dunszt.sk

kultmag

A mindennapok ellenforradalma

Semmit nem lehet csinálni, az ésszerűség állapotában vagyunk. Minden dolog a maga helyén, mint Hegel Jogfilozófiájában. Minden lényt úgy helyeznek el, mint egy nyomtatott betűt egy katonásan elrendezett oldalon.

(Michel de Certau: A cselekvés művészete, ford. Sajó Sándor, Szolláth Dávid, Z. Varga Zoltán, Kijárat Kiadó, 2010, 135. )

Nekem például ilyen a Dunántúl. A történelmi kisvárosok tapasztalata, ahol a nyomtatott betű a magyar történelem palimpszesztusába íródik bele, melyet individuálisan megmunkálni a nemzeti blaszfémia veszélyével jár. Persze a magyar történelem minden csak nem katonásan elrendezett oldalak rendszere. A hely igazsága = a hely hazugsága. Ahol a helyet úgy tetoválják a testre, hogy a nemzettest immanens útvesztővé válik. Ez a kafkai Odú nemzeti földrajza, ahol a magyar test és a magyar hely egybeírása identitáspolitikai törvényeként termelődik. A társadalom értelme vagy logosza hússá válik, miként a Pápai Húsgyár terméke: mi vagyunk, ahogy nem vagyunk. Kísértet-hurka, önmagába töltve. Ehhez a barokk preparációhoz képest még a legbanálisabb modernitás is szökésvonalat jelenthet.

A vidéki útvesztők után számomra Újpest lakótelepei, blokkjai és kockái a kihágás, a mozgékonyság és a bakteriális terjedés lehetőségével kecsegtettek. Ehhez is kellett egyfajta rend, de ez a rend elég rugalmas volt ahhoz, hogy a mozgó, gesztikuláló, járó, élvező test tiszteletlenségét felszabadítsa. Persze paradox: miért épp a Koncepció-város volt képes felszabadítani? Egy olyan hely-rendszer, melyet a lakozás tervezésére hoztak létre, ahogy a szocialista irodalmat, az olvasás megtervezésére. Utólag úgy látom, hogy a lakótelep valójában egyfajta természeti térként, naturalizált kiterjedésként jelentkezett számomra, sejthálózatok, formalizációk és transzparens alakzatok olyan hálózataként, melynek rugalmassága épp az ismétlődés banalitásában rejlett. A hamis identitás fullasztó történetisége után a személytelenség természeti világa, mert épp ebben a hiányban tudtam megalapozni magamat, hogy új történelmet írjak a hely iránti tiszteletlenségből erőt merítve. Persze fontos eleme volt ennek a tapasztalatnak, hogy úgy tűnt: az ideológia elhagyta már ezt a modernitást. A Koncepció-város hanyatlott, illetve hanyatlását túlélve önmaga tervezetét kísértette.

A rendszerváltás utáni generáció tagjaként a történelem nélküliség eufóriájában élve a szocialista lakótelep csupán egy nekroindusztriális rommező volt, mely nem a társadalom, hanem a természettörténet része. Itt nem működik a szocialista humanizmus, sem nemzetgép, mert csak törzsek vannak, egy skizomodern animizmus, mely úgy kapcsolja hozzá a testet a helyhez, hogy az álom szabadsága mentén zuhanhassanak lefelé és felfelé egyaránt. Nem volt gravitáció, azokban az években Újpesten nem volt gravitáció. Aztán persze megjelent, a hússá vált logoszt nem lehet lefogyni, az ember mégiscsak  becipeli a társadalmi értelmet a lakásába, mert benne van az élelmiszerekben, a gesztikulációban és a tekintetekben. A tiszta hely, akár a tiszta test mégiscsak hamis tudat, hiszen épp a mániákus tisztítás válik egy idő után bevéséssé. Végül megint csak az Odúban találtam magam, mert nem lehet a történelmet a történelmen kívülről csinálni, mert ez a „kívül” vagy a Természet szimulációja vagy az őrület, ami gyakran ugyanaz. A jellé válással egyedül a kiáltás szállhat, szembe írja Michel de Certau, de hogy lehet a nap 24 órájában kiáltani? Mint az újpesti szomszédom, Zoli, aki minden reggel elment hazulról, de csak azért, hogy körbejárja a várost, mert egy végtelen monológot kiabált bele egy hatalmas Szájba, ami ő volt, de mégse.

Mert minden beszélőgépen keresztül is a városgép beszél, azon keresztül meg a nemzetgép, mert a beszélőgép csak egy lejegyző-rendszer, mely a jellé-válás fertőző médiuma.

Az őrült nincs a helyén, nincs neki helye, de attól még a helyet szolgálja, mert végtelenül ismétli, rágja és gurgulázza a Törvényt, ami kitaszította. Az őrület tehát nem mozdítja ki a Várost, kiáltása hamis Forradalom, mert csupán az Odú morajlását visszhangozza. Forradalom, Új ember és Új Történelem helyett úgy tűnik, mégiscsak ellenforradalomra van szükség. A mindennapok ellenforradalmára. Nem absztrakt héroszok utópikus erőszaktevésére, hanem kószálok permanens barkácsolására. Az „ellen” itt nem „vissza”, nem valamiféle Nagy Retró, hanem ellenmozgás minden irányban és minden időben: össze-vissza.

Nekem a Rajk László-féle Lehel Csarnok jelenti az ellenforradalom helyét és testét. Radikális eklektikája, vagyis radikális tisztátalansága miatt. Az útvesztő, a város gyomra itt feltárja önmagát, hogy lássuk – semmi nincs a helyén, mert mindennek ez a helye, a tér örvénylő hely-telensége, ahol végre tiszteletlenek lehetünk újra:

az ember tiszteletlenül bánik az építészeti művel. Amint birtokba veszi, rögtön átalakítja, átrendezi, átfesti, külsejét, belsejét megváltoztatja. Szöget ver, fúr, farag, hozzátesz, hozzáépít. Az építész szándékát figyelmen kívül hagyva az egészet átértelmezi, úgy tekint az építészeti műre, mint talált tárgyra, ready made-re. (…) Ugyanakkor a tér csak velük válik teljessé, az elképzelt mű valójában csak általuk születik meg. Nélkülük, emberek nélkül a piac, a mozi, a koncertterem, a kórház csak katasztrófa vagy járvány sújtotta, elhagyatott világ.

Rajk László: A befejezettség ábrándja (Opus complebitur)

Ebben nincs átverés. A történelem nem tetteti magát se rendnek, se természetnek. Emésztetlen idézetek szervek nélküli teste, ahol a hurka értelme az, hogy ehetetlen. Mert szervetlen, akár csak mi magunk. A forradalmi modernitás nem tudja felzabálni a múltat, hogy előre ugorjon a semmibe, mert a gyomorrontás az egyetlen hermeneutikai tapasztalat. A hússá vált logosz így ismer magára. A felfüggesztett, a virtuális zabálásban, melyet az ellenforradalom alantas materializmusa az ürülék mindennapjaival, a jelen kőzetével, szembesít. Mindig elképzelem, hogy Zoli körútjainak is fontos állomása lehetett a Lehel piac, de valószínűleg nem evett semmit, csak lejegyezte a gyomor hangjait. De ez még mindig a nyelv, a tisztaság hisztérikus maradványa. Pedig itt mindenki gyomor lehet, vagy egy olyan szerv, ami rugalmasan vándorol a piac színkódjai mentén. A mindennapok ellenforradalma szorgalmas munkálkodás nem a jövő vagy a múlt ellenében, hanem az idő emészthetetlenségének érdekében, hogy mindig legyen a testemben egy idegen elem, valami, ami képes ellenállni.

A szöveg a Más visszhangok pedig a kertben laknak című kiállítás nyitóbeszédeként hangzott el. A kiállított művek kevéssé reprezentált csoportok mikrotörténetein keresztül tesznek fel kérdéseket a múlt érintésével a jövőről, miközben új formanyelvet alakítanak ki az épített tér és a benne helyüket kereső testek elbeszélésének lehetőségére. Továbbá az alkotások egyfajta dilemmát is megfogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy a múltban elképzelt emancipatorikus, vizionárius utópiákból hogyan veszett ki napjainkra a változásban való hit és mindezek fényében, milyen új alapokra helyezhetjük a közösség és a lakhatás fogalmait. Kiállító művészek: Nikita Kadan, Kaszás Tamás, Anna Witt. Kurátorok: Gadó Flóra és Őze Eszter. A kiállítás október 31-ig tekinthető meg a budapesti Kisteremben.

Fotók: Sulyok Miklós

Kiemelt kép: Nikita KADAN: Everybody Wants to Live by the Sea (Mindenki a tenger mellett akar élni), 2014–2016, rézkarc papír, 47,3 x 64 cm (fotó: Bert de Leenheer, courtesy Galerie Transit, Mechelen)