a mód, ahogyan Fenyvesi versekről (vagy versek születéséről) ír, megmunkált beszédmód, még akkor is, ha Fenyvesi értelmezésében a versek úgy érkeznek meg, mint megszemélyesített állatok: maguktól jönnek – „A verseket kell megjegyeznem, a szavak majd megtalálnak” (17.).

Fenyvesi költészetében ez a pillanat kozmikus méretűvé válik, így ad jelentőséget annak a jelenségnek, amit nevezhetünk ihletnek is. Egy másik nagy írással kapcsolatos közhely az is, hogy mindenki olyat szeretne leírni, amit más még nem írt le. További hasonló zavarba ejtő babonák, hiedelmek képezik Fenyvesi verseinek alapgondolatát is, például ez: az első gondolat a legjobb gondolat. Az Anne Carson-fordító (Anne Carson: Vörös önéletrajza, Magvető, 2017) és Anne Sexton Öreg törpeszív című versének fordításáért 2015-ben Versum-díjat elnyert műfordító Fenyvesi költészetének ezen olvasatával láthatóan nem tudnak mit kezdeni a kritikusok. Ennek gyökerét feltételezésem szerint abban kell keresnünk, ahogyan a vallomásos költészet devalválódni látszik a hazai kortárs irodalomban, szemben például az újkomolyság jelenségeivel, vagy az objektív líra felértékelődésével. Mert a traumalíra leértékelődését is észre kell vennünk az objektív líra felértékelődésében. A pályakezdő költők körében például egyre inkább megfigyelhető a traumaköltészettől való elhatárolódás tendenciája: arról számolnak be kötetbemutatókon vagy interjúkban, hogy nem saját élményből dolgoznak, vagy ha mégis a traumalíra koncepcióját követik, akkor a személyes traumák helyett az egyetemes traumákat dolgozzák fel költészeti eszközökkel, és ezzel az indoklással háttérbe szorul az, hogy személyes és kollektív trauma nem egymástól szétválasztva működik. A többkötetes költőknél is megfigyelhető a korábbi köteteik traumalírájától és a személyes vagy vallomásos költészettől való elhatárolódás. Gondoljunk például Závada Péter költői pályájára, aki szerzői önértelmezésekor határvonalat húz korábbi kötetei lírája és legutóbbi kötete között, pedig a Roncs szélárnyékban (Jelenkor, 2017) versei költői gyakorlata épp az említett költészettípusok határának átjárhatóságát igazolja. Ezért ha Fenyvesi költészetét szeretnénk értékelni, az általa előszeretettel fordított szerzők megítélése és a vallomásos/személyes költészet (confessional poetry) felől érdemes közelítenünk. Anne Carson verses regényét idézi meg A látvány/Kommentárokbanaz életrajzi elemek stílusmegoldásaival (64.):

„amint hazaértem
anyám lenyúlta a sálam
imádom őket
és hogy nyugodtan szelfizhessek
mert kifelé már csak magamat láttam
belebújtam a melegítőnadrágjába”

Carson és Fenyvesi költészete között kapcsolódási pontot jelent az intermediális utalások stílusa is: „Gérüón maga sem értette, miért zaklatja fel a fénykép” (Anne Carson: Vörös önéletrajza, 49.); „Nem a fotó nyugtalanít téged, azt se érted, mi a fotográfia. / Maga a fotográfia nyugtalanító, mondta Gérüón.” (62.). A látvány/Kommentárok hangja ismerős Fenyvesi első kötete verseiből is, például az Ornamentika címűből: „Elegem van a képekből.” (Tükrök állatai, 20.). Az első kötetében is megjelent a kozmosz összekapcsolása az emberi léptékkel: „egy házat képzelek magamnak, a házat, / amiben a vendégek ülnek, mindörökre, / és még a bolygóknál is kisebb cseresznyéket esznek” (Születésnap, Tükrök állatai, 16.). A látvány/Kommentárok kozmikus motívumainak elemzéséhez jó kiindulópont a József Attila-parafrázis az Arabeszk című versből: „Egy fényképezőgép önkioldója kattant, / vonásaink, mint anya nyakláncán a gyöngyök, / szertepattogtak.” (Arabeszk, Tükrök állatai, 18.). A világ sorsának költői megfogalmazásával találkozunk a 68–69. oldalpáron. A baloldalon a versben olvassuk: „mert ami túl sokáig nem történt meg / most már biztos megtörténik / túl sok éven át nem történt semmi”. Szemben a jobb oldalon pedig a következő párhuzam áll:

„…bármikor eltalálhat minket egy meteorit – bár egy ilyesfajta apokalipszis megváltás, és nagyon is kedvemre való volna; ha nekem végem van, legyen csak vége mindenki másnak is. Egyesek persze azzal csitítják a magamfajtát, hogy belátható időn belül úgyis kicsináljuk magunkat és a bolygónkat is, mint egy rendes haldokló, aki távoztában maga alá szarik.”

A kötet másik erőteljes tematikus vonulata a nőiség. Ez a korábban idézett részletek alapján is érzékelhető. A nőiség és a női témák erőteljes ábrázolása jellemezte a Tükrök állatai című kötetet is: „A cirkusz éjszaka érkezett, / és azonnal szét is tárta combjait” – olvassuk A cirkusz eljövetele című versben (Tükrök állatai, 8.). A cirkusz és a nő egymásra vetítését erősíti a vers felütése is: „Négyszögre építkeztek, pedig / örömeiket kör alakúnak képzelték”. A cirkusz felidézi az őrület és a hisztéria fogalmait, ezáltal a nő alakját is egy kettős felosztású rendszerben láthatjuk: egyszerre meghatározója az öröm és az őrület. Fontos szöveghelyeket találhatunk a hagyományos női szerepekre adott reflexiókról is (Rózsák, 23.): „Ha lelkem menyasszony lenne, / méhekre éheznék, hiába etetne mézzel, / akit nem fáraszt a hűség.”; „Az anyamedve sűrű, összetapadt vért szül, / és nyelvével nyalogatva formálja a bocsokat.” A női téma és a kozmosz–ember–műalkotás viszonyát vizsgáló versek szép összetalálkozására is találunk példát A látvány/Kommentárokban (32.):

„ahogy a nehézségi erő a felhőkbe markol
és lerántja az esőcseppeket
egyet ütött a férfi
hogy a nő elterülhessen
világóceánként a kontinensek mellett”.

Itt van az ideje, hogy Fenyvesi Orsolya költészetéről harmadik kötete apropóján olyan kritika szülessen, ami nem kizárólag A látvány/Kommentárok meg nem ír versekről szól, hanem mindhárom kötetére vonatkozik, mondanám, ha Konkoly Dániel nem írt volna ilyet az Alföld júniusi számába – örömmel mondhatom, hogy itt volt az ideje.[14] Konkoly nem csak a Tükrök állatait, de az Ostromot is újraolvasta, és hosszabban elemzi a szerző könyv körüli megjelenéseit is, például a köteten található profilképet, és a könyvbemutatókon elhangzottakat is. A könyv elején beazonosított egy részt, amely egy korábbi interjúban hangzott el: „azt, hogy egy szerzői megnyilatkozás egy irodalmi műben köszön vissza, elbizonytalanítja, hogy mennyire szövegeken kívül beszél a szerző, azt a gyanút keltve, hogy a nyilvános szereplés is lehet része egy irodalmi oeuvre-nek (…), áthágva élet és irodalom határait.” Már csak azt a feladatot érzem sürgetőnek, hogy legalább egy kifejezéssel javaslatot tegyek annak az izgalmas kérdésnek a megválaszolására, hogy a háromkötetes Fenyvesi Orsolya költészete milyen költészet. Az első ötletem a titok-költészet, de nem olyan értelemben, hogy titkot őrizne Fenyvesi Orsolya a verseiben, hanem hogy megfejtésre szánja őket és szabadon megközelíthetővé teszi az olvasó számára.

Fenyvesi ugyan mindhárom kötetében gyakran él a képzőművészeti utalásokkal, azonban ezek többnyire nemzetközi művészeti példák. A Barry-idézetet követő oldalon mégis egy jelöletlen Erdély Miklós-idézettel találkozunk, kétségkívül a Barry-idézet (lásd: 6. jegyzet) folytatásaként értelmezve azt: „Ha ugyanolyat látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom.”[15] (8.). Amikor analógiákat keresünk Fenyvesi költészetéhez, akkor fordításai miatt is kézenfekvő, hogy elsősorban angolszász szerzők között keressünk. Még izgalmasabb volna, ha a magyar művészeti hagyományba illesztve, akár a neoavantgárd művészet, akár a kísérletező kortárs költőkkel együtt tárgyalnánk, például párbeszédbe kapcsolva Szabó Marcell költészetével –  akitől írásom mottójául választottam egy idézetet A zseb vallási karaktere című ciklus (esetleg vers, vagy készülő kötet) a Jelenkor folyóirat 2018. decemberi számában részletéből.[16] Szabó Marcell első kötetét, A szorítás alakjai című, a Tükrök állataihoz hasonlóan szintén JAK-füzetet (JAK+Prae, 2011) emlegette Toroczkay András is Fenyvesi Orsolya első kötetéről írt kritikájában, melyben arra a kérdésre keresi a választ, hogy Fenyvesi költészete tényleg gyenge és érdektelen, ahogyan azt Mohácsi Balázs és Fehér Renátó írták.[17] Toroczkay számára úgy tűnik, hogy a Fenyvesi költészetében bírált távoli asszociációk ötletszerűségével szemben például Szabó Marcell költészetében elnézőbbek a kritikusok. Fenyvesi harmadik kötetét érdemes volna a továbbiakban a konceptuális művészethez való kapcsolódás, visszakanyarodás művészeti gesztusa felől megközelíteni. Továbbá fel kell tenni a kérdést, hogy Fenyvesi milyen eredményre jut a konceptuális művészet megidézésével kapcsolatban. Fenyvesi mintha így válaszolná meg: „Akkor pedig mégiscsak érdemes az emberi tapasztalatot dokumentálni” (73).

---

[1] Fenyvesi első két kötete: Tükrök állatai (József Attila Kör + Prae.hu, Budapest, 2013); Ostrom (Kalligram, Budapest, 2015)

^[2] Fehér Renátó: Fenyvesi Orsolya: Tükrök állatai, Magyar Narancs, 2013/23. (2013.06.06.); Svébis Bence: Merre tartasz, ifjú líra? Három kötet a Scolar Live sorozatból. Magyar Narancs, 2019/17. (2019.04.25.)

^[3] Mohácsi Balázs: Szelíd és érdektelen. Félonline, 2013.11.07.

^[4] „Kíváncsi voltam arra is, továbbra is, körül lehet-e írni az írást?” – Interjú Fenyvesi Orsolyával. (készítette: Ayhan Gökhan – Izsó Zita) Tempevölgy online, 2018.12.23.

^[5] És az, hogy irodalomról beszélünk, akkor is megköveteli a tárgytól való távolságtartást a kritikustól, értelmezőtől, ha ez a kritikus azt gondolja, Fenyvesi harmadik kötetével kapcsolatban „nem beszélhetünk nagybetűs költészetről” – ahogyan például Visy Beatrix írja a Műútban megjelent kritikájában. Lásd: Visy Beatrix: „megtalálnak majd a szavak” (Fenyvesi Orsolya: A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez) Műút 201907 87–89.

[6] „Valami, amit egyszer már ismertem, de most elfelejtettem.
Valami, ami számomra ismeretlen, de most hat rám.
Valami, ami az én agyamban alakult ki, és egyben tudatossá válik.
Valami, ami időben és helyileg nagyon közel van, de amit még nem ismerek.
Valami, ami engem keres, és rám van szüksége, hogy kibontakozzon.” Robert Barry

^[7] Rózsa Gyula: A valóság nem válaszol. Népszabadság, 1972. nov. 19.

[8] L. Varga Péter úgy alkalmazza a felosztást, hogy megállapítja, „[h]omogén könyv a 42, »előtte«  és »utána«  ciklusok elválasztottsága ellenére”. L. Varga Péter: Ex-libris. Élet és Irodalom, LXI. évf., 47. szám, 2017. november 24.

[9] Takács Márk Dávid: Nyilvános agónia. Gondolatok Peer Krisztián 42 című verseskötetéről. Tiszatáj 2019. május. 109–111.

[10] Kállay Eszter – Vida Kamilla: Költőként jobban tetszenék? Négykezes kritika Peer Krisztián 42 című kötetéről. A szem, 2018.06.12.

[11] Jó példa erre Turi Tímea első kötete, ahol a fülszövegben az olvasható, hogy a kötet versei ironikusak, ezzel kijelölve az olvasás és az értelmezés útját (Jönnek az összes férfiak, Kalligram, Budapest, 2012), jóllehet az a stratégia, hogy az olvasói figyelmet előre kijelölt irány felé tereli, Turi költészetével nehezen egyeztethető össze. Turi Tímea versei (és azok iróniája) megengedhetik maguknak, hogy ne kelljen bejelenteni előre, milyen költészettel találkozik az olvasó, és milyen reakciót adjon rá.

[12] Bíró-Balogh Tamás: Írói és olvasói kultuszok. Szifon

^[13] Emiatt számolhat be csalódásról Visy Beatrix a versek színvonala kapcsán. „…arra kell rádöbbennünk, hogy Fenyvesi Orsolya ideális befogadója maga Fenyvesi Orsolya. […] … a tükör  nem mindig ott és úgy tükröz, ahogy várnánk, és nem egyszer mintha megtévesztő, átlátszó üvegtáblák között bolyonganánk. […] lényegében ugyanaz történik az oldalak mindegyikén, csak a forma más…[…] ” Visy i. m. 88.

[14] Konkoly Dániel: Fénytörésben. Fenyvesi Orsolya: A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez. Alföld 2019/6. 113–117.

[15] Erdély Miklós: Azonosításelméleti vizsgálatok. In: Erdély Miklós: Idő-mőbiusz, Második kötet, Magyar Műhely, Budapest, 1991. 87.

[16] Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere (részlet). Jelenkor, 2018. 61. évf. 12. szám, 1376.
A legutóbb a Műút 2019070-es számában jelent meg részlet A zseb vallási karakteréből.

[17] Toroczkay András: Érdektelen unikornisok legelészése a katakrézis erdejében. Fenyvesi Orsolya: Tükrök állatai. JAK+Prae.hu, 2013. Prae.hu, 2013.12.17.