dunszt.sk

kultmag

A néptánc és a kortárs színház találkozása a Neküvel

Az idei STAFÉTA pályázat kiemelt, néptánc kategóriájának egyik győztese ifj. Zsuráfszky Zoltán, aki Kutszegi Csaba Csorbánc napsütése című drámája alapján rendezi és koreografálja a Köszörüljük a csorbát című előadást. Az október 9-i bemutató előtt, amelyre a Hagyományok Házában kerül sor, a szerzőt kérdeztük.     

A pályádat balett-táncosként kezdted, de már évtizedek óta kritikákat írsz, lapot szerkesztesz. Most (e munkáid megtartása mellett) mégis visszatérsz a másik oldalra, ezúttal íróként. Milyen előzményei vannak ennek a félfordulatnak?

Nincs félfordulat. Előzmények akadnak, csendesek és szerények. Azért nincs fordulat, mert szerintem egyik oldal és másik oldal sincs. Ez megint egy ránk jellemző, tipikus görcsös hülyeség: vagy színházcsináló vagy, művész, vagy pedig színházkritizáló, firkász. Okosabb, nyugodtabb országokban teljesen természetes, hogy egy színházi ember, miután évtizedekig játszott, tanítani, rendezni, írni kezd, urambocsá’, akár kritikát is. Aztán újra rendez, játszik vagy darabot ír – ha van hozzá kedve, tehetsége, lehetősége. Az előzményekről: jelent meg rendes kiadónál, rendesen, papírformátumban kiadott regényem, majd „rendetlenül”, folytatásokban, Hajduk Károly felolvasásában interneten egy másik is, itt-ott novelláim, színdarabjaim, utóbbiak közül egyet még az egyik DESZKÁN fel is olvastak. 

Kritikusként többször megírtad, milyen fontosnak tartod a jó irodalmi alapanyagot, a míves szöveget egy előadásban, és nem tesznek túl boldoggá az improvizációkból hevenyészett szövegek. A Köszörüljük a csorbát egy „hagyományosan” megírt darab? 

Szándékom szerint igen. Bár több szálon fut a cselekmény, össze is kuszálódik rendesen, helyenként átmegy abszolút abszurdba, reális tér- és időkoordinátákból irreális vagy feltételezett másik dimenziókba. Mindezek mellett törekedtem rá, hogy a forma, a szerkezet meg legyen komponálva, a nyelv pedig míves és kifejező legyen. Azt ne kérdezd, mindez hogyan sikerült, mert fogalmam sincs róla. 

Miért éppen Csobánc legendájához nyúltál vissza?

Teljesen véletlenül. Nekem elég sok gondolatom, ötletem támadt már könyvrendezgetés közben. Egy ilyen alkalommal került a kezembe egy régi, szakadozott piros füzetecske: a Magyar Klasszikusok sorozatban Kisfaludy Sándor Válogatott költeményei. Évszám nincs a kiadványban, de a címlapjára rá van írva, hogy 100 oldal, ára 24 fillér. Ebből, meg abból, hogy a Magyar Népművelők Társasága adta ki, tudható, hogy közel 100 éves lehet a kötet, Kisfaludy Sándor pedig, ugye, a 18-19. században élt. Gondoltam, belenézek, ebből lett jó másfél óra mélázó olvasás. Nem először csodálkoztam el azon, hogy a pl. kb. 200 éve élt eleink milyen másféle erkölcs szerint éltek, gonosz módon tippelgettem, hogy vajon a szenvedélyes hazaszeretetük egy felvett stílus volt-e akkor (is), vagy tényleg olyan véresen komolyan gondolták a nemzet és a közösség iránti rajongást, ahogy az a soraikból sugárzik, kitetszik. Akkor merült fel bennem, hogy egy – lehetőleg játékos, abszurd – színdarabban ütköztetni lehetne az akkori erkölcsöt és nyelvezetet a maival.

A színlapból és a szerzői ajánlásból is kiolvasható, hogy a hagyomány és a korszerű színházi nyelv ötvözése az előadás vezérelve. Hogy érvényesül ez a kettős követelmény a szövegben?

Nem ötvözést mondanék, hanem ahogy az előbb is fogalmaztam: inkább ütköztetést. És nincs egyértelműen jó, avagy rossz oldal a darabban (sem). Sosem tudtam bedőlni az olyan dumáknak, hogy a szép, ízes-régies nyelven megfogalmazott, hazát, családot, jóságot szerető-hirdető eszmék eleve és automatikusan a hitvallók magasabb erkölcsi színvonalára utalnának (és a csúnya, „rontott nyelven” fogalmazó „kortárs művészek” csak rombolni akarnának), mint ahogy abban sem látok semmi kivetnivalót, ha valaki igenis (normálisan) büszke a magyarságára, és fontos élmény számára a hazaszeretet. A darabban egy nem is kicsit elvetemült tanárnő a csobánci osztálykiránduláson feleltetni akarja a gyerekeket Csobánc várának történelmi szerepéről. A fiatalok fellázadnak, és a játszótéri pihenőn felelés helyett – mai nyelven, „kortársszínházi eszközökkel” – inkább eljátsszák a Kisfaludy Sándor Csobánc című verses elbeszéléséből ismerhető történetet. Ebben aztán megvillan sokféle nyelvi stílus, az egyszerű kamaszos trágárságtól a Kölcsey Ferenc írásaiból átsimított nemesen veretes vendégszövegekig. 

Az előadás marketingje a titokzatosságra épít, így nyilván nem fogod megmondani, mi az a Nekü. De a műfaji megjelölésről (beavató színház felnőtteknek) elárulnál valamit?

Jobbnak gondolom a „történelmi blődli felnőtteknek” műfaji meghatározást, használjuk ezt is. A beavató színház felnőtteknek fogalmát hirtelen improvizáltuk, amikor a Hagyományok Házából sürgősen kértek tőlünk a műsorfüzetbe színlapot, leírást. Egyébként azt gondolom, hogy sok-sok felnőttet be kéne avatni egyfajta értelmesebb, korszerűbb, normálisabb gondolkodásmódba, olyanba, amelyet nem teljesítmény nélküli csodavárás jellemez, amelybe belefér az is, hogy a színek fonákját is látjuk, és amelyben nem hazaárulás, ha jót tudunk röhögni a saját hülyeségeinken. Szóval, nem igaz, hogy mindent meg lehet oldani azzal, hogy ádáz, fondorlatos harcot indítunk a Nekü megszerzéséért…  

Mennyit változott a szöveg a próbafolyamat során? Mennyire vonódtál be a próbákba? 

Ez a darabom még 2014-ben jelent meg a Színház folyóirat digitális drámamellékletében. Most, amikor elővettem, legalább 20 százalékát kihúztam, igaz, kicsit hozzá is írtam. Igyekeztem egy „néptáncos fizikai színházi” előadáshoz alkalmassá tenni, mert ifj. Zsuráfszky Zoltán koreográfus-rendező barátommal ezzel a darabbal indultunk az idei STAFÉTA pályázaton, amelynek az egyik kiemelt célkitűzése a megújuló néptáncnyelven fogalmazó színházi produkciók támogatása volt. A történelmi téma, a nemzetkérdések boncolgatása szinte kiált a néptáncból kiinduló kortárs megfogalmazásért, nagy örömünkre a kiemelt kategória egyik díját el is nyertük a pályázaton. Tízszereplős az előadás, jól táncoló színészek és motiváltan beszélni tanuló táncosok vegyesen vannak benne, hihetetlen energiák áramolnak az első próbáktól kezdve. Én az íróság mellett szervező, akadályeltakarító, fúrópajzs és a rendező munkatársa is vagyok, a próbákon a szöveg- és helyzetelemzésekben meg a prózai jelenetek beállításában segédkezek.

A tánc és a szöveg viszonya sokat vitatott kérdés, különös tekintettel a táncosok színpadi megszólalásaira és a színészek táncképességeire. Mennyire fogja ez az előadás ebből a szempontból megterhelni a színészeket és a táncosokat?

Hát, rettenetesen. A „szerény” célunk az, hogy a színészek úgy odategyék, mintha profi néptáncosok volnának, a néptáncosok pedig úgy szólaljanak és nyilvánuljanak meg a színpadon, mint a jól képzett színészek. Tehát a néptáncosokra Kárpát-medence szerte nem is kicsit jellemző népieskedő, bajuszpödrő lamentálásnak-kurjongatásnak még az emlékét is el akarjuk tüntetni az előadásban.

Hogyan állt össze az alkotócsapat? Miért éppen ifj. Zsuráfszky Zoltánnal dolgozol együtt?

Régóta követem az ifjú Zsura kísérletező kedvét, több kisebb-nagyobb koreográfiai dolgozatát láthattam. Amellett, hogy ő fejtetőtől talpbőrig elkötelezett folklorista, elhivatott hagyományőrző, hihetetlenül nyitott és fogékony is az újra, a másfélére. Ez a kettősség érdekes és izgalmas, és mindemellett nagyon energikus, tehetséges és ambiciózus ember. Ő főállásban a Magyar Állami Népi Együttes táncos-koreográfusa, és Mihályi Gábortól, az együttes vezetőjétől is kaptam jelzéseket (sőt, támogatást is) arra, hogy érdemes volna kipróbálnunk kettőnk együttműködését.     

Egyszeri kaland lesz a Köszörüljük a csorbát, vagy már gondolkozol a folytatáson? Megfér egymás mellett a kritikusi és az alkotópálya hosszabb távon is?

Miért ne férne meg? Még ha Magyarországon szeretik is az embereket jól belehelyezni egy skatulyába, és lehetőség szerint egy életen át ott tartani. Lesz folytatás, már ki is van tűzve a MÁNE „nagy” tavaszi premierjének időpontja, ami viszont még nem publikus. De annyit, gondolom, elárulhatok, hogy hasonló feladatra kértek fel benne: ezúttal egy klasszikus magyar szerző ismert darabját kellett néptánc-színpadra átírnom, abban is vegyesen, kb. hasonló arányban lesz tánc és verbális szöveg. Erre készülvén, már augusztus vége óta lázasan folynak a beszédfoglalkozások és az olvasópróbák. Egyfajta kor- és újszerű néptáncos színjátszással szeretnénk új hagyományt teremteni a Hagyományok Házában.