Két megvetésre méltó személy Franciaországból

Michel Houellebecq író és Bernard-Henri Lévy filozófus „Franciaország kedvenc botrányhősei”, akik 2008-tól huszonnyolc levelet váltottak egymással, melyekben „megtárgyalják, hogyan próbálják elviselni és feldolgozni a rájuk zúduló médiaössztüzet”. Ebből a huszonnyolc levélből áll a Közellenségek című könyv.

Tájainkon talán Michel Houellebecq (a továbbiakban MH) neve számít ismertebbnek a duóból. Műveiben, melynek többsége magyarul is olvasható, a kiábrándult, cinikus, nihilista, magára maradt értelmiségnek állít mementót (nagyon leegyszerűsítve). De hiszen mire is számíthatunk egy írótól, aki önmaga meggyilkolását is beleszövi az egyik regényébe? Tény, hogy MH-t kezdettől fogva erősen támadja a sajtó egy része, mivel műveit vulgárisnak, pornográfnak, rasszistának és nőgyűlölőnek tartják, de a közellenség státusz kicsit túlzónak tűnik.

Bernard-Henri Lévy (a továbbiakban BHL) neve valószínűleg sokkal kevesebbeknek ismerős errefelé. Író, filozófus, filmrendező, médiaszemélyiség. Derrida tanítványa, az „elkötelezett francia értelmiségi” prototípusa, a könyv fülszövege szerint „komoly összegeket fordít emberbaráti célokra”. Mégis: a gonosz francia nyilvánosság őt is folyamatosan támadja, megveti és kineveti.

A levelezést MH kezdi egy zseniális felütéssel: „maga és én homlokegyenest különbözünk egymástól – kivéve egyetlen, ám alapvetően fontos vonást: mindketten igencsak megvetésre méltó személyek vagyunk”. Ezután frappánsan jellemzi BHL-t („a sunyi húzások és médiabohózatok nagymesterét”, aki „hatalmasok bizalmasa”, „filozófus, de gondolatai nincsenek”) és önmagát („Nihilista, reakciós, cinikus, rasszista és undorító nőgyűlölő”), majd kijelenti, hogy: „Mindketten a franca kultúra és intelligencia felhígulásának szimbóluma vagyunk.” Minden adott tehát egy jó vitához.

MH erősen kezd az első levéllel, pontosan annyi cinizmust sűrítve ebbe a pár sorba, amennyit a híre alapján elvárunk tőle. Olvasóként pedig dörzsöljük a tenyerünket: itt aztán lesznek pengeváltások. BHL válasza nyugodtabb hangnemben érkezik, és megjelöl egy általános célt, amit a levelek során körbejárhatnak: honnan ered, miért az a sok gyűlölet, ami körbeveszi őket. És a struktúra nagyjából eddig tart: mert ezt követően a levelek mindenfelé elkalandoznak.

A fülszöveg „két hatalmas egójú, sebzett férfi élveboncolással felérő párbeszédét” ígéri. Ami a hatalmas egókat illeti, azok kétségtelenül jelen vannak. MH soha nem a szerénységéről volt híres, BHL pedig szemmel láthatóan egy ligában játszik vele ilyen szempontból. Ha nem ironizálnának folyamatosan saját nagyságukat dícsérve, a levelezés elég kellemetlen olvasmány lenne. Szerencsére azonban mindketten érzik, hol a határ. Ami a sebzett egókat illeti: a mediális támadások szemmel láthatón MH-t érintették mélyebben. Nem rest név szerint felsorolni az őt ócsárló újságokat és szerkesztőket, hosszan polemizálva azon, miben tévedtek ezek a jelentéktelen alakok. Valamit azonban mégis elérhettek, mert MH sértett büszkesége még így, évek múltával és a fordításokon át is szinte csorog a levelek lapjaiból. BHL – legalábbis látszólag – sokkal sportosabban veszi az egészet: „Az egómat tűzállóvá, páncélozottá tette a sok támadás” – írja. Sejtjük ugyan, hogy ez is csak egy póz, de BHL-ből nem sugárzik annyira MH sértettsége.

És harmadszor: élveboncolás? Valóban. A párbeszéd legerősebb részei a visszaemlékezések, a személyes élmények és az ezek értelmezésére, az életre tett hatásuknak a megértésére tett kísérletek. Miért? MH és BHL kísérletét áthatja egy hamis póz: két sztárértelmiségi leereszkedik az elefántcsonttoronyból a nép közé, és jól megmutatja az őket ócsárlóknak, hogy ők mennyivel felettük állnak, és hogy mennyire indifferensek a kritikákkal szemmel. Ha ennyi lenne a levelezés, az egész olvashatatlan és élvezhetetlen lenne. Csakhogy ez a póz (legalábbis részben) hamis és hazug, és ezt senki nem tudja jobban MH-nál és BHL-nél. Lehet, hogy megvetik a kritikusaikat, de ugyanakkor mindennél jobban vágynak az elismerésre és szeretetre, és ezzel a kettősségel nem tudnak mit kezdeni. Megpróbálnak tehát a végére járni, és az út során gyermekkori emlékek, szülők portréi, elfeledett traumák kerülnek elő. Ilyenkor pedig a levelezésnek keretet adó póz eltűnik: két embert látunk, akik őszintén válaszokat szeretnének találni az őket égető kérdésekre.

Csakhogy MH és BHL valóban nagyon különböző emberek, ennek következtében számos témát egymással ellentétes szemszögből látnak. Ilyen például Oroszország kérdése. MH számára Oroszország éjszakai klubokat, pompás, buja szőkeségeket jelent, a fiatalságot, az élni akarást, aminek a hatására – mint írja – „hirtelen fiatal szerettem volna lenni, orosz akartam lenni, és figyelmen kívül hagyni a környezetvédelmi problémákat”. Csakhogy BHL-nek semmi kedve orosznak lenni, mert ő már egyszer csalódott az idealzált Oroszország képében.

Neki ez a hely „Puytin Oroszországa, a Csecsenfölddel háborúban álló Oroszország”, az ország, amely megölte a vele szemben kritikus újságírót, és ahol üldözik az etnikailag nem tiszta oroszokat. Ez az attitűd persze szintén személyes élményekből fakad.

Számos más témát érintenek még irodalmi utalásokkal és filozófiai gondolatokkal teletűzdelt párbeszédükben, de a véleménykülönbségekből soha nem lesz háború: egyikük sem megy el a végsőkig, hogy a saját igaza mellett kiálljon. Ezért egy kicsit kár, mert két ekkora elme pengeváltását érdekesebb lett volna kiélezettebb szituációkban követni. Továbbá kicsit zavart, hogy bár MH és BHL végig „közellenségként” hivatkoznak önmagunkra, igazából sosem tudjuk meg, hogy ennek mi az alapja, miért gyűlöli őket annyira a média, honnan jön ez az ellenségkép. Adottnak veszik a társadalmon kívüliséget, és néha mintha lubickolnának is benne.

Hullámvasút ez a könyv: a kicsinyes nyavajgások váltakoznak a legnagyobb ívű eszmefuttatásokkal őszinteségről, társadalmi szerepvállalásról, szülőkkel való kapcsolatokról – szerencsére az utóbbiak javára. A könyv végére nyilvánvalóvá válik, hogy egyikük sem hajlandó engedni az álláspontjából: „Nem mintha meggyőztük volna egymást bármiről is… (…) De azt hiszem, közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük, mi különböztet meg minket egymástól, és mi határozza meg a világlátásunkat…” – ismeri be BHL. És néha talán ennyi is elég.

Michel Houellebecq – Bernard-Henri Lévy: Közellenségek. Tótfalusi Ágnes fordítása. Magvető, Budapest, 2019