dunszt.sk

kultmag

Ma 12 éve hunyt el Polcz Alaine

Polcz Alainet sokan és sokáig csak írófeleségként – a Kossuth-díjas Mészöly Miklós feleségeként – ismerték, és a köztudatban is csak így tett szert hírnévre. Holott a pszichológiában a halál és gyász kutatásától egészen a gyermekpszichológiáig terjedően úttörő felfedezésekre és elismerésre tett szert élete során, s emellett ő maga is remek és a szakma által is elismert szépíró volt. A haldokló betegek szeretetteljes gondozásáért, a halál és gyász tabujának feloldása érdekében dolgozott egész életében. Ő volt a magyarországi hospice mozgalom megalapítója, majd 1991-ben az első hospice alapítvány megalapítója is.

Kép forrása: www.stylemagazin.hu

A tizenkét éve elhunyt Polcz Alaine-re az Év könyve díjas, és több nyelvre is lefordított Asszony a frontról című regényének egy részletével emlékezünk meg:

„ (…) Mami úgy elsápadt, hogy alig tudta fordítani a német szöveget, és csendesen sírva fakadt. „Nincsenek itthon a férfiak – válaszoltam –, addig nem mehetünk el, míg nem jönnek haza.” „Nem fognak visszajönni” – állították határozottan. „Én nem megyek” – mondtam. „Akkor én sem” – tette hozzá Mami. A többieket megkérdeztem, mit akarnak csinálni, szaladtam befelé. Hát persze nem akartak menni. Kicsit nehéz is lett volna zsidó létükre ezt a különös német segítséget elfogadni. Gyors rábeszélés következett, de én csak a fejemet ráztam. „Ich kann nicht deutsch sprechen und ich gehe nicht.” Akkor fegyverek után érdeklődtek. Azt szívesen, válaszoltam, nagy készséggel és örömmel odaadtam minden fegyvert, ami a házban volt, a drága belga vadászpuskáktól az orosz géppisztolyokig, az összes töltényeket és puskavesszőket, a kézigránátokat is persze. Egészen megdöbbentem, amikor két katona a töltényeket és kézigránátokat kivitte; egy fáskosárba dobáltam őket, feléig megtelt. A kézigránátokat különösen utáltam. Egyrészt a három kicsi gyermek balesete miatt, másrészt egy szerencsés kimenetelű kaland miatt. Egyik nap éppen ott voltak a csendőrök, amikor Marci beszaladt a szobába, lekapta az ingét és azt mondta: „Ne haragudjon, de muszáj levetkőznöm; szedje ki gyorsan a hátamból a repeszeket.” Tizenhét faszilánkot szedtem ki a hátából. Az egyik csendőr az arcán sebesült meg, azt ők maguk bekötözték. Még valaki megsebesült közülünk, már nem emlékszem, ki volt, a fején. Reszketett a kezem, amikor elláttam, úgyhogy Jenő bácsi segített. Pedig mondták, hogy Jánosnak semmi baja, de nem tudtam elhinni – akkor miért nem jön ő is ? Az történt, hogy kíváncsiak voltak, milyen a szovjet kézigránát szisztémája – akkor szerezték őket frissen a partizánoktól –, felbontották, a gyutacsa begyúlt. Az asztal lapját vágta szét. Ők gyorsan a földre hasaltak. Így kapta Marci háta a szilánkokat. Még három érintetlen gránát volt az asztalon, ha azok is robbannak, senki sem marad élve a szobában lévők közül. Szóval boldogan adtam ki a fegyvereket. Gyorsan felpakoltak. Az egyik tiszt kezet nyújtott. Mikor elfogadtam, gyorsan megrántott, és utána fellökött a kocsira. Vadul dulakodni kezdtem, kiszakítottam magamat, és az elindított kocsiból kiugrottam. Persze elvágódtam, de talpra ugrottam, és megfenyegettem őket. Ezen a jeleneten még ma is mulatok. Ugyan kit is fenyegettem a két katonával és fegyverekkel megrakott autón? (Egyszer volt ehhez hasonló érzésem. A forradalom után egy katonai autó jött velem szembe, elöl beállított golyószóró, vagy húsz katona kétoldalt kidugott géppisztolyokkal. Robogtak. Két zászlójuk volt, egy nemzetiszínű és egy vörös, és azt énekelték: „Sződd a selymet, elvtárs…” Olyan mérhetetlen elkeseredés fogott el, azt gondoltam, odaállok a kocsi elé, mert hisz akkor megállnak, aztán megpofozom őket.) (…)”

(Polcz Alaine: Asszony a fronton, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991)