Volt egyszer egy FBI

A Netflix saját gyártású sorozata, a Mindhunter a mesteri David Fincher vezényletével mutatja be, hogyan született meg az FBI Viselkedéskutató Egysége, vagy épp a sorozatgyilkos kifejezés.

Az FBI Viselkedéskutató Egysége már számos film és sorozat ihletőjeként szolgált: A bárányok hallgatnak, Gyilkos elmék, Hannibal és most a Netflix saját gyártású produkciója, a Mindhunter. A második évadánál tartó széria az előbbiektől egy valamiben azonban jelentősen eltér. A különbség, hogy míg az összes eddigi sorozat a már jól bejáratott profilozók munkáját mutatta be, addig a Mindhunter az egység születését vizsgálja meg.

1976-ban ugyanis két FBI ügynök, John E. Douglas és Robert Ressler elhatározták, hogy készítenek egy átfogó adatbázist a „többszörös gyilkosokról” viselkedésük, motivációik és a bűntettek jellemzői alapján. Így börtönről börtönre jártak, interjúkat készítettek a bűnözőkkel, majd elkezdték terepen alkalmazni a már felépített módszerüket. A már visszavonult Douglas pedig az 1990-es években a profilozás megszületéséről mindezt megírta a Mindhunter – Sorozatgyilkosok című könyvében.

Ezt a kötetet vette alapul a sorozat kreátora, Joe Penhall és rendezője, David Fincher. A direktor ezzel a projekttel igazán nem tévedt ismeretlen terepre: először a Hetedikben, később pedig a Zodiákusban foglalkozott sorozatgyilkosokat üldöző rendőrökkel. Utóbbi alkotására pedig több szempontból is gondolhatunk a Mindhunter egyfajta előkészítéseként. A Zodiákus ugyanis az 1970-es években játszódik, s egy olyan bűnöző, a Zodiákus gyilkos történetét tematizálja, aki a valóságban is szedte áldozatait. Kilenc embert ölt meg, kettőt megsebesített, leveleket küldött a rendőrségnek és a sajtónak, azonban soha nem kapták el. A film hatalmas siker lett, Fincher pedig továbbvitte a Netflixhez azt, amit tíz évvel korábban begyakorolt.

A Mindhunter bár brutális gyilkosságokról és azok elkövetőiről szól, egyik legnagyobb erénye mégis az atmoszférája. Fincher remekül teremti meg az 1970-es évek hangulatát nemcsak az ikonográfián – a kosztümökön és díszleteken – keresztül, hanem a zenén, sőt a felvételek stílusán, színezésén át is.

Azonban nem csupán a mindig kiváló Finchert illeti méltatás a szériával kapcsolatban. A történet írócsapata, élükön Joe Penhall-lal szintén kiemelkedő munkát végeztek. Az első évadban érdekfeszítően bemutatják, hogyan születnek meg a profilozás alapjai: a Douglasről mindázott Holden Ford (Jonathan Groff) és társa, Bill Tench (Holt McCallany) egy pszichológusnő segítségével (Anna Torv) interjúkat készítenek különböző gyilkosokkal – ahogy tették ezt a valóságban is az igazi alteregóik. Így minden beszélgetés a való életen alapul. Példának okáért az első évadban, mikor a Diáklányok gyilkosaként elhíresült Edmund Kemper (Cameron Britton) nemes egyszerűséggel közli az egyedül érkező Holdennel, hogy akár meg is ölhetné; igazából is megtörtént Douglas-szel. E jelenetekben bár a színészi alakítások is rendkívüliek, a dialógok az igazán erős elemek – mely a széria egészére is jellemző egyébként.

Így tehát Kemperen kívül olyan hírhedt sorozatgyilkosokkal készül interjú, mint például Sam fia, vagyis David Berkowitz, a nővéreket erőszakoló és gyilkoló Richard Speck, vagy épp Charles Manson. Utóbbi a második évad egyik epizódjában bukkan fel, ezzel lehetőséget adva a Volt egyszer egy Hollywoodban kispadra ültetett Damon Herrimannek, hogy bebizonyítsa: félelmetesen jól képes megformálni a szektavezért. E briliáns alakítások miatt nem véletlen, hogy a néző úgy érzi, viszontlátná még ezeket a szörnyeket. Többet akar Kemperből, Mansonból, sőt, úgy általában Holden interjúiból.

A második évadban azonban ezekből jelentősen kevesebb született. A mostani szezon ugyanis áthelyezte a fókuszt az elméletről a gyakorlatra, és három teljes epizódon át mutatja be az atlantai gyerekgyilkosság ügyén keresztül, miképpen működik a teória éles helyzetben.

A meghallgatásokon kívül maga Holden karaktere is kissé háttérbe szorul az új évadban, helyette inkább a partnereire, Billre és a doktornőre, Wendyre helyezik a hangsúlyt. Bár Bill és a krízisbe került családi élete kifejezetten izgalmas adalék, addig Wendy magánélete csupán társadalmi lenyomatként funkcionál. Belelátunk ugyanis a leszbikus pszichológusnő szerelmi életébe és annak nehézségeibe, azonban a kapcsolatuk reprezentálása egyáltalán nem elég érdekfeszítő ahhoz, hogy elvegye Holden elől a rivaldafényt. Ő testesíti meg ugyanis az egyszeri Mindhunter- és true crime-rajongót, aki megszállottan érdeklődik a pszichopaták és sorozatgyilkosok iránt, miközben a környezete (itt: Bill) szörnyülködve szemléli a furcsa hobbiját. Emellett pedig a Holdent alakító, egyébként eddig főként musical szerepekben feltűnt (ő adta Kristoff hangját is a Jégvarázsban!) Jonathan Goff játéka annyira magával ragadó, hogy vétek nem előtérbe tartani őt. A tehát minden szempontból kiemelkedő Mindhunter kétségtelenül érdemes mind a nézői és kritikai figyelemre, mind – az eddig viszonylag kevés – díjra is. Mivel a sorozat az FBI Viselkedéskutató Egységét formáló ügyeknek szenteli a legnagyobb figyelmet, így Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosának, Ted Bundynak is várható a felbukkanása, hiszen Douglas szerint ő volt az egyetlen vizsgálat alá vetett tettes, akinek valaha sikerült belemásznia a fejébe.

A sorozat adatlapja a Mafabon.