dunszt.sk

kultmag

A nyelv végtelenített árnyjátékai

A Google online fordítójának fejlesztésében akkor értek el nagyobb előrelépést, amikor az ún. neurálishálózat-alapú rendszerre álltak át, ami a mesterséges intelligenciát alkalmazza a fordítás műveleteiben. Ennek a módszernek (amelyet egyébként egy fiatal cseh tudós, Tomáš Mikolov alkalmazott a fordítóra) a lényege, hogy a rendszer nem önálló egységként kezel minden egyes szót, hanem vizsgálja azok morfológiai felépítését is, így sokkal pontosabb szerkezeteket hoz létre. Az így fejlesztett fordítóprogramok ma már arra is képesek, hogy csupán könyvekből, szótár nélkül megtanuljanak egyik nyelvről a másikra fordítani. Azaz: szövegeket generálnak emberi segítség nélkül.

Vajon mi történne, ha egy ilyen szöveggenerátor átvenné az irányítást azok felett a szövegek felett, amelyekre a világképünk épül?

Ricardo Piglia Az eltűnt város című regényének a „főszereplője” egy „gép”, amelyet eredetileg fordítónak szántak, ám hamar kiderült, hogy sokkal többre képes egyszerű fordításnál. Szövegeket kezdett alkotni, majd e szövegek korlátlan számú másolatát hozta létre, és a feje tetejére állította a körülötte lévő világot.

Elsőre egy sci-fi alapötletének tűnhet a felvázolt szüzsé, ám Piglia regénye mégis inkább egy krimi szerkezetét követi, bár azt is csak nagy vonalakban. A regény központi figurája egy Junior nevű, angol származású újságíró, aki a „gép” nyomába ered, hogy lapja számára leszállítsa a sztorit, amely izgalomban tartja a várost. Nyomozása közben titokzatos alakok egész seregével találkozik: egy őrült nő egy hotelszobában, aki kölnit iszik, egy zsokéra emlékeztető japán múzeumi teremőr, egy fiatal lány, aki épp most szabadult az elmegyógyintézetből, a Buenos Aires-i Regénymúzeum üzemeltetője, egy kelet-európai mérnökzseni és az ő történeteikben megelevenedő anarchisták, romantikus gaucsók és őrült tudósok, akik mind bentragadtak egy szürke zónában, a nyelvek és történetek csapdájában. Egy város, amely a nyomasztó sötétségbe költözött, és amely egy gyászoló mesélő történeteinek a rabja. Junior nyomozásának célja homályos, a díszletek ugyan krimire emlékeztetnek, de a bűntény alapvetően metafizikai. „A lift egy ketrec volt, a plafon pedig tele volt firkálva és graffitizve. »A nyelv megöl«, olvasta Junior” (23.) – áll a jelenetben, amikor Junior megérkezik a kölniivó lány szállodájába.

A „bűntény” tulajdonképpen ráébredés arra, hogy valóság helyett változatok vannak, ezek a változatok pedig követhetetlen tempóban gyarapodnak, egyszerre okozva szorongást és gyönyörűséget a „fogyasztóknak”, akik ki vannak szolgáltatva a történeteknek, hiszen másképp nem tudnak a körülöttük lévő világra tekinteni. Ahogy a valóság elveszik a változatok között, úgy tűnik el a város is a szemünk elől. Közben viszont egyfolytában fennmarad a vágy, hogy megtaláljuk az újabb és újabb változatokat. Juniornak az egész életét ez a nyomozás hatja át. Felesége elhagyja őt, majd lányával Barcelonába költözik, és Junior nem tud mihez kezdeni azzal a magánnyal, amelyet pedig „angol utazók” leszármazottjaként olyan jól ismer. „A lánya négyéves volt, és annyira hiányzott Juniornak, hogy minden éjszaka vele álmodott. Sosem hitte volna, hogy ennyire szereti, és még az is eszébe jutott, hogy a lány önmaga egy változata. Vagyis azonos volt Junior gyerekkori énjével, csak női alakban.” (7–8., kiemelés tőlem – Sz. Z.)

A „gép”, amely után Junior nyomoz, a Russo nevű, Kelet-Európából bevándorolt mérnök és az író Macedonio Fernandez „teremtménye”: egy gyászmunka, amelynek segítségével Macedonio a felesége, Elena halálát próbálta feldolgozni. Elena emlékeit akarták betáplálni a gépbe, hogy azok tovább élhessenek a nő halála után. Egy Edgar Ellen Poe-novella, a William Wilson betáplálásával tesztelték a gépet, amely azonban átírja a novellát, majd elkezd történeteket gyártani. Természetesen nem véletlen a Poe-novella választása, hiszen annak alapmotívuma a hasonmástoposz. Elena tulajdonképpen Macedonio hasonmása is, illetve egy olyan Seherezádé, aki történeteket ontva tartja fent a világ folyását. Egy „fordított” Seherezádé, aki a saját halála után a „másik oldal” életének megőrzéséért felel a történetek által.

A variánsok féktelen áradása azonban amennyire „létfenntartó” erejű, olyannyira zavarba ejtő is. A regénybeli Buenos Aires egy sötét, alvilági hely, tulajdonképpen maga is csak egy „változat”; metróaluljárókban, mocskos csehókban, egy elmegyógyintézetben, a gépnek otthont adó Múzeumban játszódnak az egyes jelenetek, amelyekből újabb és újabb történetekre nyílik rálátásunk. Junior mellett pedig a gép nyomát keresik a hatóságok is, amelyek célja a gép kiiktatása. Csak sejthetjük, miért üldözik a gépet: az alternatív valóságok terjesztése soha nem áll a hatóságok érdekében. A gép kiveszi a hatalom kezéből az irányítást, elveszi a hatalomtól a nyelv feletti uralmat, ezért a gépnek pusztulnia kell. „A gép irányította világban „a »lehetséges« határozta meg a valóságot (nem pedig a »létező«). Az igazság-hazugság ellentétet föl kellett váltania a lehetséges-lehetetlen ellentétnek.” (125.) A gép utáni nyomozás közben fel-feltünedeznek a „valóság” nyomasztó jelei is: diktatúrák, gyilkosságok, a hatalom hazugságmechanizmusai és ezeknek az elmúlt évtizedek argentin reáliáihoz kapcsolható elemei is, például a Falklandi-háború következményeinek felemlegetésekor. A gép, amely megjelenik ugyan konkrét formában a regényben, végig metonimikus motívumként van jelen, amely a képzelet burjánzásának, a képzelőerő szabad útkeresésének feleltethető meg.

A regény fontos motívuma a tökéletes nyelv keresésének kudarca, és számos allegóriát kínál ennek a dilemmának a megközelítéséhez.

Az egyik legérdekesebb ezek közül az 1956-os magyar menekült nyelvész, Malamud László története, aki az argentin nemzeti eposz, a Martín Fierro fordításáért nemzetközi díjat nyert, és fejből fújta a művet, de ebben kimerült a szókincse, és pánikba esik, amikor előadást kell tartania a Buenos Aires-i egyetemen. „Valami képzeletbeli nyelven beszélt velem, tele gurgulázó r-ekkel és gaucsó indulatszavakkal” (17.) – meséli a magyar tudós történetét Junior főnöke. Malamud végül feladja a küzdelmét, nem vállalja az előadást. „Mindig azt gondoltam, hogy ez Macedonio gépének tökéletes metaforája: az ember, aki megpróbálja egy olyan nyelven kifejezni magát, amelyből csak a legjelentősebb eposzát ismeri. Tovatűnt szavakkal előadni, idegen nyelven elmesélni mindannyiunk történetét” (18.) – mondja a Malamud történetét elmesélő szereplő.

Egy másik történet főhőse az a kislány, aki azt képzeli, hogy az egész világ csak az ő személyiségének projekciója, s amikor megzavarják különleges érzékelését, bezárkózik és egy érzelmektől elvonatkoztatott nyelvet dolgoz ki magának. Édesapja úgy tanítja meg újra a teljes nyelv használatára, hogy ugyanazt a történetet meséli neki minden nap, mindig más változatban. „E módon a cselekmény a világ egyedüli modelljévé vált, a mondatok pedig átlényegültek egy potenciális élmény hanghordozójává.” (70.) A kísérlet folyamán a kislány átveszi apjától a mesélő szerepét, és „a történet körkörös szerkezetére alapozva lassan fölépített egy nyelvet, mondatok megszakítás nélküli sorát, amellyel képes volt kommunikálni az apjával”. (72.)

Pigliánál nemcsak a narráció kiindulópontjának a felgöngyölítése érdekes – túllépünk a borgesi körkörös romokon, hiszen a „gép” maga a káosz, az elbeszélő a teljes személytelen, az egyetlen, aminek a kiszolgáltatottjává válunk, az maga a nyelv. Mindeközben a történeteket hordozó nyelv ideális platóni képe tovatűnik, s helyette a végtelen sorozatok szédítő víziója tárul elénk. Ezt a tételt fogalmazza meg a „Sziget” története: azé a helyé, amelynek lakói időről időre új nyelven kezdenek el beszélni, a régit pedig elfelejtik, az emlékeikkel együtt. „Nincs siránkozás, csak véget nem érő átalakulás és örökre elvesző jelentések.” (150.) Az egyetlen írásos forrás a szigeten a Finnegans Wake című könyv (a Joyce-utalások búvópatakként fel-felbukkannak a regényben), „melyet mindenki szent könyvként tisztel, mert mindig el tudják olvasni, akármilyen állapotban legyen is a nyelv”. (167.) A Finnegans Wake maga a megfoghatatlan szövegfolyam, amely az élettel is megfeleltethető. A nyelvet a Szigeten a Szigetet körülölelő Liffey folyó neve jelöli, „és a Liffey folyóban jelen van a világ összes folyója. A határ képzete időleges, és a határvonalak épp úgy változnak, mint egy ige ragozott alakjai.” (156.)

Az eltűnt város nyelve maga is „cseppfolyós” nyelv, amely erőteljesen ellenáll a leegyszerűsítő olvasatoknak. Ricardo Piglia, akit Borges utódaként és Bolaño előfutáraként tartanak számon, igazi nyelvi labirintust teremtett, zavarba ejtő látomások végtelenített sorozatával. Magyarul eddig Piglia egy regényét olvashattuk, az Éjjeli vadászat címűt (2013, Geopen Kiadó, Dornbach Mária fordítása), amelynek élvezetét számos helyen nehezítették a nyelvi megoldatlanságok. Az eltűnt város fordítója, Kertes Gábor (akinek többek között Bolaño Vad nyomozókjának magyarítását is köszönhetjük) elképesztő munkát végzett ennek a homályos nyelvi világnak a megragadásával. Abban természetesen nem lehetünk biztosak, hogy ez a nyelv az igazi, hiszen – ahogy a rejtelmes Sziget lakói – mire igazán megtanuljuk, akkor ébredünk rá, hogy csak árnyéka annak, amire vágytunk és emlékeztünk.

Ricardo Piglia: Az eltűnt város. Kertes Gábor fordítása. Kalligram–FISZ, Horizontok sorozat, Budapest, 2019

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket