dunszt.sk

kultmag

Gyorsan vágtáznak mind a holtak

Prológus

Előtte a vihar fekete szíve.

Az égbolt sötét és vörös. Beljebb, a sivatagban száraz villámok csapnak a terméketlenségbe. Mégsem lesz eső. Egy fekete Mercedes kombival mennek a líbiai határ felé. Kopár, vörös sziklák között haladnak. A betonutat több helyen is betemette a homok. A sziklákon rozsdás, nyikorgó acélszerkezetek állnak a szélben. Halott szörnyetegek csontvázai nyúlnak az ég felé. A homokvihar felé haladnak. Már kezdi eltakarni a napot.

Minden évben elfúj negyven-ötven életet Kairóban. Vidéken általában többet. Nem lehet lélegezni a finom porban és homokban, amit felkavar. Mintha dörzspapír érné a bőrödet. A csontig tisztogat, bármit is talál.

A legjobb megoldás bezárni ajtót és ablakot. Elbújni előle, amikor megérkezik. Az arabok tudják, ha jön.

Tudják, mert bemondja a tévé, mert elektromossággal terhes a más színű ég, mert megvadulnak és őrülten forgatják szemeiket az állatok, szűkölnek a kutyák. Tudják, mert ezen a vidéken jár, amióta világ a világ.

Utazni ilyen időben felelőtlenség.

Ő azonban a vihar közepe felé halad. Azért, hogy Alexandriából Marsza Matrúhon keresztül Szallumig érjen, mielőtt leszáll az éj. Ketten ülnek az autóban. A sofőr egy marsza-matrúhi beduin, fekete imádságfolttal a homlokán.

„Vihar lesz” – mondja a beduin felé fordulva, csettint a nyelvével, és az ég felé mutat.

„Tudom” – feleli.

„Még visszafordulhatunk.”

„Nem fordulhatok vissza.”

„Akkor álljunk meg egy kicsit.”

A fékre lép, a kerekek felsikoltanak. Egy domb tövében állnak meg. A beduin kiszáll az autóból. A csomagtartóból egy ütött-kopott imaszőnyeget vesz elő, felnéz a rejtőzködő nap felé, majd kelet irányába leteríti a földre. Elképzelése sincs, honnan tudja, hogy merre van kelet.

„Hatalmas az Isten” – kiabálja.

Az utazók imádságát mondja, még a Próféta idejéből. Alig hallja a mennydörgéstől, csak foszlányokat hoz feléje a szél.

(…) „Mert te vagy az Úr, akihez megtérünk.”

(…) „Te benned kerestük a menedéket, az út viszontagságai és a rontás elől…”

(…) „Amin.”

Az életéért menekül. Órák kérdése, míg a mukhabarat rájön, hogy nála vannak a halott ezredes hangfelvételei, és ezzel egyenes arányúan órák kérdése, hogy ő is halott legyen.

Fogalma sincs, miféle életösztön mozdult meg benne, hogy leszervezze a menekülését. Egyszerűen csak eldöntötte, hogy elmegy az országból.

A repülőterek számításba sem jöhettek. Ott már elektronikus rendszerekkel dolgoznak. Ha leadták a nevét, nem jut ki az országból. Maradt a tengeri vagy a szárazföldi út.

Nem merte megkockáztatni a menekülését a tengeren. Még mindig két romboló horgonyzott az alexandriai öbölben.

Két alvó gyilkos a reggeli ködben, fedélzeti fegyvereikkel a város felé fordulva. Esélye sem lett volna a nyílt vízen.

Így hát maradt Líbia, az ottani polgárháború és káosz, amiben eltűnhet. Ahonnan Európába juthat. Nem mintha bármi várna rá Európában.

Beduin területeken visz az út egészen a Szallúmi határátkelőig.

Úgy gondolta, elég, ha egy beduin sofőrt talál és eljut Tobrukig.

Ahmednek négyszáz dollárt fizetett, hogy elvigye. Négyhavi egyiptomi fizetés, erre is csak kétórányi alkudozás után jutottak.

„Csak ennyi csomagja van?” – kérdezte, miután kezet ráztak az alkura, és végigmérte piszkos katonai hátizsákját, a kezében lévő fotós táskát.

„Igen.”

„A könnyű teherrel utazók túlélik.”

Beduin közmondást mondott, amikben benne a beduinok minden tudása az életről. Ilyen praktikus, ilyen egyszerű. Hallotta korábban. Nem biztos, hogy a szaúarkáktól a határividéken, lehet, hogy még Kairóban mondta valaki.

Amikor beszállt az autóba, azon tűnődött, vajon mennyire könnyű a teher, amit magával visz. Nézte az arcát a piszkos visszapillantó tükörben. Vakító fehér bőr, szőke szakáll. Beesett arcában úgy világítottak kék szemei, mint a tört üveg.

Alig hat hónapja érkezett Egyiptomba, közvetlenül a forradalom kitörése után. Két hónapot élt a beduinokkal Áris mellett a törzsi háborúban, és további négyet Kairó utcai harcaiban.

Látta, hogy a hadsereg és az iszlamisták hogyan alkusznak meg a hatalomért, és hogyan halnak bele ezekbe az alkukba azok, akik hittek abban, hogy a világ igazságosabb lehet.

A világ azonban sosem lesz igazságos. Ezt tanítja a megbukott forradalom. Ezt tanulták meg a halottai, erről mesél a halott sejk teste a sivatagban, Sarah halálában is szép arca a kairói hullaházban. Hogy a világ nem lehet igazságos hely, mert nem erre tervezték. Az ember sem igazságos.

Haladnak befelé a vihar szívébe. Jó, ha két méterre ellátni a homoktól. Kátrányos, fekete villanypóznák dőlnek az útra. Nem hallják a reccsenésüket a doboló széltől, de látják a földre hulló fémkábeleket. Isten haragszik. A mellette ülő fél.

Szúrákat énekel a Koránból, hogy elrettentse a rá leselkedő gonoszt. Lépésben vezet. A fogai között homok csikorog, alig bír nyelni. Ha letekerné az ablakot, mindketten megfulladnának.

„Iszol?” – kérdezi a beduin, és a kezébe nyom egy műanyag vizes palackot. Fémes ízű, langyos víz van benne. Most először nézi végig aggodalmas szemmel.

„Rajtad van?” – kérdezi.

„Micsoda?”

„A szem.”

A rontó szemre gondol, az irigy tekintetre, ami az emberre tapad. Babonás népek élnek ezen a vidéken. Szentül hisznek abban, hogy az ártó tekintetek jelet hagynak az emberen, ami vonzza a dzsinneket és az ördögöt. Minden piacon találni óvó amuletteket.

„Nem tudom.”

„Lehet, hogy rajtad van.”

Lehet. Már amennyiben a katonai titkosszolgálatra vagy a muzulmán testvériség hírszerzésére gondol.

Három órán keresztül vánszorognak a viharban. Fülledt meleg van az autóban, kevés a levegő. Nem beszélgetnek, nem dohányoznak. Vörös karikák pattognak a szeme előtt, Sarah arcát látja.

Sarah halott. Még élénken él az emlékezetében, még érzi a bőre szagát, a nyála ízét. Ezek mind megfakulnak majd, mint egy régi fénykép. Tévedés azt hinni, hogy a halottak nem öregszenek tovább. Öregszenek ők, de csak bennünk, ha már a lélegző világban nem tudnak.

Sarah is benne sárgul majd meg és tűnik el, ha elég sokáig él, hogy ne gondoljon rá többé.

Azon tűnődik, hogy vajon miért ő maradt életben, hogy van-e bármilyen racionális oka, célja, hogy ők haltak meg, és nem ő. „Minden véletlen volt” – dobolja a vér a halántékában, és kiköphetetlen a szájában érzett keserűség. Véletlen, hogy életben van.

A vihar nem csitul. Fekete körülöttük minden, mint az ördög szíve. Ömlik a homok, öntik, öntik odafentről. A szélvédő ellentart neki. Az izzadtság összegyűlik a homlokukon, a hónuk alatt. A nyelvük felduzzad. Ahmed próbál telefonálni, de nincsen térerő. Az autó végül megakad valamin, mindketten előrerándulnak, ahogyan a motor lefullad.

Csak a szél süvöltése és a homok kopogása. A fejükben doboló szívverésünk. Ebből áll a dermesztő csend, ami rájuk telepszik.

„Mert te vagy az úr, akihez megtérünk” – mondja Ahmed az imádságot, és reménytelenül próbálja újraindítani az autót. „Hát itt fogok meghalni” – gondolja. Varjakat lát, amint az ablaknak csapódva, homokká esnek szét.

De nem halnak meg ott az autóban. Pár ezer szívdobbanás után, egy sötét árnyalak feltépi az ajtót. A kocsiba betör a homok. az alak behajol és üvölt valamit. Suttogásnak hallják. Azt mondja, „Béke legyen veletek. Gyertek.” Előrehúzza a holmiját a hátsó ülésről, és kiszállnak a kocsiból.

A szeme, a szája, a füle megtelik homokkal. Befurakszik a ruhája alá és véresre dörzsöli az oldalát. Semmit sem lát. Az alak elkapja a jobb kezét és a vállára teszi. „Ne engedj el!” – kiabálja. Ahmed az ő vállát fogja. Így mennek együtt az örökkévalóságig, miközben véresre vagdossa őket a vihar.

Az örökkévalóságnak egy füstös, sárból tapasztott beduinkunyhóban van vége. Állatbőrök és kínai műanyag takarók fedik az egyetlen ablakát az istenítélet elől. Odabent két férfi ül egy apró tűz mellett. Bádogdobozban forralják a teát. Amikor belépnek, szó nélkül hellyel kínálják őket. A vezetőjük leoldja a kendőt a fejéről, leteszi a Kalasnyikovját a sarokba és megöleli Ahmedet.

Háromszor ölelik magukhoz egymást, mindháromszor összeér az arcuk. Egy törzsbe tartoznak. Nem tudja, honnan tudják, de tudják.

Hellyel kínálják, teával. A sarkukra ülve isszák a füstös, émelyítően édes teát. Ahmed elmondja, hogy mi járatban vannak. Csak szavakat ért abból, hogy mit beszélnek. Fél óra telik el így. Végül Ahmed feléje fordul, és elmondja, hogy Szallum előtt ellenőrzőpontot emelt a hadsereg, hogy külföldit egészen biztosan nem engednek be a városba, nemhogy a határátkelőig. Itt is háború van. Bólint, hogy érti.

„Ők átvisznek a határon kétszáz dollárért” – mondja a két beduinra mutatva. A férfiak bólogatnak.

„Összesen kétszáz dollárom van.” Hevesen alkudozni kezdenek, majd egy idő után Ahmed azt mondja: „Százötven dollárért.”

„Legyen száz.”

Megint alkudozás következik.

„Százhúszért.”

„Rendben” – mondja. Kétsége sincs afelől, hogy mindent el fognak követni azért, hogy átvigyék a határon. Ha ártani akarnának neki vagy csak a pénzét akarnák, már régen besújtott koponyával feküdne a szomjas homokon. Nincs veszítenivalója.

Befejezik a teát, a beduinok imádkoznak. Ahmed elköszön, azt mondja neki, „Allah áldjon”, de nem megy ki a kunyhóból. Itt fogja megvárni a vihar végét. A két beduin azonban feláll. A vállukra veszik a Kalasnyikovjaikat, az arcukat a kufíjukba bugyolálják. Neki is adnak egyet, hogy takarja el az arcát.

Odakint még mindig teljes erővel dühöng a vihar. A két beduin közrefogja, így mennek. A bőre ég, a szája kicserepesedik. A homok befolyik a bakancsába, véresre dörzsöli a lábát. Fullad, és veri a víz. Sziklák között vergődnek keresztül, majd a pusztaság következik, majd megint sziklás táj. Elveszti az időérzékét, fogalma sincs, mióta is gyalogolnak.

„Még húsz kilométer” – fordul feléje és üvölti az arcába az egyik beduin.

Mennek és mennek.

Nem tudja, mikor tör rá a fáradtság. A tagjai egyenként nehezülnek el, először a kezei, majd a lábai. Végül térdre rogy. Levegőért kapkodva lehúzza az arcáról a kendőt. De nem kap levegőt, csak a szája telik meg homokkal.

Arra gondol, hogy innen tényleg nincs tovább. Zihálva térdel a földön. Nincs kedve felállni. Nem lenni volna a legjobb.

Amikor végleg feladja, lassan, mint az elektromosság, egy ismeretlen erő szalad végig a testén. Nem az életösztön, túl civilizált ahhoz, hogy ne tudná elnyomni. A beduinok mellé lépnek és felsegítik. Nincs szüksége a segítségükre, feláll magátol, és indul utánuk. Már nem érzi az ólmos fáradtságot, már nem zavarja a szájában csikorogó homok, hogy nem kap levegőt. Megy, lépésről lépésre, át a sivatagon. Át fog jutni, túl fogja élni, akkor is, ha nem szeretné.

Valakinek el kell mondania a halottak történetét.

Fotók: Jászberényi Sándor; Jászberényi Sándor portréja: Soós Eszter