dunszt.sk

kultmag

magad elhallgatni, az_erdő_tömörsége

magad elhallgatni

itt ülsz, kezedben légüres palack, a
semminek formája van, a tárgyaknak
ellenállása, befelé hunyorogsz. nem
vagy tulajdona, a néma hely mégis
megtart magában, a forrás nélküli
fényben téves, fojtott mozdulataid.
az üveg nyakán nem szól a tisztára
hangolt szél, amire gondolnál, még
nincs, a levegő végighűl a földön. a
tenyeredet nézed, homályosra ázott,
fel kéne állnod innen. szorongsz
a testedért, száraz szájpadlásodon
béna a nyelv. torkodban vákuum,
végigreped, de nem rezonál az
átlátszó égbolt. elérsz a hanghatárig

az_erdő_tömörsége

nem tart semmi a középpontban
hóesés a napsütésben, alkalmatlan idő, gondolnád, a félelemre
a mélyülő betonplacc erre vezető repedéseiben, egyetlen metszetükben, elül a tiszta gázolajpára
benzinkút a fennsík tetején, a csúszós levegő mélyén, a szélen apró kabin, világváró a vasajtó mögött, szék, pénztárgép, tompafényű tévé
lágy, olajos sípolás a hegy gyomrából, az üres, lezárt tartályokból, a sötétből
tágasan kong a térfogat tehetetlensége, a hiányzó távolság, egyszerre és mindenhol
a tömör süketségig, odafent, az út esetlensége, a kanyarok furcsa dőlésszögei, az egyetlen irányban
egy régi lógazdasághoz visznek, az épület üres, az istállókban valószínűtlen, friss meleg, de te, mielőtt végigérnél, letérsz balra a kapu előtt
nyom az ösvényen, erős a szél, az érzékeny, nehéz lombok mozdulatlanok
mint az a merev, ablaktalan torony, ami tegnap még nem volt itt, tetején antennák
az adás minden szava, külön-külön érthetetlen, eltéved a fül ólmos járataiban, ahol a legkínosabb ígéretek, az elágazások vélt világossága
már fel nem foghatók