dunszt.sk

kultmag

Az eltűnt Daru nyomában

Jó szövegből lehet csinálni nagyon jó színházi előadást, lehet átlagosat és lehet rosszat. Rossz szövegből is pontosan ugyanilyenek készíthetők. Amikor rossz szövegből lesz jó színház, az ember szíve ragyog, hogy lám, mi mindenre képes a színjátszás. Amikor jó szövegből lesz jó színház – én legalábbis majdnem mindig így vagyok –, zavarba jövök: mi végre is egyik jóból egy másikat… Két jó vajon nem oltja ki egymást? És melyik a jobb tulajdonképpen? 

Grecsó Krisztián Megyek utánad című regénye szerintem az elmúlt évek egyik kiemelkedő magyar irodalmi szövege. A múlóidő-jelenség, az időproblematika Marcel Proust-i és Nádas Péter-i mélységekben mutatkozik meg benne, miközben a sorok mögött lappangó idő- és térszemlélet markánsan 21. századi: inkább kimondatlanul, mint kimondva, párhuzamos (tér- és idő-) dimenziók létezését sejteti. Mert hogyan is foghatná fel egy alig negyvenéves ember (az író), hogy az a világ, amelyben kb. harminc éve élt, mára szinte nyomtalanul eltűnt, miközben a benne megélt pillanatok nem hogy léteznek, hanem meghatározó erővel jelen is vannak a folyamatos jelen idejű mindennapjainkban? A gyakorlati földi tapasztalásoknak ugyanis ellentmond, hogy ami már nincs, az ugyanakkor mégis van.

A regény alapélménye a múlt folyamatos, jelen idejű létezése, dinamikus aktualitása. A szövegfolyamban nem egyszerűen változgatnak az idősíkok, hanem azok egy időben, egyszerre vannak jelen – egy személyben. Rendszeresen visszatérő helyszín a temető, az emlékezés egyszerre szakrális és praktikus színtere, az idő múlásának leghétköznapibb szimbóluma. A főhős, Daru tizenkét éves alakja hasonló korú első szerelmével, Lilivel a temetőben foglal magának területet, mert ott találnak nyugodt búvóhelyet, s mert nyilván életkoruk révén még nem érzik, hogy személyes közük volna az elmúláshoz. Pedig körülöttük a legtöbb dolog az idő múlásáról vagy egyenesen az elmúlásról szól (talán leginkább az, ahogy a középkorú szüleik saját ifjúkori énjük paródiáivá válnak), de a gyerekpár az élet-elmúlásnak még abban a stádiumában van, amikor inkább gyorsítaná az időmúlás-tempót, hogy hamarabb érjen abba a fiatalfelnőtt-szakaszba, amelyben már lassítana, odázná a felnőtté válást, az elmúlást. Daru, Lili és majd később Eszter (akiknek házuk egykori temetőre épült) át is éli, hogy akkor és csakis akkor, abban a bizonyos gyorsítandó gyermekkorban sikerül boldognak lenniük néhány pillanatra úgy, ahogy az később már megismételhetetlen. Mert később Eszter megállapítása kerül visszavonhatatlanul érvénybe, hogy tudniillik a lényeg az, „hogy eleve minden szar”.

Az időábrázolás mellett a regény másik különlegessége a minden hangon átsütő személyesség megkapó hitelessége. Mely nemcsak Daru alakjának megrajzolt külsejére és belsejére, valamint a szerelmek, a párkapcsolatok és a partnerek legapróbb rezdüléseinek megjelenítésére igaz, hanem a tágabb környezet figuráinak, az általuk bejárt „rejtett utak” bemutatásának módjára is. Az író néha jelzi is konkrétan, hogy Daru talán ő maga volna, vagy éppen a megtagadásából derül ki: bizonyos rövidebb-hosszabb életszakaszok Darujával nem képes már azonosulni. 

Mindezeket, de főleg a leginkább szövegformában és -tempóban megfogható időmúlás-megidézést nem lehet egy százperces, háromszereplős színdarabban érzékelhetővé tenni. Ezért a rendezés a személyesség hiteles színházi megjelenítésére épít elsősorban, és a különböző időszegmensek egyidejű jelenlétét gyors jelenet-, idő-, színtér- és karakterváltozásokkal igyekszik ábrázolni. Ám ehhez alaposan fel kellett forgatni az eleve felforgatottnak tetsző szöveget. A regényt színpadra író Bíró Bence dialógusokba szedte a nem túl hosszú, de széles medrű prózafolyamot. Ennek eredményeként az előadáson az eleve párbeszédes megszólalások mellett a narratív közlések is dialógusba illeszkednek, sőt, a dramatizálásnak új távlatokat ad, hogy sokszor Daru külső és belső lénye is „megszólal”, nem ritkán vitába, ellentmondásba keveredik egymással. Ennek mintegy fordítottjaként, ha jól észleltem, a színpadi szövegben az is előfordul, hogy Daru barátjával folytatott vitája belső, saját töprengéssé avanzsál. Az is néha „természetes”, hogy Daru különböző korú (és karakterű) alakváltozatait a különböző jelenetekben nem mindig ugyanaz a színész játssza. A „könyvtáros” keretjáték Daruja például Mészáros Béla, míg a fiatalabb Daru-figurákat leginkább Baki Dániel adja – persze ez szándékos döntésként azt is jelentheti, hogy a későbbi Daru már nem ugyanaz a Daru…

Kurta Niké Daru szerelmeit, szeretőit formálja meg (kivételként egyszer egy fiú mellékszereplőt is alakít), a szűkebb és tágabb környezet valamennyi férfi figurája pedig általában Mészáros Béláé. Ennek megfelelően Mészáros játéka a leginkább sokszínű. Sokféle, markánsan eredeti karaktereket hoz, szinte pillanatok alatt ugrál egyikből másikba. Lényegében ugyanezt teszi Kurta Niké is, de ő szűkre állítja a karakterábrázolás eszköztárának amplitúdóit, és azokon belül maradva, különös, finom érzékkel, külsőségekbe alig kapaszkodva vonultat fel vagy féltucatnyi női karaktert úgy, hogy az így életre keltett figurái külsőségeikben alig, viszont mélységükben, lényegükben és a fokozatosan, aprólékos gonddal feltárt titkaikban határozottan különböznek egymástól. Mintha Kurta Niké egyfajta – az író-Daru ízlését és vonzódását is tükröző – női archetípust mutatna meg, melynek különböző variánsai abban hasonlatosak egymáshoz, hogy mindegyikben képes csalódni a férfi.

Ha a szövegből készült drámai forma nem követheti a próza szerteágazó tartalmi-formai mélységeit és magasságait, az előadás egyenrangúságának egyetlen sansza az, ha színészi játékban és új formát teremtő dramaturgiában egyaránt a regényéhez hasonló, magas színvonalat képvisel. A Dékány Barnabás rendezte előadás ehhez egészen közel áll. Kurta és Mészáros helyenként káprázatosan gyors átlényegülésekkel, kifejezetten bravúrosan oldja meg feladatát. Megosztott első helyük mögött a hozzájuk szorosan felzárkózó Baki Dániel számára komoly elismerésre méltó ezüstérem jut. Nagyon szimpatikus, hogy az előadásban kifejezetten a színészi játék dominál, a díszlet és berendezés egészen minimalista (tulajdonképpen egy darab kanapé középen), a látványt változatossá az ügyes és jelentéses bevilágítás teszi. A jelenetek gördülékenyen váltják egymást, ritkán mutatkozik egy-egy döccenő vagy némi erőltetettségtől nehézkes fordulat, általában könnyed és eredeti, de nem hivalkodó teátrális megoldások tartják fenn végig a játék lendületét. Ám mindezek alapja a jól elkészített átirat.

Bíró Bence eleve jól választott szöveget, mert Grecsó Krisztián regénye nemcsak önmagában kiváló, hanem simán eltűr minden színházcélú beavatkozást is, sőt, szinte kínálgatja erre magát. Bíróban feltehetően fel sem merült, hogy a színpadra adaptáló akkor járna el helyesen, ha az egész regény valamennyi történésének valamiféle zanzásított eszenciáját próbálná megmutatni. De a másik véglet sem vezetne célhoz: egy vagy néhány kiválasztott fejezet kiemelése sem kecsegtetne adekvát eredménnyel. Bíró jól érzi: ez a regény kifejezetten megengedi, hogy a szövegéből ügyes kezű színházi sebész életképes új műalkotás-egyedek tip-top (csont)vázait operálja ki, melyekre a regény világát visszatükröző, de önálló, öntörvényű előadás épülhet. 

Ha ez sikeresen megtörténik (márpedig a szegedi nyári bemutató után a Jurányiban megtörtént), tökéletesen feleslegessé válik a kérdés, hogy egy jó opusból szakavatott beavatkozással előidézett osztódással kiválasztott másik jó opus vajon képes-e ugyanolyan jó lenni, mint a más műfajú eredetije… Az sem merül fel, hogy közös jóságukban kiolthatnák egymást.  

Grecsó Krisztián – Bíró Bence: Megyek utánad
(MASZK Egyesület – Orlai Produkciós Iroda – FÜGE)

Grecsó Krisztián regényét színpadra írta: Bíró Bence
Látvány: Ottlik Jikka
Asszisztens: Vincze Petra
Rendező: Dékány Barnabás
Szereplők: Mészáros Béla, Kurta Niké, Baki Dániel

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2019. szeptember 19.

Fotó: Révész Róbert, Jurányi Ház