dunszt.sk

kultmag

Öt tétel az eufóriáról

Első tétel: mindannyian el vagyunk baszva.

A valóság összegömbölyödik egy kopott fotelban, összerendeződnek a kristályok, a boldogság alig hallható suttogás, a létezés nincs rajta a fontossági listán. Nem mintha ne lenne fontos, csak… nincs ott és kész. Mindannyian el vagyunk, de a körülményekhez képest elvagyunk, bár persze folyamatosan túl- és aluladagoljuk magunkat az univerzum fáradt fraktáljaival. Kék fényben úszunk a bowling-pályán, the unbearable lightness of being high, bármin is, mindenen is.

Ez nem egy sorozat. De igen. Ceci n’est pas un crack pipe, ilyesmiket mondanak a vásznon a tekintetükkel, arcuk fenséges (as)szimetriájába ágyazva, mikor hogy. Egy kockákon át folyó hiperrealista festmény, nem, mégsem, húzzuk ki az állításból a realizmust, nincs jogunk hozzá, akkor marad a hiper, ez önmagában persze mit jelent, ha bármit is, de legyen mondjuk hiperszürrealista, és akkor máris közelebb jutottunk. Mihez? Semmihez.

Második tétel: mindannyian fáradt fraktálok vagyunk.

Egy darabig nem sikerül megragadnom, mitől annyira különlegesek a háttérzenék. Van valami, egy tevékenység, történés, amihez tökéletesen passzolnának, ezt éreztem, a vénáimban áramlott a gondolat, és csak valahol a második rész vége felé jöttem rá: pontosan olyan zenék ezek, amilyenekre gyönyörű lehet meghalni. Nem bármiféle indokkal, vagy elhatározásból, vagy véletlenül pont. Egyszerűen csak gyönyörű lehet ezekre a zenékre indokolatlanul meghalni.

Rue unott hangon előadott narrációja egy olyan szemszögből látja mindezt, amelyik nem lehet teljes mértékben azonos a sorozatban megjelenő önmagával. De mégsem egészen úgy érezzük, mintha időben járna előrébb a hang, és ezért tudna elmondani olyan dolgokat, amikről a lány nem tudhat – sokkal inkább mintha térben, jobban mondva dimenzióban a történések fölött állna, időnként látszólag szárazon válogatva a tények között, aszerint, hogy mit kell tudnunk, nem kötve az orrunkra, hogy miért kell tudnunk mindezt. Mintha a szuggesztív képi világ hátteréül szolgáló mesélő tökéletesen megalkotott, fraktálokig lekövethető, indifferens verziója volna.

Harmadik tétel: mindannyian egymás vénáiban áramlunk.

Az Euphoria tehát egy hipersszürealista festmény, egy haldoklást aláfestő zenemű, egy elnyújtott tekintet, kinyújtott nyelven nyugvó papírdarab a kimerevített mozgóképen. A zavaró képek szerteszéjjel áramlanak bennünk, minden egyszerre gyönyörű és mocskos, tiszta és ocsmány, belülről feszíti szét a szemgolyónkat. Semmi nem lehet ennyire készen, mint ez a világ. Folyamatosan és végérvényesen van készen, minden és mindenki, mikor hogy. Beletörünk, beleomlunk, sodródunk vele.

Az Euphoria nem enged teret a megszokott állításoknak. Mi az, hogy díszlet? Mi az, hogy színészi játék? Rendezés? Nem leszünk benne biztosak, hogy valahol végződik és valahol elkezdődik ez az egész hozzánk képest. De nem ezért bátor, nem ezért üt. Azért üt, mert kiváltja a hatást, amit el akar mondani. Nem egyszerűen mesél valamiről, nem csupán beszél hozzánk a drogokról, hanem droggá válik. Minden, mindannyian, a díszlet, a színészi játék, a rendezés, a monitor, a szemgolyónk, a bőrünk, a csontvázunk egyetlen, elnyújtott, pszichedelikus trippként rendeződik össze, minden elkezdődik és végződik valahol egyszerre. Félünk? Ki fél? Mi már nem létezünk.

Negyedik tétel: mindannyian gyönyörűek és mocskosak vagyunk.

„Az eufória pszichiátriai vagy farmakológiai úton kiváltott felfokozott tudatállapot, amely többnyire nem tapasztalható meg természetes úton, külső behatás nélkül.” Létezik-e függő viszony olyasvalamivel szemben, ami fölött hatalmunk van? Amit teljes mértékben mi irányítunk, mi idézünk elő, és végig tisztában vagyunk vele, pontosan mi fog történni velünk? Nem. Nem függhetünk semmitől, ami kiszámítható. Egyre inkább kiismerjük, mint amikor nagyjából négy éves korában rájön az ember, hogy képes, a puszta akaraterejével, nevén nem nevezett szolipszizmusával, néhány perc leforgásán belül megszüntetni az elképzelhetetlen világot az ismeretlen világ körül, azután az ismeretlen világot az ismert világ körül, aztán az ismert világot a megélt körül, aztán a megélt világot önmaga körül, és végül, mindig csupán néhány másodpercre, vagy talán a másodperc töredékére, a másodperc végtelen töredékére, a megszűnésben tobzódó elképzelhetetlen, ismeretlen, ismert és megélt világ középpontjában: önmagát. Visszatér ehhez az állapothoz, talán egy bizonyos szinten úgy érzi, uralja, de valahol mélyen, a megszűnt magban ő is tudja, hogy az ok, amiért folyton visszatér a megsemmisüléshez, kijátszva még ezt az elképzelt és nevén nem nevezett szolipszizmust ist, éppen az, hogy ezt a pár másodpercet a legkevésbé sem tudja uralni. Nincs fölötte hatalma. Mert az eufória érkezésével a hatalom mint koncepció is azonnal megszűnik, velünk együtt.

Valamiféle Tim Burtont, Wes Andersont és/vagy Tarantinot idéző, lila ködfelhőbe burkolt személyi történettel kezdődik a legtöbb rész. Mindig másnak a történetével. Az életüket átszövő gyönyörrel és mocsokkal birkózunk, leginkább helyettük, mert a mesét jellemzően átívelő unott, plasztikus arckifejezésük ezt váltja ki belőlünk: hogy helyettük birkózzunk meg. Lassított felvételen távolodunk önmagunktól, és amikor mégis megpróbálunk valamit megragadni, egy pillanatra mindig minden felgyorsul. Ha nem próbálkozunk igazán, ha nem ragadunk meg semmit, akkor minden rendben lesz. Akkor ő ragad meg minket. Milyen szép. A nyakunknál fogva.

Ötödik tétel: mindannyian vagyunk.

Mégis egyértelmű bizonyítékok találhatóak a létezésünkre. Finomra őrölt fehér porszemcsék egy laptop tetején. Hajszálvékony, katartikus karcolások egy jégpályán. Lebegő szilánkok egy másik emberi lény körül. Attól a pillanattól kedzve, hogy megszületünk, gyűjtjük a törésvonalakat. Azzal járna a legjobban a világ, és minden körülöttünk, ha érintetlenül elmehetnénk egymás mellett. Kapcsolódni nem természetes, a megfoghatatlan és megfogatlan teljesség kellene legyen a tökéletes állapot.

Mindannyiunkat létrehoztak. Hatalommal bír az ittlétünk fölött a döntés és/vagy történés pillanatában néhány másik emberi lény, akik fölött, annak idején, ugyanilyen hatalommal bírtak korábban. Eleve érintésből születünk, az indulásunk szinte elviselhetetlenül fájdalmas, bárhogyan is történik. Ide-oda csapódó aszteroidaként éljük az életünket. Folyamatosan bántjuk egymást, folyamatosan bántanak minket. Ez a kiszámíthatatlan, mocskos és gyönyörű tendencia bizonyítja azt, hogy jelen vagyunk. Akár szolipszizmus, akár valami egészen más a kiindulópont, az egymáson hagyott sebek jelzik, merre járunk. És mégis, ezért csináljuk az egészet.

Zendaya elképesztő, zseniális, lenyűgöző, mániákus. Hunter Schafer fantasztikus, törékeny, bámulatos, lélegzetelállító. Egy mestermű felszíne alatt, és fölött, és benne bizsergő fáradt fraktál minden egyes figura, az időnként a Harcosok klubját idéző kamerakezelés, a felfoghatatlan csavarokban és kitartott tébolyokban egyszerre élő dramaturgia. Az Euphoria egy mocskos és gyönyörű szimfónia. Bele akarunk költözni – nem, nem akarunk beleköltözni, belepusztulnánk. De az a helyzet, az a saját magunk előtt is alig bevallott helyzet, az Euphoriával, a függőségeinkkel, az életünkkel kapcsolatban, hogy valójában mind úgyis mániákusan, elszántan, megszállottan ugyanazt akarjuk: belepusztulni.

A sorozat adatlapja a Mafabon