dunszt.sk

kultmag

Hét

4. Lehetetlen, de egy bimbó keletkezett az egyik levél fölött.

Csütörtökön semminek nem érzem a súlyát. A súlyt, mint jelenséget is nehezemre esik ilyenkor megérteni. Úgy érzem magam, mint akinek szabadnapja van. Évekkel ezelőtt ez volt a nap, amikor hetente apámhoz mentem. Szivaroztunk, hallgattam a történeteit a meghódított nőkről, anyámról sosem mesélt. Úgy érezte, azzal óvja meg a világtól, ha soha senkinek nem fedi fel, ki is volt ő valójában. Azt sem tudom pontosan, melyik országból jött, hogy ő volt-e az, aki ideért, vagy apámnak sikerült elhoznia onnan, ezt mindketten elásták, közösen beleásták abba a boldog életbe, amit hétéves koromig éltünk, amíg el nem vitte őt a leukémia.

Apám ugyan rám hagyta a céget, de én azonnal eladtam, néhány évvel ezelőtt, miután meghalt. Neki is nyilvánvaló volt, hogy ez fog történni, egy percig sem sajnálta, hogy nem lépek a nyomdokaiba. Apámban élete végéig égett egy láng, amit valahol titokban mindig próbált halállá csiholni, változó megfontolásból és intenzitással, de mire sikerült, már mindegy is volt igazából. Ott voltam mellette, amikor meghalt. Semmit sem árult el, sem ő, sem az arca, még így, utoljára sem. Belélegezte a levegőt, és nem fújta ki.

Mindent eladtam, ami eladható volt. Az összes ingót és ingatlant, műtárgyat, összegyűjtött kacatot, és amire nem volt vevő, azt szétküldtem mindenféle jótékonysági szervezeteknek, kezdjenek vele, amit akarnak. Én semmit sem akartam. Nem azért, mert nem tiszteltem volna azt, ahogyan egyre beljebb és beljebb gyűjti a világot, sőt, a rajongásig imádtam hallgatni, ahogy ezekről a hódításokról mesél, akkor is, ha azonosulni vele soha nem is sikerült. Nekem az egész hiábavalósága volt annyira bámulatos, az, ahogyan próbálta teletölteni útravalóval a rakétáját, és valahogy végig nem bírta meglátni, hogy végül egy pillanat alatt semmi közük nem lesz egymáshoz a lomjaival. Apám egyszerűen köddé vált, nem vitt magával semmit abból, amit ebben az életben maga alá hordott. De magával vitte anyámat: mindazt, amit most már tényleg senki sem tudhat ezen a világon, az eredetüket, a lényegtelen színfoltot, hogy melyik koordináták összessége ölelte magába anyám testét, amikor megérkezett erre a világra. Nem arról van szó, hogy tudni akartam volna. Mégis úgy éreztem, ezzel valami olyasmi ellen küzd, ami mellett az élete többi területén kiállt, és valahogy két oldalról ugyan, de mindhiába próbálta megragadni a hiábavalóságot.

Úgyhogy csütörtökön nem történik semmi. Főzök egy kávét. Úgy sikerül, ahogy sikerül, teljesen mindegy, mikor. Néha még csak nem is főzök, vagy csak nem iszom meg. Vannak olyan csütörtökök, amikor egyáltalán nem főzök kávét, vagy bármi mást. Néha kimegyek az utcára, és jobbra kanyarodok, néha kimegyek az utcára, és balra kanyarodok, néha egészen messzire elsétálok, vagy autózok, vagy buszozok, vagy vonatozok, vagy egyáltalán ki sem mozdulok a lakásból. Ha kopog valaki, beengedem, vagy nem engedem be, vagy nem is kopog. Teljesen mindegy. Ez a nap nem az enyém. Semmi közöm hozzá.

Az egyetlen, amire anyám mondatai közül tisztán emlékszem, az volt, amit időnként vacsoránál mondott, amikor mindhárman az asztal körül ültünk, és éppen túl elviselhetetlen volt számára a boldogság ahhoz, hogy ne felhősödjön el a tekintete. Nem tudom, hogy olyankor, amikor kimondta, tisztában volt-e vele, hogy halljuk, és mindig csak egy pillanatig tartott, utána visszatért közénk, a maga örökké lágy nyugalmával. Annyit sóhajtott ilyenkor a köré omló levegőbe, hogy az egyedüli fontos dolog ebben a világban valójában az kellene legyen, hogy iftárra azok is hazaérjenek, akiknek nincsen otthonuk.

5. Felhasadt a menta bimbója, és mintha szirmok lennének a mélyben.

Nem tudnám pontosan megmondani, miért került a hetembe ez a találkozás. És hogy aztán miért éppen péntekenként szilárdult meg, a hét legfontosabb napján. Az én péntekjeim viszont igazából csak utána, sötétedés után kezdődnek. Ami addig történik, az nem része a pénteknek, nem része a hétnek, nem részem nekem, és azt hiszem, Lisának sem része.

Sőt, talán a távoli és jobbára megfejthetetlen tájak jelenléte volt az, ami egymáshoz húzott minket. Ő tudja, honnan jött ide, de nem tudja, miért. Én tudom, végeredményben, miért kötöttem ki itt, ahol most vagyok, de nem tudom, honnan. Lisa magasra emeli bal karját, mikor meglát. Nem felhőtlen lelkesedésből, csupán, azt hiszem, minden héten meglepődik rajta, hogy megint eljöttem. Igazából én is. Rúdtáncolásból él, a Bűnbarlangban dolgozik, itt találkoztunk. Felismertük azt a halvány idegenséget egymásban, amit errefelé valahogy senkiben sem találtunk meg korábban. Én pedig az első pillanattól fogva csodálattal adóztam az asszimetriájának.

Nem mertem megkérdezni, de nem is fontos tudnom, hogyan veszítette el a jobb karját. Először csak néhány szót váltottunk a pultnál. Mivel sohasem találkozott vele, Lisának nincs fogalma a kegyelemről, és nem is gyakorolja. Odavonzotta hozzám a belőlem áradó idegenség, és mikor elmondtam, hogy nem tudom, honnan származik ez az idegenség, lenyűgözve sóhajtott fel, és azt mondta, most már érti, mire akart rájönni. De azt nem, mit keresek itt. Elmondtam az igazat, hogy úton vagyok egy nőhöz, és meg kellett innom egy kávét. Felvonta a szemöldökét, és megkérdezte, tudtam-e, milyen helyre jövök be. Nem, de nem számít, volt kávé.

Minden pénteken a Bűnbarlangban várom meg a sötétedést, mert csak azután mehetek Reginához. Lisa pedig könnyedén, esetlen és asszimetrikus macskamozdulatokkal mászik le a rúdról és ül le mellém egy kávéra. Mesélek neki, Beatrixről, Annáról, Regináról, Iljáról, ő pedig Frankie-ről és Fridáról, úgy csinálunk, mintha egy nagy filmtrilógia részesei lennénk, és felzárkóztatjuk egymást, mi történt az előző részekben. Heti egy kávészünetben. Semmiség. Én benne az asszimetriát, ő pedig bennem az azonosítatlan idegenséget próbálja megfejteni. Sikertelenül, természetesen, már hosszú ideje.

Regina mérhetetlenül színtelen, mikor megérkezem. Fehér csendben és mosószerillatban úszik a ház, a kulcsomat használom, és megkeresem őt odabent. Álmosan hajol a vállamra, kilélegzi magából az összes levegőt, és valamiért mindig meglepődök, hogy utána szüksége van új lélegzetvételre. Sosem beszélünk azokról az évekről, amikor még hárman járták a világot, se arról, én hogyan találkoztam velük, és hogy mi történt, amiért véget ért a vándorlásuk. Viszonylagos csendben, nagyon kevés kimondott szóval töltjük el a péntek estéinket, de közben mintha folyamatosan, megállás nélkül, egyszerre, egymás szavába vágva beszélnénk meg mindent, a bőre kiabál velem, mérhetetlen szeretettel fogalmazódik meg minden kegyetlenség, és sosem tudom, mindezt vajon ő is észreveszi-e.

A valóságban, legalábbis az észlelhető valóságban egyszerűen annyi történik, hogy eljövök hozzá minden pénteken, sötétedés után, leteríti az új fehér lepedőt a padlóra, előhozza a festékeket, és óvatlan szeretkezésünkkel felfestünk a papírra mindent, amitől külön-külön próbálunk megszabadulni ebben a végeérhetetlen létben. A ház többi része tiszta és érintetlen marad, mi pedig az éjszaka végén meztelenül, fel-feltörő nevetéssel próbáljuk megfejteni, mi a franc történik megint éppen.

Csillag Lajos felvétele