dunszt.sk

kultmag

365 hangos könyv

Nem a könyv hibája, hanem az enyém: mivel egyszerre (néhányszorra) olvastam el a több mint ötszáz oldalt, valahol a századiknál (márciusi napok) az volt az érzésem, hogy a szerző ismétli magát, vagy ha nem is magát, a történetmesélés technikáját. Szóval, volt egy olyan benyomásom, hogy ezt már ismerem, ez már bejáratódott, olvassunk már valami újat és főként mást. Pedig a cím is határozottan nem arra szólít fel, hogy folyamatosan olvassunk, s hamar érjünk a könyv végére: Minden napra egy sztori. (Nagy előnye a Lackfi János-kötetnek, hogy nem sztorizós, itt a sztori nyilván a nála hosszabb történet szót helyettesíti. Persze, akadnak sztorizós történetek is, mert javára szolgáljon: még ez a fajta kispróza is belefér a széles palettába.)

Az alcím többet is elárul: Egypercesek egy évadra – bár az évad szerintem idény, szezon, tehát kevesebb az évnél, itt pedig január 1-től december 31-ig sorjáznak a történetek, összesen 365. Melyek java, bizony, Örkény egyperceseivel vetekszik. Másutt meg az örkényi groteszkkel. De ez csak az egyik hang. S ami még lényegesebb: egy a nagyon sok hang közül. Mert ahány történet, annyi hang. Az első, a január 1-jei, Ha című erős felütés, nemkülönben a történelmietlennek tartott mi lett volna, ha… fordítottja (mi lett, mert nem volt ha), az írói kvalitásokat már rögtön az elején bemutató eredetmonda (egyébként tárcanovella). Amely egyben közérzet-próza és karinthysan blikkfangos eljárás – Örkény után Karinthyt is odagondolhatjuk az ősök közé.

A kötet jó darabjai az örkényi groteszk és abszurd mezsgyéjén túl a karinthys szellemesség, mondjuk ki: humor határmezsgyéjén is egyensúlyoznak. De vannak ennél is jobb, sőt best storyk, ezek pedig azok, melyek egy hangot, egy szólamot, egy regisztert szólaltatnak meg vagy imitálnak. Irodalomról lévén szó: főleg imitálnak. A legkülönfélébb (jól ismert) foglalkozások, embertípusok, jellemek, de leginkább szerepek hangján szólalnak meg ezek a stílusbravúros szekvenciák – megszólalnak, és a szólamon belül nincs megbicsaklás. Egyébként túlhajtás sem. A Shamil mondja (január 27.) már a címébe is belefoglalja, hogy konkrét élőbeszédről van szó, s miután eddigre már megszoktuk a humoros hangvételt, itt döbbenten szembesülünk egy háborús menekült szavaival. A (február 12-i) Daleen mondja hasonló – ám a hónapok s napok előrehaladtával egyre biztosabban tudjuk: ennek a diáriumba oltott elbeszélésfolyamnak a lényege a megszólalás- és beszédmódok felsorakoztatása. Ha nem egyenest panoptikuma.

A Plakátopera (december 30.) a laikus és az értő párbeszédét imitálja, nagyon szellemesen, sőt, harsány jókedvet okozva, mert hányszor, de istenem, hányszor voltunk már hasonló helyzetben, amikor a laikus némileg laikusabb az átlagnál, és ettől olyan – noha ismerős – egyedi. Ha meg kellene határoznom, melyik a könyv legjobb imitációja, az október 9-i Kukorica címűt választanám: egészen pazar, és a dalszöveg ismétlődő elemével az akusztikát is behozza, arról nem is beszélve, hogy a kukoricaevés (a kukoricacső rágása) és a szájharmonika közt optikailag teremtődik meg a rím. Stílusgyak a javából.

Nagy szerepet kapnak a legkülönfélébb ismétlésalakzatok, a fokozás, a szó- és mondatritmus, az abszurdumig vitt vagy eleve az abszurdból induló, s azt a végletekig fokozó szó- és mondatláncolatok: „Ami a legdrágább kincs, az az egészség. Ami egészség, az nem feleség. Ami feleség, az fél egészség. Ami fél egészség, az lustaság…” (Bölcsesség kútja, június 13.); ez egyben jó példa arra is, hogy mindennek a fonákját is megmutatja (vagy csak azt). Ehhez fogható A bölcsesség hátulütői (augusztus 4.): „A tudás a tapasztalat lánya, a kaland az igazság mostohagyermeke, a halál a fogantatás sógornője, így nem csoda, hogy a vérfertőzés a ráncfelvarrás ikertestvére, ha érted, amire gondolok.”

Noha valóban rövid és rövidke történeteket olvasunk, műfajilag színes a választék. Kortárs tündérmese – mondja magáról az egyik cím. A medvehagyma igaz története (47.) parasztbiblia ízű phytolegenda, a Tizenegy macska (80.) a gradációs mese képviselője: „A nyolcadik macska vigyáz az éles karmaira, miközben bepötyögi a számlázási címet a benzinkúti számítógépbe.” A Tuti csajozós tippek (84.) poénkodó, szójátékokon alapuló egyszemélyes kabaréjelenet: „Szeressen az inaimért? Mi vagyok én, inas?”. A Hideg, nő (92.) abszurd mese, a Virtuális hógolyók (129.) a csetelés paródiája – vagy csak egyszerűen a csetelés stílusa ilyen, immanensen parodisztikus? Hozzá hasonló az Összességében (137.) című labdarúgómérkőzés-értékelés, a legelejét és a végét idézem: „Azt hiszem, a játék képe alapján összességében nincs okunk a szégyenkezésre. (…) Mindent összevetve nem mondom, hogy többet vártam ettől a meccstől, mert igazából egy tucat gól nem kevés. Ezen a jövőben sem szeretnék változtatni, csak jó lenne, ha néhányat mi rúgnánk, de hát ilyen a foci, nem?” Rendre zavarban vagyunk, akárcsak Örkénynél és Karinthynál:

nem biztos, hogy amin heherészünk, az végeredményben s valóban vicces is, miként el-elfogja az embert a tanácstalanság: amit olvasunk, az egy az egyben napjaink valósága, vagy annak görbe tükre?

Lackfi persze a költőénjét sem tagadja meg, ahol lehet, sziporkázik egyet. Példa az abszurd humorra: „Nagypapi nem cigizik, szerinte mindenki a maga cseresznyéjének a pogácsa.” (272.) Példa a modern mese derűjére: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy huzsedári huzsedom. Ez elég hülyén hangzott, ezért inkább felköltözött a fővárosba, vett aranyláncot, Cherokee-dzsipet meg egy batárnagy telefont, így lett belőle rózsadombi huzsedom, ami sokkal jobban hangzik.” (280.) Példa a korfestő pamfletre: „Persze most politikai tábortűz mellett sütögeti pecsenyéjét ez a liberális hátszéllel nyomuló, turulba tekert álmigráns, aki az őt megnevezni kívánó források szerint…” (296.) Mintegy mellesleg: mindegyik kiaknázza a hangzásban rejlő összecsengéseket is: „Egy tukán, az csak egy tukán, kitölti az egytukánnyi helyét, nem akar Batu kán lenni, és nem retteg attól, hogy lúzernek nézik, hogy nem elég jó a karórája, a kocsija, a lakása, a nője.” (60.) Sokszor persze csak a kínálkozó helyzetet használja ki: „Ritka az olyan poloska, amely koroska”; „Vigyázat, indulás. A kifli mandulás.” Egy beszélő név: „Budipa Piroska.” Máskor a betűrím veszi magára a nem költői jelentés költői formáját: „Majd őszi kocsikázás közben kabriójának kereke elkapta a hosszú sálat, és addig tekerte nyakára, míg megfulladt…” (367.) – volt ilyen: Isidora Duncan hasonló körülmények közt halt meg 1926-ban Nizzában. Gondolom, az irodalom maga is bőven szolgáltat imitációra alkalmat, bennem Esterházyt idézte fel a 77. oldali történet, mely így indul: „Nagyapám kiskorától különc figura volt. Tizenkét évesen rálőtt Ferenc Ferdinánd trónörökösre, és kirobbantotta az első világháborút.” A kávészerető ember tudja, hogy a cibetmacska által felfalt, majd emésztetlenül hátrahagyott és összegyűjtött szemeknek a piacon extra áruk van, innen érthető a következő nyelvi sziporka (mely egyébként a hegyi beszédet imitálja): „Boldogok a cibetmacska-tenyésztők, mert a kakán is csomót keresnek.” (120.)

Most látom, jegyzeteim közt turkálva és a kötetben előre-hátra lapozva: így tényleg sokkal érdekesebb olvasmány, mint lineárisan. Pedig amúgy sem érdektelen. Meg aztán, olyan ez a könyv, mint a jó palacsintatészta, kell neki némi pihenőidő, míg összeérik. Míg a komponensei összeérnek. Míg e hangzavarból kihallatszik a Lackfi-hang.

Lackfi János: Minden napra egy sztori. Helikon, Budapest, 2019