dunszt.sk

kultmag

Énje indián; „és különben is ki rabolna ki egy Pow-wow-t?”

Lehet persze gyerekkori olvasmányélményekkel jönni, én is kihisztiztem nyolcévesen, hogy arrafelé járva elvigyenek a szüleim a Drezda melletti Radebeulbe May Károly emlékmúzeumot nézni. Nade nemá’, hogy Gojko Mitić felől értelmezzük a Native American létet. A May Károly emlékmúzeum leginkább kicsiny panoptikum volt emlékeim szerint, ám a most tárgyalandó, finom érzékkel ajándékozott Tommy Orange könyv, a There There (magyar fordításban: Sehonnai) a viaszbáb-indiánszobrok valódi antitézise, a reállétezés mai „bennszülött amerikai” formáinak reprezentációi a San Franciscó-i Öböl vidékéről, Oaklandből.

Mikor a Miki (barátom, Déri Miklós fotóművész) tavaly egy hónap után hazajött Amerikából – ahol egy New York – San Francisco coast-to-coastot csinált a nagylányával, részben a 66-os úton –, arról beszélt, hogy ott mindenki mosolyog, kivéve az indiánokat. Ezt a mosolyt ismerem, éltem ott, forgattam arra. Hatvannégy fogas amerikai plasztikvigyor, nem kötelez semmire, modor és viselkedés, társasági közlekedés; a magyar hurrápesszimizmusból nehezen is érthető. Hallgatva próbáltam felidézni indián arcokat, akiket Új-Mexikóban, Arizonában, Oklahomában láttam, a Monument Valley-közeli navajo rezervátum étterme ugrott be, ahol hagyományos navajo ételt fogyasztottunk, kékkukoricát mézzel, és a farmeros lóarcú pincérnő tényleg nem mosolygott. Nincs is nagyon mihez mosolyogni, bár a rezervátum lakóinak különjogként jár a „gombakártya”, a varázsgomba és a peyote legális fogyasztásához, hiszen a bennszülött amerikai sámánizmusban a pszilocibin a kultúra része, sőt, alapja, mondtam is már más helyen, hogy a mágikus realizmus irodalmi világa botanikai kérdés, bázisdrog kérdése. Hunter Thompsonnál voltunk előtte három nappal, rottyon, de jófej volt, a Santa Fé-i havertól kaptam egy nagyadag indiángombát, Monument Valley-nél ettem meg, hosszú halum volt, négy órát ültem az anyósülésen; biblikus pátriarka-fíling, a hátam mögött kardfogú tigris kérődzött egy félig megevett antilopon, mellettem a vörös bazaltfalon pedig 2D-ben indiánok generációi vonultak, akárha egy rajzfilmben. Erről írtam már.

Tommy Orange könyve, a There, There (az angolt olvastam) hetekig volt a The New York Times bestseller-listáján, Barack Obama volt elnök is felvette kedvenc új könyveinek sorába; nagyot ment. Tommy Orange 1982-ben született Oaklandben, ez az első könyve. Oakland az Öböl-vidék Bronxa, kékgalléros proletárváros, nagyjából négyszázezres, a lepukkant rész az agglomerációban, ide nem a legendás és látványos Golden Gate-híd visz, mint Sausalitóba, hanem a kétszintes Bay Bridge, Hunter Thompsont is a Hell’s Angels oaklandi „fejezetének” (chapter) tagjai verték majdnem agyon, dokkmunkások és más nehézfiúk. Utoljára 2013-ban, a Fruitvale Station című filmben (r. Ryan Coogler) láttam Oaklandet, a fekete fiatalok elleni rendőri brutalitást tárgyazta a dolgozat, hozzájárult a Black Lives Matter-mozgalomhoz. Ismert eseménye a mozgalomnak, mikor a környék NFL csapata, a San Francisco 49ers amerikai futballistája, Colin Kaepernick quarterback nem állt fel a meccskezdő himnuszra az elharapódzó feketeellenes zsaruterror miatt.

Tommy Orange könyve azt mondja, hogy Red Lives Matter, és ez, finoman szólva, nem mindig volt így, ma sincs, tán nem is lesz soha. De! Megírni, küzdeni, elismertetni igenis kell. Tommy Orange könyve egy kellemetlen előszóval kezd, melyben szó esik a wampanoagok főnökéről, Massasoitról 1621-ben, és hogy miért ülnek le novemberben egy közös vacsorához (ma is nagy ünnep: Hálaadás, Thanksgiving, minden amerikai közös ünnepe, nem vallási ünnep), de ezt nem nemzetként ünnepelték, hanem a földtulajdon átruházásáról szólt a vacsora. (Két évvel később, mikor kétszáz fős entourage-zsal érkezett ugyanerre a vacsorára, a brit gyarmatiak már megmérgezték az indiánokat.) Hogy az első indián író első indiánkönyve 1854-ben jelent meg, egy kalifornai csirokí csávó írta (John Rollin Ridge), és egy helyben garázdálkodó mexikói banditáról szólt. Tommy Orange ír arról is, milyen volt, mielőtt a mexikóiak mexikóiak lettek, before Spain came, „mielőtt megjött Spanyolország”. Hogy Ken Kesey Száll a kakuk fészkére című regényének narrátora, a Főnök figurája bántó neki. Nekem nem, nekem szép Miloš Forman filmjében, ahogy hosszú küzdelem után kidobja a hatalmas mosdókagylót az ablakon, és Bromden főnök belefut az éjszakai természetbe, miután nem hagyta, hogy McMurphyből (szerepében: Jack Nicholson) lobotomikusan karfiolt csináljanak véglegesen a Főnéniék. Az őslakosokat irtották, majdnem kiirtották az amerikai fehér migráncsok, brit és francia, délebbre spanyol és portugál gyarmatosítók; a Rio Grandétól északra felkapja az ember a fejét, ha lát egy prekolumbián arcot, aki tutira többtucat kilakoltatási végzésen van már túl. Tommy Orange kemény történeteket mond az előszóban:

„Hallottuk, hogy Sand Creeknél tarackkal kaszáltak le bennünket. John Chivington ezredes vezetése alatt önkéntesmilícia jött leölni bennünket, akik főleg nők, gyerekek és idősek voltunk. A férfiak vadászni mentek. Mondták, hogy húzzuk fel az amerikai zászlót. Felhúztuk azt is, meg egy fehér zászlót is. Megadjuk magunkat, integetett a fehér zászló. Ott álltunk a két zászló alatt, azok meg ránk rontottak. És nem pusztán megöltek, de szétcincáltak (tore us up). Megcsonkítottak. Eltörték az ujjunkat a gyűrűnkért, levágták a fülünket az ezüstkarikáért, megskalpoltak a hajunkért. Fák üregébe bújtunk, eltemettük magunkat a homokba a folyóparton. Az a homok vöröslött a vértől. Kitépték a meg nem született babákat a pocakból (unborn babies out of bellies), elvették azt, ami lenni akartunk, a gyerekeinket, még mielőtt gyerekek lehettek volna, kitépték őket a méhünkből. Csecsemők puha fejét fának csapták. Aztán elvették a testrészeinket trófeának, és színpadon mutogatták Denver belvárosában. Chivington ezredes a levágott testrészeinkkel táncolt, nők szeméremszőrzetével táncolt részegen, és a körülötte összeverődött tömeg még nála is rosszabb volt, amiért ujjongott és vele nevetett. Ünnepeltek.”

Pék Zoltán fordításában közlöm ezt a részt, és bár eredendően nem volt szándékom a műfordítás-kritika, mégis muszáj megemlíteni, hogy a darabokra tépett, szétroncsolt emberek esetében a „cincálni” ige, illetve a várandós nők hasából kivágott magzatok esetében a „pocak” szó egészen hátborzongató eufemizmusok, még ezer szerencse, hogy a fordító nem élt a mában sajnálatosan terjedő „pocaklakó” kifejezéssel, mert attól tényleg megfájdul a fejem, de mondjuk én a quicksandet is inkább (a nálunk ismeretlen) homokörvénynek fordítanám, mint az oly jól ismert futóhomoknak. Zárjuk is le a műfordítás-kritikát ehelyt azzal, ahogy Teczár Szilárd a Magyar Narancsban megjelent recenziójában foglalkozik a cím-magyarítás problémájával. A cím ugyanis Gertrude Stein, aki egy ismert amerikai volt Párizsban, író és műgyűjtő, a 20. század első felének világművészete nehezen lenne értelmezhető nélküle, oaklandi neveltetésére utal: „Stein a Mindenki önéletrajzában írja, hogy gyerekkora Oaklandje végérvényesen megváltozott, ő már nem odavalósi, hanem sehonnai. Az angol Stein-idézet (»there is no there there«) magyarítása „mindenki sehonnai”-ra szükségszerű fordítói megoldásnak tűnik, bár elvész az eredetiben rejlő szójáték és a könyvön belüli utalás az azonos című Radiohead-számra”. Broken branches / Trip me as I speak / […] / There’s always a siren / Singing you to shipwreck. Arról nem is szólva, hogy erről a szóról minden magyarnak a „sehonnai bitang ember” jut eszébe, némileg indokolatlanul. Tommy Orange könyvében megszólal maga Gertrude Stein is Oaklandről:

„– Mindenki sehonnai – mondja Rob, szinte suttogva, furán, nyitott szájjal mosolyogva. Dene a legszívesebben beleöklözne ebbe a mosolyba. Dene a legszívesebben azt mondaná neki, hogy ő kikereste az idézetet az eredeti szövegben, a Mindenki önéletrajzában, és kiderült, hogy Stein arról beszélt, hogy az a hely, ahol felnőtt Oaklandben, annyira megváltozott, annyira beépült, hogy a gyerekkora színtere eltűnt, hogy ő már nem odavalósi, nem oaklandi, hanem sehonnai. Dene a legszívesebben azt mondaná neki, hogy ez történt az őslakosokkal, elmagyarázná, hogy ők ketten nem egyformák, hogy ő, Dene őslakos, aki Oaklandben szültett és nevelkedett, oaklandi. Rob valószínűleg nem nézett utána alaposabban az idézetnek, mert arra használta, amire neki kellett. Valószínűleg bedobta már vacsorapartikon, és a hozzá hasonlókat jó érzés töltötte el, amiért elfoglalnak olyan környékeket, ahol tíz éve még autóval sem lett volna merszük keresztülhajtani.”

Ezeket a no go-környékeket ismerem. Bronxból (NY), Detroitból, ahol filmeztem is, Gary, Indianából, a chicagói South Side-ról, Watts-Inglewood-South Central Los Angelesből. Ezek a környékek fekete gettók, néha tényleg csak félelmetes, néha meg tényleg hajítófát sem ér az élet. Úgy tűnik, hogy az oaklandi Fruitvale negyedbe feketék közé, ahogy a San Francisco-i Missionbe mexikóiak közé amerikai bennszülöttek is beköltöztek-beköltöznek az utóbbi időkben. Van ott egy furcsa világ. Manapság chatteléskor ugyanúgy használják az ndn rövidítést, ahogy a fekák egymás közt a niggat. De ideje összeismerkednünk Tommy Orange szereplőivel. (Az amerikai kiadásban van is egy cast of characters az elején, a magyar kiadás ezt mellőzi.)

– A 21 éves Tony Loneman oaklandi, csejen származású, „magzati alkohol szindrómával” született, dealerkedik.
– Dene Oxendene csejen és arapaho születésű ifjú oaklandi dokumentumfilmes, indiántörténeteket gyűjt.
– Opál Viola Viktória Medvepajzs ötvenes csejen asszony, anyjuk 11 évesen, 1970-ben féltestvérével, Vöröstoll Jacqui-vel Alcatrazra vitte őket, így részt vettek a korábbi börtönsziget tizennyolc hónapos indián megszállásában.
– Edwin Black anyja fehér, apja, Harvey bennszülött amerikai, összehasonlító irodalomtörténetből diplomázott, felvették asszisztensnek a Big Oakland Pow-wow-ra. Edwin anyjának barátja, Bill Davies lakota indián (és nem latoka – ahogy a magyar verzióban olvasható), vietnami veterán, egy késelésből kifolyólag öt évet töltött San Quentinben (börtön, szintén Öbölvidék), ahol kizárólag olvasott: Raymond Carver, William Faulkner, Hunter S. Thompson, Oscar Zeta Acosta és Ken Kesey teljes életművét a magáévá tette.
– A fiatal Calvin Johnson anyagárral tartozik a dealer bátyjának, Charlesnak, aki Octaviónak, egy nagybani csávónak dolgozik.
– Az „újjózan” (newly sober) Vöröstoll Jacqui fiatalkorában örökbeadott egy gyereket; egy másik lányt, az időközben elhunyt Jamie-t felnevelete, három unokája van.
– Az egyik a három unoka közül Vöröstoll Orvil, aki a csejenekkel óhajt táncolni a Pow-wow-n.
– Octavio Gomez nagybani drogdealer, Tony és Charles neki dolgozik.
– Blue (Kék) a Pow-wow Bizottság vezetője az Indian Centernél.
– Thomas Frank csejen dobos, a Southern Moon csoporttal ad elő a Pow-wow-n.

Ezek után érdemes tisztázni, hogy mi az a Pow-wow (más írásmóddal: Pow-waw). Nos a Pow-wow olyan bennszülött amerikai ünnep, ahol összejönnek a törzsek, heves dobolásra indián regáliában, toldíszben, rojtolt szarvasbőr leggingben, felsőben és táncolnak, órákon át. Identitásfokozó gyűlés, ha tetszik, néptánc-kör, Repülj páva!, world music-szakos X-faktor, ha máshonnan tetszik, akkor bugaci kurultáj vagy nürnbergi pártnapok. Trendi a tradi, akkor is, ha a törzsi szokásokat, táncokat, hókuszpókuszt a youtube-ról tanulja a 14 éves Orvil. A Nagy Oaklandi Pow-wow az elbeszélés csúcsa, klimaxa, s ezt már a legelején megtudjuk, így aztán egy jó 200 oldalas suspense-nek olvassuk a korábbiakat, elejétől várjuk az elbeszélés végi actiont. Kisebb-nagyobb sztorikban kapjuk meg az elején bemutatott karakterek történetét, mint egy creative writing órán, persze, ha megjelenik egy pisztoly a színen, az el fog sülni, még ha 3D-nyomtatott keményműanyag is. Ha van lelencbe adott gyerek, persze hogy előkerül több szülője is, persze hogy valami mély emberi történet lapul mindennek a legalján. Alkoholproblémák. A tüzes víz, ami oda mehet vissza, amit a japánokról állítanak, miszerint hiányzik a szervezetükből az acetildehidrogenáz (az alkoholbontó enzim), én ezt mindig biopolitikának tartottam és nem kedveltem, de orvostörténeti kutatást néznék. Mi 1492 óta harcolunk a terrorizmus ellen – olvasható a felragasztott matrica az egyik kocsi hátsó szélvédőjén, és az alkohol is a conquistador hóditókkal jelent meg a nyugati hemiszférában, bizonyos járványként terjedő és fokozottan gyilkos betegségekkel együtt. A fehérek úgy tartják a rézbőrűekről, hogy fokozottabb az alkoholproblémájuk és csúnyán elhíznak. Tommy Orange nem sápad ezektől a témáktól, szembenéz vele, csakúgy, mint az 1970-es alcatrazi börtönsziget-elfoglalással, ami, legalábbis ezen a környéken, az elmúlt ötven év legjelentősebb indiánlázadása volt. Hoszzú felvezetés után jön a real time terror (spoiler alert): „…emberek rohannak az utcán, és fegyverek dörögnek körös-körül. Először azt hitte, hogy a szokásos zombiapokalipszis álmok, de aztán észrevette, hogy ezek indiánok.” El Paso és Dayton (egy hónap előtti tömegmészárlások helyszínei) igazán üt. A végkifejlet némileg kiszámítható, ennyi benne a creative writing és a kommersz Hollywood, de az is benne van a könyvben, hogy abban az agglomerációban íródott, ahol az Öböl másik oldalán a Colombus bulváron ott a City Light Bookstore, mely hely alapító atyái – már csak a majd 100 éves Lawrence Ferlinghetti van közülük közöttünk – értették Tommy Orange problémáját a maga korában. Mert a sápadtarcúak közül Neal Cassady értette ezt a világot, Kerouac, Burroughs és Ginsberg is értette, Hunter Thompson is – Orange arról ír egy helyen, hogy valami olyan, mint egy Ralph Steadman-grafika, HST állandó illusztrátoráról beszélünk –, és persze David Lynch érti ma a legjobban. Mert annak a földrésznyi országnak a lelke mélyén az énje azért indián. És mert ez az itt tárgyazott indián, a városi indián, aki nem rezevátumban (kelet-magyarországi cigánytelepekre gondoljunk) nevelkedett, jobban ismeri az autópálya morajlását, mint a folyók zúgását, a mozdonyok üvöltését jobban, mint a farkasokét, a benzinszagot, friss, nedves beton vagy az égett gumi szagát jobban, mint a zsálya, a cédrus vagy a sülő kenyér illatát; egykori Monument Valley-s halumban ők voltak az utolsó etap. Mert a jövőbe még a pszilocibingombával sem látni.

Tommy Orange: Sehonnai. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019

Fotó: Elena Seibert