dunszt.sk

kultmag

Kisebb, sárgább

Hogy ki minek, mármint milyen értelmezés keretei közt mifélének olvas (néz) egy-egy műalkotást, egyrészt mindenki szuverén joga. Másrészt amikor ebbe, az értelmezés szabadságába behatolva próbál meg bárminő egyértelműsítő szándék gyarmatosítani, az rendre pontos jelzője annak, ha valamiféle (nem feltétlenül csak politikai, hanem például esztétikai) hegemónia törekszik ellentmondást nem tűrő módon ítélkezni.

Ez így persze igaz, de mégiscsak bonyolultabb a helyzet, mikor egy olyan kultikus műről van szó, mint Bacsó Péter magnum opusa, melynek – teszem azt – politikai olvasatát kívánná megpiszkálni az ember, s melynek bárminő értelemben vett politikai vonatkozásait eltagadni jóformán lehetetlen feladat volna. Nem csoda, hogy nem is vállalkozik rá senki – magam sem. Azonban lényeges kérdés (és a film „cenzúrázatlan” változatának bemutatása talán újult érvénnyel vetheti föl – egyebek mellett – ezt is), hogy egészen pontosan miképp értelmezzük, minek kívánjuk nézni A tanút. Ez kiváltképp jelen sorok írójának (a szerző a rendszerváltozás évében született) és a nála fiatalabbak generációja számára lehet kényes kérdés; elvégre ezek a nemzedékek már nem éltek az úgynevezett működő szocializmus évtizedeiben (még ha sokszoros utóhatásait, akár valamiféle folytonosságát mindmáig közelről ismerhetik).

Nem kerülgetem tovább a forró kását, a kérdésnek nem azt tartom, hogy A tanú (akár a maga idejében, akár napjainkban mennyiben és pontosan mire is vonatkoztatva, tehát a mából nézve a múltunkra vagy akár a jelenünkre nézvést is) politikai statement-értékű műalkotás-e, hanem hogy megengedhetjük-e magunknak csak és kizárólag annak tekinteni. Ez a kérdés, úgy vélem, vastagon összefügg azzal, hogy milyen esztétikai értéket társítunk a műhöz, remekműnek avagy per definitionem kultfilmnek tartjuk-e. Hogy tehát a magyar filmkészítés legmagasabb szintjére, a Szerelem mellé helyezzük, avagy az Üvegtigrishez és egyéb pállott érzetű, de jobb híján egyszer talán megnézhető bóvlidarabokhoz közelítjük-e magunkban megítélését. Utóbbi esetben a film, afféle politikai kultfilm gyanánt, nem bírhat sokkalta több erénnyel, mint hogy görbe tükröt tartson, melybe addig nézünk érdeklődve, míg legalább valamicskét is aktuális a múltnak azon szeglete, ami így-úgy feltárul benne. (Ilyesmi lehetett volna, ha döbbenetesen alacsony színvonala nem tartja vissza még ettől a státusztól is, a Megint tanú.) Ebben az esetben A tanú aktualitása még bőven prolongálható, sajnálatosan, egy darabig, s jelenidejű fontosságát sem veszélyezteti semmi hirtelen beállni készülődő társadalmi-politikai idill – szavatossága azonban mégsem állandó vagy örök. Jómagam azonban, a magyar filmkészítés egyik csúcsteljesítményeként tekintve (nem kizárólag politikai érdemei miatt) az ihletetten megírt, rendezett és eljátszott egészre, úgy vélem, nem pusztán a politikai-történelmi kontextus tartja a felszínen a film relevanciáját. Ennek oka pedig az, hogy A tanú meggyőződésem szerint elsősorban emberi viszonyokról, azok kuszaságáról, a kiszolgáltatottság egyszerre rögzített és mégis, mindig nagyon is relatív természetéről szól, esettanulmány az emberi lélekről, s fontoságga messze nem merül ki egyetlen térben és időben meghatározott (noha stilizálva is tűpontosan felrajzolt) rendszer megmutatásában és nevetségessé tételében. Rövidebben fogalmazva: maradandó, nem helyi értékű alkotás (érthető is ez által, miért nevet rajta, rajong érte és tapsolja a tér és idő egy nagyon másik pontján is az értő közönség: Cannes-ban, 2019-ben).

Mégis, mikor rendes kultúrsznobként az elsők közt veszem meg a jegyem A tanú cenzúrázatlan változatára, tudom jól, nem pusztán az esztétizáló humánértelmiségi érdeklődése hajt, hanem afféle lakossági kíváncsiság is: az eltérések regisztrálása, annak rekonstruálása, hogy mi lehetett az eredeti írói-rendezői szándék, melyen mennyit sorvasztott korának, finom eufemizmussal: szabadságdeficitje. Érdeklődésem azonban nem kizárólag politikai, előfeltevésem ugyanis nem merül ki abban, hogy „végre”(?) meglássam, eredetileg mennyire és hogyan kívánt beszólni Bacsó a hatalomnak, nem (csak) egy esetlegesen stencilezetlen röpiratot kívánok megszemlélni. Az a furcsa érdeklődés hajt inkább, hogy tudom, merőben szokatlan (és mégsem annyira ritka) helyzetű befogadói pozícióban leledzünk mindannyian a mozi nézőterén: amit előbb láttunk, ami számunkra az „igazi” Tanú, amin fölnőttünk, és szállóigévé nemesült, remek sorai mellett szinte betéve tudjuk egészét is, jelenetről jelenetre, ha szigorúan műértelmezünk, problematizálódik. Miközben nyilván az „új” Tanút ülünk be megnézni, melyet a „régivel” vetünk össze, a termék, amit épp eladnak nekünk, azt ígéri, hogy csak most fogjuk meglátni az „igazit” és „eredetit”, szemben azzal a mesterséges (merthogy: cenzúrázott) konstrukcióval, amit eddig ha igazinak véltünk, ha nem, akkor sem volt mihez képest „hamisnak” ítélnünk. Egy szó mint száz, már csak ezért az izgalomért is megéri a kiadott pénz, nemdebár?

Mindezek fényében meglepően hathat a retorikai kérdésre adott válasz, de úgy vélem: nem feltétlenül.

Félreértés ne essék: önmagában az, hogy gyakorlatilag kevesebb mint tíz perc eltérés található a két filmváltozat között, még nem tenné indokolatlanná a film újrabemutatását – már maga az, hogy digitálisan felújított minőségű képet nézhetünk, elegendő ürügye lehetne, hogy újra a mozikba látogasson a magyar filmgyártás egyik legnagyobb hatású darabja.

Ahhoz azonban, hogy ne érezze az emberfia félrevezetésnek a „cenzúrázatlan verzióval” kecsegtető reklámozás implikációit, olyasmit kéne látnunk, ami érdemben (és politikailag) legalább valamelyest új fénytörésbe helyezi a filmet. Mindenekelőtt azonban vegyük sorra az eltéréseket. Egy jelenetnek az eddig ismertnél hosszabb változatát, egy eleddig sosem látott jelenetet, illetve egy, az eddig ismert változatban még meglévő, innen hiányzó jelenetet regisztrálhatunk. (Ezen kívül, tudomásom szerint, még egy olyan fontos pontja van a filmnek, ahol sérült – bár pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy módosult – az eredeti írói/rendezői szándék: az eredeti koncepcióban nem értesültünk volna Dániel Zoltán megmeneküléséről. Tegyük hozzá rögtön, hogy ez a változtatás a Rajk-analógia szelidítésének szándéka felől nézve teljesen logikus beavatkozás a filmbe. Másrészt viszont, ha eggyel allegorikusabban fogjuk föl A tanút, és akár a kora-Kádár-kor, akár úgy általában a hasonló rendszerek kiszámíthatatlan, önellentmondásokkal teli és gyakran felfoghatatlan, őrült-félőrült belső kvázi-logika szerinti működésének ábrázolását is fel véljük fedezni a filmben: a jelenet nem tűnik erőszakoltnak, nem lóg ki annak szatirikus, groteszk módon realista világából. Mi több, a jelenet nem fantáziátlan, szolgai vörös farokként tapad a dramaturgiához, elvégre elsőrangú, szintén szállóigévé nemesült sorral csavar rajta egyet a forgatókönyv, emlékezhetünk: „egy brancs maguk, ne is tagadja!” Mindazonáltal épp ennek, a leginkább cenzúra által befolyásoltként eladható jelenetnek nincs, vagy legalábbis a vetítés során nem szerepelt, „eredeti”, Dániel sorsát lebegtetve hagyó, rövidebb változata.)

Innentől haladjunk relevancia szerinti növekvő sorrendben.

Az eddig ismertnél valamivel hosszabban látható jelenetben a börtönbe visszatérő Pelikán a püspökkel (mint „igen tisztelt klerikális reakcióval”) vitázik. Utóbbi megjegyzi, hogy a katolikus egyház már kétezer éve fennáll, s a szocializmust is túl fogja élni, mint minden mást. Erre Pelikán azzal vág vissza, hogy a szocializmusnak még nem volt kétezer éve. A jelenetnek ez a kimaradt párbeszédtöredéknyi része a film egészéhez vajmi keveset képes hozzátenni, különösebben szellemesnek sem mondható, az pedig, hogy a cenzúra szigorának áldozata lett, Pelikán stréber, rezonőrszerű mondata alapján nem tűnik különösebben indokoltnak.

Az egészében kimaradt jelenetben (tehát a cenzúrázatlan változat legizgalmasabbnak ígérkező pontján) a temetői jelenet hatására a tanúskodásra újra rávett Pelikán (némiképp karakter- és helyzetidegen módon) azzal fordul Virágh elvtárshoz, hogy még a tárgyalás előtt beszélhessen Dániellel. (Továbbra sem hiszi, hogy bűnös, a saját szájából akarja hallani.) Erre Virágh elvtárs (szintén némiképp karakter- és helyzetidegen módon) ebbe minden további nélkül beleegyezik, s elviszi Pelikánt a sötétzárkába, ahol Dániel Zoltánt épp fogva tartják. A jelenet funkciója (rendezői szempontból) érthető (bár bevallom, azért nem teljesen): Bacsó itt vélhetően komolyítani igyekszik a szatírát, Rajk-variánsának adva egy súlyosabb-komorabb, drámaibb jelenetet. Hogy mindez hangoltságában mennyire (méghozzá nem üdvös módon) üt el, mi több, lóg ki a filmegészből, még messze nem is a legnagyobb probléma. Az, hogy a drámai jellegű (de sajnálatosan rém didaktikus, szájbarágós) jelenet is egy poénnal indul, szintén nem a legnagyobb gond – még ha említett poén meglehetős satnya is (Pelikán megkérdezi, hogy miért van ilyen sötét, mire Virágh elismétli, hogy sötétzárkában vannak. Ennyi.). A problémák a párbeszédnél kezdődnek. Pelikán ugyanis egy az egyben rákérdez Dánielnél, hogy bűnös-e, mire régi barátja szándékosan ködösítve felel: sokféleképp lehet egy ember bűnös. Ő is az. Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a jelenet farnehézzé billentse az egyébként tragikoszatirikusságában tökéletesen arányos, ökonomikus filmet, de eddig a pontig legalább csak a műegész aurája sérül, dramaturgiája nem. Pelikán azonban nem hagyja annyiban, konkretizálva megismétli a kérdését: nem erre kíváncsi ő, hanem mivel nem hiszi el a vádakat, a konkrétumokra kíváncsi. Valóban úgy történt-e minden, ahogy azt állítják, ürgebőrrel, békaemberekkel? Dániel Zoltán erre megjegyzi, hogy neki mindenképp bűnösnek kell lennie, értse meg Pelikán.

A film egészének dramaturgiája esik szét dirib-darabra ezen a ponton. Elvégre az a törékeny, harmonikus egyensúly, ami A tanút egyszerre teszi habkönnyű és megrázó filmélménnyé, pusztán az által tartható fenn, hogy főszereplője teljesen és totálisan, abszolúte hülye és a végletekig naiv. Minden egyéb esetben Pelikán figurája (és vele együtt dominósorhoz hasonlatosan a film minden egyes relációja) elmozdul, dől és dönt minden vele összefüggésben lévőt. Hiszen ha Pelikán megbizonyosodik Dániel ártatlanságáról (úgy értem, teljes bizonyossággal tudja, hogy egy ártatlan ember ellen vall), érthetetlen, hogy mindezek után miért megy bele mégis bármiféle érdemi ellenállás nélkül, „önként” a, mint innentől már számára is egyértelmű kell legyen, hamis tanúzásba. Ha pedig Pelikánnak, tegyük föl, még az is leesik, hogy bár Dániel ártatlan, de miért kéri mégis arra, hogy tanúskodjon ellene, egyenesen morális vétekké (nem önhibáján kívüli zavarának eredményévé) válik, hogy az egész tárgyalást kudarcba fullasztja. A jelenet bizonyosan szép és nemes szándékkal készült, azonban értelmetlen, és a teljes filmet visszamenőleg és egészében is tönkreteszi.

A végére pedig a végét hagytam. Mivel, mint kiderült, a filmet lezáró, méltán ikonikus villamosjelenetet utólag forgatták (forgattatták [?] Bacsóval), ebben a változatban nem szerepel. Helyette Pelikán kijön a börtönből, kérdezgeti az újságot olvasó járókelőt, elnéz a villamos irányába, majd nemes egyszerűséggel felirat közli velünk, hogy visszament a gátra. Laposabban, mint egy leeresztett lufi.

Félreértés ne essék: A tanú így is remek film. Ha csak a feléig vetítik, ha kínai hangsávval, netán fekete-fehéren, visszafelé lejátszva, kép nélkül, rádiójátékként, bárhogyan – remekmű mivolta akkor is átsüt minden torzításon. Az azonban, hogy itt valami többet, jobbat, mélyebbet, igazabbat, netán, ahogy egy, a premierről tudósító cikk fogalmaz, az eredeti (? [értsd: cenzúrázatlan?]) kommunista cenzúrának áldozatul esett részeket visszapótló, „igazi” változatot látnánk, nem igaz. (Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az ádáz cenzúra ez esetben a rendező mellé [„konzulens” gyanánt] politikai felügyelet céljából kinevezett Rényi Pétert jelentette elsősorban, akinek „jóindulatát és a film iránti lelkesedését Bacsó későbbi interjúiban nem győzte dicsérni”, továbbá, mint maga Bacsó is említi: „kért tőlem bizonyos kompromisszumokat. Volt, amibe örömmel belementem.” Ezek fényében, úgy vélem, nagyobb részt beszélhetünk tudatos alkotói döntésekről, mint cenzúrázásról. Mindezekről [is] bővebben ld. pl. Marcsek György tanulmányát) Egyszerű munkafázist, verziót nézünk, melyen alkotója még nem végzett el bizonyos, elsősorban dramaturgiai és stiláris indokoltságú, egytől egyig a javát szolgáló változtatásokat. Épp ezekkel a szavakkal írható le az idén nyáron, nagy csinnadrattával bemutatott, én akkor így fogalmaznék, majdnem kész filmváltozat. Kuriózumnak talán elmegy, szenzációnak semmiképp. Kisebb, sárgább, és pont úgy aránylik a narancshoz, mint izgatott elvárásaink a jegyárért cserébe kapott élményhez.

A tanú (1969) – Eredeti, cenzúrázatlan változat, magyar filmszatíra, 108 perc, 1969, forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.

A film adatlapja a Mafabon.