dunszt.sk

kultmag

A tükörlabirintus ijesztő hedonizmusa

Dorit Margreiter, a kiváló osztrák fotó-, installáció- és videóművész tájainkon kevéssé ismert. Bécsben és Los Angelesben él. Művészetének központi kérdése a táj, térstruktúra és életvilág viszonya: olykor építészeti sémákat vetít a megregulázhatatlan létezésre, művészien rendezi el a pusztulást, fikcióvá transzformálja a közvetlent és valóságost, szembesíti a digitálisan megtervezhető, időtlennek ható álomvilágot és a megtervezhetetlen, az időnek kiszolgáltatott realitást. Nem filmes művei is filmkockák vagy filmkulisszák.

A mumok termeiben rendezett kiállítás legalábbis ezt sugallja, melynek központi műtárgya alighanem a Mirror Maze (2019) című, statikus kamerával felvett tükörjátékot megörökítő film. A film a bécsi Prater vidámparkjában készült, a Calypso nevű tükörlabirintusban, ebben a különleges, az 1950-es években készült „historikus” elvarázsolt palotában.  Nemcsak a tájékozódóképesség, a világos látás, a valóság veszik oda a tükrök csillogásában, hanem a megszokott perspektíva is, melyen keresztül önmagunkat látni véljük. A múlt, az emlékezés és a megfoghatatlanság térmodelljeként is elgondolható alkotás folytonosan meghazudtolja önmagát, a kontrolljavesztett szemlélő folytonos felülvizsgálatra kényszerül. Ez lehet szórakoztató, de ijesztő is.

A tervezett, stabil tér tervrajza és az érzékelt instabil, bizonytalan világ konfliktusa számos kultúrtörténeti allúziót is mozgósít Platón híres barlangjának árnyaitól a homéroszi Calypso mámoros világán át a Csoda- és Tükörországban bolyongó Alízig.

Hasonlóan attraktív a Broken Sequence (2013) című Margreiter-munka is, mely egy 1990-es években Pekingben létrehozott vidámparkra fókuszál. Ázsia legnagyobb vidámparkja maga alá temetett egy középkori falut: az ősi architektúrát felváltotta egy illuzórikus világ technikailag precíz alaprajza. Az irányított illúzió bosszantó tudata folyamatosan ironikus zárójelbe teszi Margreiter munkáit: nem az ázsiai Disneyland abszurduma érdekli, hanem az egymásra kopírozott, egymást lefojtó rétegekre háruló funkciók. A parkot 1998-ban be is zárták: az egykori álomvilág romokban hever, a mágikus-mitikus infantilizmus egy háború utáni világ katasztrófahedonizmusát idézi fel. Por, por, por és műanyagtörmelékek. Az amerikai importgiccs és menekülés-szentimentalizmus maradványai. Az időtlen fantáziavilágot szétrágta az idő vasfoga.

Különösen inspiratív film a Boulevard (2019) című, egészen friss alkotás, mely a Las Vegas-i Neon Múzeumban készült. Itt hatványozottabb szerephez jut a dekorativitás és az érzékiség is, Las Vegas kivilágított, felkínálkozó teste, építészet és illúzió, gyakorlati kommunikáció, reklám és egy levitézlő technika iránti nosztalgia körvonalai sejlenek vagy villannak elénk. A játék itt is kulcspozícióba kerül: a kaszinók, a játéktermek világa a sors, a szerencse és az álmok érzeteit állítja hadrendbe, s veszi körbe a nevadai sivatag homokjával. Éjjeli kultúra, éjjeli létezés, kivilágított élvezet, fénylő illúziók: Margreiter azonban tudja, a fények kialszanak, a neontechnika elavul, a kaszinók bezárnak.

A tükröződés, a fény, a talált anyag illúziójátéka sugározza be Margreiter mozgó, kinetikus térinstallációit. A felfüggesztett hol fénylő, hol könnyű, hol anyagiságukat érzékeltető tárgyak, törmelékek összjátéka leginkább zenei természetű, John Cage chance musicjával rokonítható. A kinetikus szobrászat klasszikusai (Alexander Calder jelenléte egyenesen tapintható), a műfaj hagyományai itt is belejátszhatnak az értelmezésbe: Margreiter struktúráiba azonban a modern építészeti technikai eljárások és a konkrét helyek iránti nosztalgiák is belépnek. A zentrum (2006) címűbe például egy lipcsei szocialista kultúrközpont pusztulása és az itt egykor virágzó designkultúra emléke.

A Jock (2001) című videóban Margreiter baseballt játszik: sisakot, kesztyűt visel, kész az ütővel fogadni a gépből kirepülő labdákat. A kamerát az adagolóra szerelte, hogy ő maga, az esemény az öt másodpercenként kiszálló labdák perspektívájából látsszon. Test és reakció, provokáció és hedonizmus viszonyrendszere bontakozik ki.

Az esendő, kiszámíthattalan női test reakcióit felfokozni képes fizikai erő és az adagoló ritmikáját megtervező technikai intellektus konfliktusát is érdemes belelátni a helyzetbe, s akkor máris Margreiter egyik alaptémájánál vagyunk.

Kék lapon kékebb labdák útja, röpte: illetve a röpt egyetlen rögzített pillanata. Művészibb, akár a videó anyaga, illuzórikus mása annak, amit ott „valóságosabbnak” vélünk, holott mindkettő pusztán technikai kérdés. A fotókon elhelyezett pöttyök szabályos planéták, foltok, pöttyfestmények vagy cianotípiák is lehetn(én)ek. Most nem a labdaadagoló ágyú tekintete mered ránk.

Margreiter számára a szilikonvölgy digitális világuralma és a valóság materialitása is művészi téma: a Silicon Valley (2019) legalábbis erről győz meg: a magánéletbe belépő irrealitás vagy hiperrealitás új látásmódot és időszemléletet provokál.

A falakon fekete-fehér fotók: kövek, meteoritdarabok? Épületmaradványok, a romló emlékezet építészetének tanúi, maradványai. A fotók előtt a valóságos matéria: a transzformáció, a digitális megsokszorozás egyetlen perspektívájával szemben a kézzel fogható kihívás. A háromdimenziós valóságból a kétdimenziós művészetbe, a mélység nélküli térátverésbe. 

A falon a vörös festékben megképződő tükördarabok: moccanatlanok, a néző tükörképe villan meg bennük, olykor a fényképezőgépek lencséje. A kinetikus vagy a programozott tükörlabirintus véres stabilitása. Belépés a műalkotásba, különösen illékony, reális jelenlét.

Szíjak, kapocsrendszerek fényérzékeny lenyomatai, és a lenyomatok eredetije: a cianotípia-játék újabb fázisa. Mire valók ezek az eszközök? A korlátozás, a megszelídítés tárgyai, netán valamiféle perverz hedonizmuséi? És a lenyomataik? Meddig merészkedhet a fantázia, s ha merészkedik, a tárgyi valóság felől vagy annak a mása felől efektívebb az értelemtulajdonítás? Margreiter sorozatainak lényege épp ez az eldönthetetlenség. Nincs olyan technikai tökély, mely le tudja gyűrni, vagy örökké tudja tenni a létezés változó anyagát. 

Dorit Margreiter Really! című kiállítás október 6-ig látogatható a bécsi mumokban.

Fotók: Hannes Böck / mumok