dunszt.sk

kultmag

A dráma, ami kikönyökli magának a teret

Bátran és belevalón választotta meg első rendezésének anyagát: Dohy Balázs harmadéves dramaturgszakos hallgató május végén, az Ódry padlásán mutatta be alkotótársaival együtt Esterházy Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című drámáját, kiegészítve a szerző Hasnyálmirigynapló című művével. Vele, valamint Dohy osztálytársával, a darab dramaturgjával, Komán Attilával „beszélgettünk” esterházyságról, örvényszerű belemélyedésről, felkészülésről, illetve Rubens mai világról alkotott véleményéről.

Balázs, mi fogott meg Esterházyban?

Dohy Balázs: Németh Gábor irodalomtörténet-óráján az egyik félévben Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című könyvével foglalkoztunk, az volt a feladat, hogy olvassuk el az egész könyvet nyáron. Ültem a teraszon, napoztam, és tízpercenként felálltam dohogni, hogy nem értem, vicceskedik, miért kell ezt csinálni. Rögös út vezetett innen odáig, hogy megkedveljem. Nem állítom, hogy már befogtam Esterházyt (főleg még a műveltség hiányzik), viszont ahogyan egyre jobban megnyílt az univerzuma, a belső összefüggések, visszatérő motívumok, úgy lett egyre nagyobb öröm az olvasása.

Komán Attila: Einstein azt mondta, hogy ,,egy dolog annyira egyszerű, amennyire csak lehetséges, de semmivel sem egyszerűbb.”  Szerintem azt lehet látni magunk körül, hogy az emberiség exponenciálisan növekvő tudásától, a belőle következő végtelen információtól igazából félünk, ösztönösen félünk a nem értésétől, a bizonytalanságtól. Ezért minél jobban rendszerezni, egyszerűsíteni akarunk, hogy minél több területről legyen bárminemű fogalmunk, de még így is érezni lehet, hogy majdnem semmit nem tudunk. Ez a bizonytalanság szüli azt az elvárást vagy önvédekező dühöt, hogy igenis legyen egyszerűbb a világ, ne bonyolítsanak túl mindig mindent! Lehetőleg ne kelljen gondolkodni, hátralépni. Így inkább azt szeretjük, amibe bele lehet süppedni, amiben meg lehet feledkezni magunkról, arról, amit épp csinálunk, és arról, hogy vagyunk úgy általában, amiben lehet csak úgy siklani, mint egy jóféle álomban. De szerintem az irodalom nem egy puffzsák vagy egy vadvízi evezés, amiben a gyönyörű tájleírások elandalítanak vagy a történet izgalmassága felrázza a pulzusunkat, és addig is valami elszórakoztat és elvonja a figyelmünket. Szerintem nem ez a funkciója, szerintem nincs neki olyan, nincs neki egy kitűzött célja. Olyan, amilyennek használni akarják az alkotói meg a befogadói, de nincs genetikailag belekódolva semmi. Sem a tematikája, sem a történetcentrikus, hollywoodi dramaturgia. Az egy másik kérdés, hogy mi szeretnénk ilyenné, lehetőleg minél inkább egyfélévé formálni, mert akkor könnyebben befogadható és örvényszerűen el lehet tűnni benne. Szerintem Esterházy olvasás közben folyton arra késztet, hogy reflektálj. Arra, hogy olvasol, hogy ez egy leírt, nyelvünkben tekergőző szöveg, és ezáltal már arra is, hogy meddig tart neked az irodalom, milyen elvárásaid vannak, hogyan használjuk máshogyan a nyelvet, hogyan tud ugyanaz a bekezdése négy erősen különböző jelentésréteget hordozni – mindezzel rávezet a gondolkodás játékos összetettségére. Amikor intuitív módon összefüggést sejtesz valahol, azt kibontod, de aztán el kell engedned, hogy felfedezhess egy másikat. Valahogy azt kéne megszokni, hogy a kíváncsisággal együtt jár a folytonos nem tudás érzése, az állandó újrakezdésé, és hogy ez az ember normál állapota. Egy ezzel ellentétes irányba hömpölygő trend közepette nagyon fontosnak tartom az ilyen gondolkodású emberek hangját, legyenek azok művészek, influencerek vagy bármilyen foglalkozásúak. 

Hogy találtatok rá az anyagra?

D.B.: Bagossy tanár úr osztályával párhuzamosan tavaly rendezhettem én is egy Shakespeare vizsgát, és az olyan nagy élmény volt, hogy utána mindenképpen szerettem volna még tanulni a rendezést is. Az egyik legnehezebb pillanat a rendező életében, amikor még nem tudja, mit akar rendezni. Borzasztó nehéz jó szöveget találni, mert rengeteg a művészi és gyakorlati szempont, úgyhogy kincsvadászatba kezdtem a nyáron, mindenfélébe beleolvastam. Amikor elém került az anyag, sokat nevettem rajta, aztán azt gondoltam, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Két hónapig birkóztam a szöveggel, hogy megszeressem. A félév elején meséltem róla Komán Attila osztálytársamnak, és ketten birkóztunk vele tovább.

K.A.: Színpadra állítani ezt a szöveget egyrészt azért volt számomra fontos, amiért Esterházyt általában fontos eljuttatni az emberekhez, másrészt amiatt, mert szerintem sokkal több olyan szövegnek kellene helyet adni a színházban, ami a jelenlegi színházi kultúránk szerint perifériálisnak ítélhető, nem annyira ,,színházi” – azért, hogy tágítani lehessen ezeken a kereteken, hogy minél sokszínűbbé válhasson a színház.

Hogyan folyt a közös munka? A szereposztást együtt találtátok ki?

D. B.: A szövegkönyv elkészítése időben körülbelül a felét tette ki a közös munkának. Elemeztünk, kutattunk: elméleti fizikát, Esterházy figuráját, Rubens művészetét. Két vakmerő pont volt a koncepcióban: az egyik, hogy lecseréltük a drámában a köszvényről szóló betegségtörténetet a Hasnyálmirigynaplóval, a másik, hogy Pogány Judit alakítja Rubenst. Ez az én ötletem volt, sokáig mindenki le akart róla beszélni. Miután egyre többen nem értették a megérzésemet, én meg mindig csak dadogtam, mert nem értettem a nemértést, összeszedtem öt érvet, hogy ez miért jó gondolat. Fogadkoztam, hogyha bárki még egyszer megkérdezi, akkor csak rávágom ezeket a sziklaszilárdnak gondolt érveket – de végső soron nem az érvek számítanak, hanem az, hogy Pogány Judit elképesztően nagy munkabírású és kivételesen lelkiismeretes művész, aki olyan személyességgel játszik, hogy nem kérdés: ő Rubens.

A többi szerepen együtt gondolkoztunk Attival. Az Angyal/Hasnyálka szerepkör el volt átkozva, több emberrel is nekifutottunk, végül hatalmas szerencsénk volt Mentes Júliával, aki nagyon elfoglalt hallgató, és mégis bizalmat szavazott egy dramaturghallgató első próbálkozásának. Bacchust Lengyel Benjámin hangján hallottuk a fejünkben, amikor elemeztük a dramaturggal a szöveget. Bizonyos szempontból Kenéz Ágostonnak van szerintem a legnehezebb feladata a színészek közül: harmadéves hallgatóként kell egy súlycsoportban lennie Pogány Judittal, ormótlan méretű, csavaros észjárású monológokat átadnia, átélnie. Nagyon jó volt vele próbálni, együtt tudni egyre többet a jelenetről, fejlődni. Hajduk Károlytól eleinte tartottam, azt gondoltam, hogy szigorú lesz az ügyetlenségeim miatt, de aztán úgy alakult, hogy igazi bizalom épült ki köztünk, ha megakadtam, többször tanácskoztam vele külön is. Egyébként Pogány Judit volt a legszigorúbb, ő nem ismer megalkuvást, vele igazi kreatív, számomra tanulságos csatákban és tanakodásokban volt részem. Borsi Balogh Mátéval, akivel együtt játszanak a Macbeth-ben, beszélgettünk Pogány Juditról, és ő fogalmazta meg a legpontosabban: „agyban nagyon patika a Jutka”.

A zenei vezető, Cseri Hanna ötlete volt, hogy a darab zenei kulisszája hárfa legyen. Ferge Elizabet borzasztó tehetséges, mániákus hárfás. A szereposztásban, az alkotócsapat összeállításában a filmrendező Sam Peckinpah tanácsát fogadtam meg: az ember mindig igyekezzen önmagánál tehetségesebb emberekkel együtt dolgozni.

K. A.: Egy átlagos próbafolyamathoz képest nagyon szerencsés volt, hogy sokkal több felkészülési időnk volt. Gyakorlatilag az olvasópróba előtt fél évvel kezdtünk el foglalkozni az anyaggal. A koncepció, a szövegkönyv és a szereposztás kialakításában ez nagyon fontos volt, mert így volt lehetőségünk beleszeretni ötletekbe, aztán elvetni őket, és újakat keresni. Az előkészületi munka és maguk a próbák is egyfajta műhelyhangulatban teltek.  Elég hamar kiépült egy kölcsönös bizalom a csapat tagjai között és a projekt iránt is. Ez a légkör lehetővé tette a közös ötleteléseket és a kísérletezést is.

Mennyi kutatómunkát végeztetek a próbafolyamat során, az anyaggal kapcsolatban?

D.B.: Sok kutatómunkát igényelt az anyag. Bécsben eredeti Rubens-képeket néztem, a Gödel-jelenethez Stephen Hawking-, Carlo Rovelli-könyveket olvastam, illetve a legfontosabb az volt, hogy Esterházyt minél teljesebben felfedezzük: Harmonia Caelestis, Az évek iszkolása, Hasnyálmirigynapló, interjúk – ezeket forgattuk.

K.A.: Ezeken kívül én még Torkel Franzén Gödel nemteljességi tételei című könyvét olvastam, melyben alapfogalmak tisztázása utána leírja magát a tételt és annak a bizonyítását, utána pedig a tétel értelmezéseivel és félreértéseivel foglalkozik. Talán az egész könyv elolvasására és megrágására nem is lett volna szükség, de szerintem a drámában − mint Esterházy szövegeiben általában − a nemteljességi tételhez hasonlóan még nagyon sok olyan kérdés vetődik fel, melyek könnyen magukba tudják szippantani az embert.

D.B.: Végig a szöveg vezette a gondolkodásunkat. Esterházy drámái nincsenek benne a színházi hagyományban, Radnóti Zsuzsa úgy fogalmazta ezt meg, hogy a magyar színház tud „Spiróul, Parti Nagyul, Tasnádiul”, de nem tud „Esterházyul”. Volt olyan tanárunk, aki konkrétan azt mondta, hogy szerinte épeszű színházi ember nem kezd Esterházyval, annyival fontosabb az író számára az irodalom, a nyelv, mint a drámai helyzet. Annyira tapasztalatlan vagyok színházilag, hogy így is, úgy is nulláról indultam, nekem még semmihez sincs kapaszkodóm – nekem még minden ismeretlen terep.

K.A.: Szerintem ennek a drámának a szövege kikönyököli magának a teret, nem igazán hagyja, hogy látványvilággal vagy mondatokon túli játékokkal vagy beleképzelt gondolatokkal, asszociációkkal teletűzdeld, mert a hagyományosan a szövegen kívüli elemeket is egymaga akarja megteremteni, és meg is tudja. Alapos elemzés közben persze változott az átfogó koncepció, de az jó, mert azt jelenti, hogy közeledtünk az anyaghoz, és egyre inkább belőle építkeztünk.

Szerintetek mi lenne Rubens véleménye a mai világról, ha visszatérne közénk?

D.B.: Fess, és ne kényeskedj! Egyébként Pogány Juditot kell erről megkérdezni.

K.A.: Szerintem bírná azt, hogy egyre erősebben a húsról, a mostról, az élet habzsolásáról szól a világunk, de lehet, hogy az absztrakt művészettel nem igazán lenne kibékülve.

Szerintetek kik lehetnek korunk nemeuklidészi asszonyai?

D.B.: A nemeuklideszi asszonyok rózsaszíncombú, királynős derekú, nagy debella nők, akiket Esterházy Péter álmodik. 

K.A.: Ha a drámában azt az egyszerű következtetést sikerül levonnia Gödel szavaiból, hogy a nemeuklideszi nők nem szögletesek, akkor miután megismerkedne Sophival, az első állampolgársággal rendelkező mesterséges intelligenciával (MI), akkor szerintem elképedve bólogatna, hogy na, ez aztán tényleg, egyáltalán nem szögletes, nem is kerekded, de még csak nem is valamilyen.

Fotó: Éder Vera

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket