Valós idejű világstatisztika

Aznap este Károly azzal a határozott szándékkal ült le az íróasztalához, hogy most igazán nekifog. Összeszedi a jegyzeteit, és elkezdi begépelni egy fájlba. Ezúttal nem hagyja elhatalmasodni magán a rémületet, amelyet a végtelen fehér felületen magányosan villogó kurzor vált ki belőle, és ezúttal nem bámulja az ablaküveget, aztán nem oltja le a villanyt, hogy a körfolyosó szemközti ablakát vizslassa, és közben azon gondolkodjon, hogy az áttetsző függöny mögött a Szomszéd Nő most éppen ugyanígy ül-e az asztalánál, vagy a fény erejéből és a folyosóra eső árnyékokból megpróbálja kitalálni, hogy a kis lakás melyik pontjáról jön a világosság, mozdul-e valami árnyék, tehát egyáltalán otthon van-e, és ha igen, van-e valaki nála. Vagy csak biztonsági okból égve hagyott egy állólámpát. És ha nincs otthon, akkor ma éjjel nem fogja várni, hogy hazaérjen egyedül vagy – ahogy mostanában többször előfordult – egy idegennel az oldalán. Ma nem pazarolja az időt arra, hogy elképzelje, ahogy italt tölt vagy egyenesen az ágyhoz vezeti a pasast, és nem, ma azt sem fogja elképzelni, mit tenne, ha egyszer ő lenne az az idegen, aki nem is idegen, hiszen találkozni szoktak a lépcsőházban, és ugyan azonnal elfelejtette a nevét, amikor pár éve, amikor ideköltözött, a lépcsőfordulóban bemutatkoztak, de az illatát soha.

Ez az éjszaka alkalmas, gondolta. Ez alkalmas arra, hogy legalább elkezdje, amit évek óta halogat. Most, hogy Zozival, az ezer éve nem látott Zozival majdnem éjfélig ültek a Dohány utcában és enyhén kótyagosra itták magukat, és annyit, de annyit beszéltek a régi időkről, hogy elköszönéskor már-már fojtogatta a kérdés, hogy hová lettek közben az évek, de azért jót röhögtek azon, hogy lám, milyen öregek, már éjfél előtt hazamennek, pedig mi volt régen, na, most igazán itt az ideje, hogy nekifogjon.

Mi volt régen. Mi tagadás, még a fojtogatás ellenére is arról volt a legjobb beszélni, mi volt régen. Zozi hiába akarta volna a jelenre terelni a szót. Hiába mesélt az állásáról, a karrierjéről, hogy mi volt, miután doktorált, hogy folyamatosan komoly helyeken publikál, és hogy az utóbbi tizenkét évben kiadott néhány tudományos kötetet, ezekről Károly amúgy is nagyjából tudott, cserébe ő csak annyit mondhatott volna, hogy még mindig ugyanabban a középiskolában tanít, és hallgathatott volna arról, hogy még mindig nem írta meg a könyvét. Hallgatott is.

Kihúzta az íróasztal jobb felső fiókját, abban gyűltek a jegyzetek. Felnyitotta a laptopot. És akkor elkapta az idődaráló. Anélkül, hogy gondolni akart volna rá, elképzelte, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor ő tegnap felszállt a metróra, hogy arról majd villamosra szálljon, hogy meglátogassa az öreg barátját, Bertit, a csendes, külvárosi házában, amely ennyi év után is mesevilágra emlékeztette, és habár már az égvilágon mindenről beszélgettek legalább egyszer, ő újra és újra odakívánkozott, és valószínűnek tartotta, hogy az öreg is tudja jól, hogy már nem is a társaság miatt jön, hogy a beszélgetések ugyan újra és újra elágaznak, indáznak és kacskaringóznak, mint a ház sarkán felfutó repkény, de már semmi újat nem mondanak egymásnak, szóval akkor, amikor ő a villamosra szállt, hogy kilépjen az életéből egy pár órára, át egy öregember végtelenül nyugodt, már sehová sem tartartó, ráérő, éppen ezért rendkívül pontos és érvényes életébe, a Zozi éppen akkor hajolt meg az előadása végén és élvezte az egész auditóriumot betöltő tapsot, átvett egy elismerő oklevelet és mosolygott. Talán elégedetten, talán kissé zavartan, ahogy szokott, mert a Zozi kicsit mindig úgy nézett ki, mint aki épp csak most érkezett, nem egészen tudja, mi a szokás a világban. Valószínűleg ott ült az első sorban a felesége, és talán a fia meg a lánya is, felnőttek, diplomával, tervekkel, önálló emberek, akik saját magukon kívül a szüleiknek köszönhetik, hogy viszik valamire, az ő gondoskodásuknak, figyelmüknek, és a saját munkájukba vetett hitüknek, ez az, amit jó példának szoktak nevezni, gondolta Károly, ez az, amivel Zozi is, a felesége is a gyerekeik előtt jártak, ahogy minden szülő gyerekei előtt akarna járni. Mi minden történhet egyszerre.

Talán ugyanabban a pillanatban, amikor ő a szülőszoba előtt tipródott tizenhét éve, Zozi a nyolcosztályos gimnázium felvételi követelményeit olvasta, sőt, nem is, már az értesítést olvasta, hogy felvették a fiát, aztán két évre rá a lányát, és amikor ő mandulaműtétre vitte a hároméves kislányát, és a felesége zárt arcán ülő túlvilági nyugalom halálra rémítette, és arra gondolt, hogy miért is nem foglalkozott többet az írással akkor, amikor még nem volt gyerekük, Zozi már az ellenőrzőkbe kanyarította a monogramját és megdorgálta a fiát egy közepesért, leadta a második esszékötetét és a saját feleségével esténként azt számolgatta, hogy ha elfogadja a londoni vendégoktatói állást, ki tudnak-e menni együtt, az egész család, és addig számolgattak esténként, amíg kihozták, hogy ki tudnak, a gyerekekkel együtt, akik azalatt, amíg ő a lánya és a helyesírási szabályok közötti szakadékot igyekezett áthidalni, azok a gyerekek megláttak valamit a világból, amit ő sosem tudott megmutatni a lányának, és talán ugyanabban a pillanatban, amikor ő az anyjához készült a kórházba, és borítékokért túrta fel a lakást, mert boríték nélkül nem illik a pénzt odaadni, megmondta a felesége, borítékba kell tenni a pénzt, miközben meg kellett állapítania, hogy a levelezések kora lejárt, már nem tartanak otthon borítékot és levélpapírt, mert mindent e-mailen és telefonon intéznek, Zozi akkor vett át egy másik borítékot, az értesítést az állami kitüntetésről, a fejléces papíron olvashatta a saját nevét, a levélben megnevezték a helyszínt, az időpontot, a dresszkódot, és hogy plusz egy főt hozhat magával a ceremóniára, és amikor ő pár éve a régi antikváriumot kereste kutyasétáltatás közben, de kávézót talált a helyén, Zozi Párizsban böngészte az okostelefonján a térképet, hogy megtalálja a kis hotelt, ahol néhány hónapig élni fog, mialatt megtartja az előadásait az egyetemen, és akkor, amikor egyik tavasszal a lányukért készültek menni a nagymamához, és ő meglátta a feleségét a parkolóban a kollégájával, azután pedig egy órát némán autóztak a faluig, Zozi boldogan vágódott kocsiba, hogy elinduljon a fia diplomaosztójára.

Károly agya tovább is pörgette volna a képeket, de ő inkább megnyitotta a keresőt és beírta, hogy mi történik most. Néhány kattintás után egy oldalra jutott, ahol számsorok pörögtek, Valós idejű világstatisztika, mondta az oldal leírása. Első ránézésre nem is fogta fel, mit lát. Hideg, kék számsorok, a végük folyamatosan mozgásban, egyre magasabb és magasabb értékek. Hihetetlen sebességgel számlált adatok.

A világ népessége nevű blokkban azt látta, hogy 7 728 949 046 – de az utolsó három számjegy a másodpercnél is gyorsabban ugrált. Egy pislogás és már 077, aztán 145, aztán 211, és így tovább. Hétmilliárd-hétszázhuszonnyolcmillió-kilencszáznegyvenkilencezer-kétszáztizenegy, tagolta magában. Születések idén 95 822 411, pörgött a számláló, kilencvenötmillió, gondolta, majdnem százmillió ember csak őszig, gondolta, tíz Magyarország, gondolta, kis falvakban és nagyvárosokban, a világ legeldugottabb kunyhóitól a legelegánsabb privát klinikákig, gondolta, megőrülök, gondolta. Napi bontás. Csak aznap, délután fél hatig több mint kétszázhetvenháromezren születtek, és kevesebb, mint feleannyian haltak meg.

Lejjebb görgetett. 46 336 334 darab autót gyártottak a világban idén. A számláló utolsó számjegye nagyjából fél másodpercenként ugrott egyet, azaz félmásodpercenként eggyel több új autó van a világon, felfoghatatlan. Soha nem értette, hova adják el az új autókat, de most arra gondolt, hogy ha ma kétszázhetvenháromezren születtek, akkor tizennyolc év múlva hozzávetőleg ennyien lesznek nagykorúak, és ha csak a tíz százalékuk kap is új autót a születésnapjára, az akkor is huszonhétezer autó egyetlen nap alatt, de ha csak tízezer lesz olyan mázlista, hogy új autót kap, az akkor is több mint három és félmillió egyetlen évben, csak a nagykorúságra.

Habár volt egy halvány elképzelése arról, hogyan is működik az oldal az előző évi és az év közben beérkező statisztikákból dolgozó algoritmusokkal, most mégis úgy képzelte, hogy a képernyőjén látható, folyamatosan pörgő számlálókat egy-egy láthatatlan szál köti össze a világ minden tájáról érkező információk forrásaival. Minden egyes szülőcsatorna és minden egyes gyártósor közvetlenül adja az impulzust a végtelenül vékony adatgyűjtő szálba, egy-egy jelet mindegyik. Plusz egy, mondja a vérben született és a krómban született is, ahogy minden egyes elszálló lélek is belekódolja a saját búcsúüzenetét a hálózatba, amely azt az egyetlen célt szolgálja, hogy az adatok mind összegyűlhessenek, és egy rideg felületen folyamatosan, valós időben követhetőek legyenek. A szinte láthatatlan, fényes, pókhálószerű információszálak valahol felfoghatatlan magasságban futnak össze egy magzatpózban alvó barna isten köldökében.

Lejjebb görgetett. Egy számsor várakozott meglehetős nyugalommal a folyamatos, gyors növekedésben. Másodpercek, akár fél perc is eltelt, mire egyet ugrott az utolsó szám. Idén kiadott könyvek – írta a táblázat a számsor mellett.

Károly lecsapta a laptopot, eloltotta az asztal melletti állólámpát, sötétbe borult a kis szobája. Széthúzta a függönyt. Hátradőlt a székben, figyelni kezdte a belső udvar éjszakai csöndjét. A szemközti ablakban nem volt semmi fény, sem az asztali lámpáé, sem valami hátulról, a lakás más részéről szűrődő homály, úgyhogy várt, hátha csak nem jött még haza.