dunszt.sk

kultmag

Csak akkor gyorsít fel

Hát összehoztam. Ülünk a sötét pincehelyiségben, a körömágyamat piszkálom, amikor észreveszem, abbahagyom. Az oldalfalak színesek, bal felől biciklikerekek díszítik, jobbról rombuszforma foltokat festettek a falra, a színpad mögött egészfalas poszter: a háttér narancsvörös, kitárt torkú őslények rontanak rá a fellépőkre.

Neki van igaza, vagy neki, töprengek magamban, aztán elkalandoznak a gondolataim. Hosszú, keskeny helyiség, éjjelente diszkó szokott itt lenni, egy belvárosi kocsma alagsora. Legalább százhúszan vagyunk, szombat délután öt óra, fáradt vagyok és felsrófolt, mintha éjfél lenne. Mindjárt kezdődik a vita, apám már a színpadon ül. Zöld póló van rajta, a haja lófarokba kötve. Kábé ötvenéves, tízzel idősebb, mint a vitapartnere. A vitapartnere a hősöm, minimum. Már vagy két éve elolvasom minden cikkét az újságban, rongyosra nézem a videóit a neten. Visszateker, néz, nevet, arcjátékra figyel: egy öt-hat perces videóval húsz percig el tudok szórakozni. Aztán másnap megint. Az az érzésem, betéve tudom némelyik fordulatát, el is szoktam sütni őket, hogyha haverokkal vitatkozunk. Még senki nem szólt rám, hogy mekkora papagáj vagyok, úgyhogy kezdek felbátorodni.

Ha töriórán felelnék a hősömből, úgy fogalmaznék: karizmatikus figurának tartom, imponál a véleménye. Amúgy nem tagja egy pártnak sem, de az egyik politikai párt támogatja, még az is lehet, hogy elindul a polgármesterválasztáson. Amikor először hallottam beszélni, egy tüntetésen szónokolt. Felvételről láttam, és egészen tűzbe jöttem. Csak beszélt, én meg a körömágyamat piszkáltam, mint akit megbabonáztak. Utána kimentem a konyhába, apámék a konyhaasztalnál ültek, beszélgettek.

– Szerintem sok jó gondolat van benne – szólaltam meg, észre sem véve, hogy a szavukba vágok. Igyekeztem visszafogni magam, de nem ment. Lelkendezve idéztem fel hősöm kíméletlen aranyköpéseit, gúnyos félmondatait. Apám válaszolt volna valamit, de megint a szavába vágtam. – Ugye, szerinted is jó fej? – Hangom elcsuklott, átszellemülten mosolyogtam. Apám összeszedte a gondolatait, és belefogott a válaszba, de megint nem tudtam végighallgatni. Aztán késő lett, apám azt mondta, ideje lefeküdni, de még akkor is izgatottan hadartam. Rám nézett, és megfogta a vállam. Leolvastam ajkáról szelíd szavait: – Higgadj le.

Ezt a vitát három hónapja kezdtem szervezni, őszintén nem is gondoltam, hogy összejön. Apám egyetemen tanít, és közéleti meg filozófiai kérdésekről hosszasan szokta fejtegetni a véleményét. Nagyon érdekes, amiket mond, egy csomóan meglepődnek rajta. Lassan beszél, csak akkor gyorsít fel, ha megsejti, hogy valaki át akarja venni a szót. Én már kis korom óta megszoktam a gondolkodásmódját, belém ivódott egy csomó minden, amit mond, normálisnak tartom, de amikor mások hallgatják apám szavait, újra és újra észreveszem, hogy szokatlannak találják a képzettársításait. Apám liberális. Azt mondják, mindenki lázad a szülei generációja ellen, új elveket, új eszményeket követ, de szerintem liberális szülők ellen teljesen más lázadni, mint betokosodott, konzervatív gondolkodású szülők ellen. Ha olvasok valamit a hősöm egyik cikkében, és szóba hozom apám előtt, mindig van rá valami válasza. Legtöbbször nem ért egyet az álláspontjával, de néha azt mondja, van benne igazság. De az ő válaszára már nem nagyon tudok mit mondani. Olyan szinten belemegy a részletekbe, hogy nem jut eszembe semmi ellenvetés. Ha gondolok is közben valamit, mire végigmondja, elfelejtem, mibe akartam belekapaszkodni. Nem tudom egyben tartani a nagy képet, felemészti az összes energiámat, hogy kövessem a gondolatmenetet.

Más talán úgy mondaná: ilyenkor hagyom magam meggyőzni. De miközben ez újra és újra megtörtént, eszembe jutott, a hősöm vajon mit mondana. Ahogy telt az idő, egyre inkább ez érdekelt. Neki biztos lenne viszontválasza, mantráztam magamban, miközben apám perceken át, szelíden nézett rám, ráérősen fűzte egymás után a szavakat. A szavakból tagmondatok lettek, a hosszú példákból, bekezdések, kitérők, amelyeket, ha legépeltetnéd, több oldalnyi szöveget tennének ki. Olyan volt ez, mint egy végtelen utazás. Mintha soha nem is születtem volna meg, hanem az idők kezdete óta, amikor még raptorok ugráltak át mocsárgáz-karikákon, apám könyvszagú dolgozószobájában ülnék, és hallgatnám egyenletes hangját, mintha örökké tartana minden kötőszó, mintha minden észrevételt módosítani kellene, árnyalni, más megvilágításba helyezni. Képtelen lettem volna felidézni, miket mondott. Azt hiszem, ezt hívják feltételes reflexnek. Túlzottan is megfontolt válaszai kilőttek a jelenből, egy időtlen térben találtam magam, és lebegtem, mint egy cserzett bőrű jógi. Végül muszáj volt lépnem: megszerveztem ezt a vitát.

Most belép a hősöm. Nem néz semerre, a színpadra siet. Apám ül balról, a hősöm jobbról. Fél percig hallgatnak, aztán a hősöm szólal meg.

– Bemutatom vitapartneremet – mondja, itt apám neve következik. Dagad a mellem a büszkeségtől. – A vita témája az lesz, hogy… – Nagyon igyekszem figyelni, de elkalandoznak a gondolataim. A hősöm egy-két perc után átadja a szót apámnak, aki a gyerekkoráról kezd mesélni. Azt mondja, egy kastélyban nőtt fel, mert az édesanyja ott dolgozott nevelőnőként. Azt mondja, nagyon szép volt a gyerekkora. Később Illyés Gyulát említi, aztán nemsokára kiejti a száján Kosztolányi Dezső nevét. A hallgatóság soraiban összesúgnak.

A hősöm hozzászólásai rövidebbek. Sokszor megismétel egy-egy jobban sikerült mondatot, másodszorra kicsit hangosabban. Előredőlök a széken, a körömágyamról tépkedem a bőrt. Mintha jelszavakat keresgélne, amiket skandálni lehet. Felemeli a hangját, egy idő után fel is áll. Látom, hogy a közönségre átragad a nyugtalansága. Apám ülve marad.

– …a fiatalok kedvéért röviden összefoglalom – mondja, aztán beleássa magát egy huszonöt évvel ezelőtti korrupciós ügybe, amiről most hallok életemben először. Nemigen gesztikulál, keze szelíden pihen a szék karfáján. A hősöm feláll és elhagyja a színpadot. Mintha azt akarná közölni, hogy ismeri ezt az ügyet, apám szavaiban nincs újdonság.

Azon gondolkozom, minek örülnék jobban: ha a hősöm jönne ki jól a vitából, vagy ha apám. Mégsem olyan érdekes ez az egész, mint ahogy előre elképzeltem. A hősöm egyik-másik rövid, egyszerű állítását tíz-tizenkét ember megtapsolja. Mintha lenne egy kemény mag, aki nem új dolgokat akar hallani, hanem a saját gondolatait a hősöm szájából. A hősöm egyre élesebb hangon, hadarva, kiabálva beszél.

– Higgadj le – mondja apám, miután sikerül átvennie a szót, és a keresztnevén szólítja hősömet, és ekkor feloldódik bennem a feszültség, kimondhatatlanul megkönnyebbülök. Lenézek a kezemre, amit addig tördeltem, kényelmesen hátradőlök, mély levegőt veszek.

Apám egy korábbi cikke tartalmát ismerteti, amit én is olvastam. Szerintem sok jó gondolat van benne, de a hősöm egyikre se válaszol. Mintha nem is figyelne. A vita elején azt hittem, mindketten el fogják sorolni a vesszőparipáikat, aztán szép lassan közeledik majd egymáshoz a két álláspont, mostanra viszont beletörődtem, hogy mindketten újra és újra ugyanahhoz a pár kulcsmondathoz térnek vissza. Végig azt ismételgetik, amit lényegesnek tartanak, nem alakul ki igazi beszélgetés. Lassan már nem is érdekel, melyiküknek van igaza.

A közönségből csak a barátaim ismerik apámat, a többiek nem nagyon tudják, ki ő. A közönség nagy részét a hősöm rajongói alkotják.

– Cinege volt az egyik első fecske – mondja apám. A hősöm megint elhagyja a termet, és a közönségből hárman felmennek a színpadra, hogy megjegyzéseket fűzzenek az elhangzottakhoz, de csak hebegnek-habognak. Nem sok mindent lehet kihámozni a mondandójukból. Apám mindegyiknek türelmesen válaszol. Úgy képzelem, akkor is így viselkedik, amikor az egyetemen tanít. Mire véget ér a vita, már sokan hazamentek. A hősöm rajongók gyűrűjében vonul kifelé, eszembe jut, hogy kérek tőle egy autogramot, de aztán elszalasztom a lehetőséget. Apám odalép hozzám, és megkérdi, hazajövök-e, de két haverommal már megbeszéltük, hogy sörözünk, úgyhogy azt felelem:

– Nem, apa.

– Szerbusz, fiam – mondja apám, és kiáll a kocsma előtti járdára, hogy sodorjon egy cigit. Mikor elmegy mellettem, megfogja a vállamat. A háta mögött graffiti a falon: KOMMUNISTA- ÉS/VAGY BOSZORKÁNYSZOMBAT. Puha és meleg a keze.