dunszt.sk

kultmag

Kalligram 2019/10 – Zoltán Gábor esszéje

A Kalligram októberi számát Zoltán Gábor esszéjével ajánljuk.

Város

Részlet a Szép Versek 1944 című készülő könyvből

Az ország július 8-i számában olyan fényképet közölt, amit Budapest egyik bombázásakor amerikai gépről készítettek. És arról írtak, hogy „Canterbury érseke, Roosevelt és Churchill szent háborút hirdetnek a magyarországi zsidók védelmében.” (kurziválás az eredetiben)

Különös módon cikáztak a szavak és a képek a világban: a hungarista hetilap olvasói megtudhatták, hogy „…július elején azt jelentették a földalatti lengyelek, hogy Lengyelországba deportálják a magyarországi zsidókat. Tájékoztatásuk szerint – amit egyébként a BBC magyar adása is több esetben felhasznált – a vidéki magyar városokat teljes egészében kiürítették, és a zsidókat lengyelországi munkatáborokba helyezték el. Arról is tudnak, hogy eddig több százezer zsidót végeztek ki a lengyelföldi gázkamrában. A többi zsidóra, megítélésük szerint, hasonló sors vár. Ezek a hírek adtak ösztönzést arra, hogy gyűlésre üljenek össze az angliai emberbaráti és emigráns politikai szervezetek. A gyűlésen Canterbury érseke elnökölt, aki az emberbaráti gondolat és a faji egyenlősége [sic] jelszavával nyitotta meg az izgatott hangú vitatkozást. […]

A nyilatkozat végezetül súlyos megtorlásokat helyez kilátásba a jobboldali magyar társadalommal szemben. Megfenyegeti a vidéki városokat azzal, hogy az angol bombázók követ kövön nem hagynak és bombáikkal százszorosan torolják meg az elpusztított zsidó életeket.” Tehát lengyel–brit–amerikai fordulók után csapódott vissza a hír Magyarországra az onnan az utóbbi hetekben elhurcolt zsidók sorsáról. Hiszen mikor gettóba zárták őket, még nem volt szó a „lengyelföldi gázkamráról”, legalábbis a nemzeti sajtó nem írt ezekről. (Radnóti Miklós már márciusban tudott a haláltáborokról és gázkamrákról: „…nemrég hallott róluk, és most sietett tudata terhét a legapróbb technikai részletekig megosztani velem.” Vas István: Azután 2. 89. o. Holnap Kiadó, Budapest, 2003)

Aztán július 8-án a nemzeti sajtó nyilvánosságra hozta a hírt, de csak mint a szövetségesek állítását, megerősítés vagy cáfolat helyett azzal a körítéssel, hogy mennyire képtelen módon kezeli a dolgot a Nyugat. Képtelen és embertelen. Bombázni fogják szegény magyar városokat.

A zsidók miatt.

Ezt úgy közölték, hogy a lényeg – a tulajdonképpeni hír – a nyugati szövetségesek elképesztőnek, döbbenetesnek és alapjában véve érthetetlennek beállított fenyegetése volt.

Miközben, ha másfelől nézzük, a lényeg inkább az, hogy negyvennégy július nyolcadikán a magyar olvasó magyar, nemzeti elkötelezettségű újságból tudhatta meg, mi történt azokkal az emberekkel, akik nemrég még szomszédjaik, ismerőseik, munkatársaik, egykori iskolatársaik, régi szerelmeik, haragosaik, munkaadóik vagy üzletfeleik voltak.

A közlés időpontja látszólag esetleges, igazából sorsszerű: a későbbi összefoglalás szerint ugyanis „…az első tömeges zsidó deportálások 1944. május 15-én kezdődtek el. Május 15-e és július 8-a között 435 ezer személyt szállítottak ki az országból.” – Tehát a lapszám megjelenése éppen a munka utolsó napjára esett.

Közben július első napjaiban a csendőrség körülveszi Budapestet, hogy a kidolgozott menetrend szerint deportálják a magyar zsidók utolsó megmaradt csoportját, kb. 250 ezer embert, és ezzel felkerüljön az i-re pont. Ezt viszont a kormányzó parancsára 5-én leállítják. (Ami nem jelenti, hogy a továbbiakban nem visznek el zsidókat, már csak azért sem, mert az akkori Budapest közigazgatásilag kisebb a mainál, sok külső része Pest megyéhez tartozik – onnan mindenkit elvihetnek Auschwitzba. Akár úgy is, hogy munkára kivezénylik őket a közigazgatási határon túlra, majd ott elfogják, és deportálják.)

Mikor a hír megjelenik tehát, ok-okozati összefüggésként állhat össze a történet az akkori végpontig: Horthy meghallja a fenyegetést, és felfüggeszti a zsidótlanítást. Igaz, az utóbbi nem lett nyilvánosan kimondva, leírva. A Budapesten élők tudhattak róla, a vidékiek nem, legfeljebb csak akkor, ha „közel voltak a tűzhöz”, és eljutottak hozzájuk a bizalmas információk. Ami Az ország olvasótáborát illeti, az bizonyára tudott a deportálás szüneteltetéséről, és mélyen ellenezte azt.

A hungarista újságírók meg sem próbálták cáfolni a Lengyelország és Nagy-Britannia felől érkező híreket. A költő viszont, aki jó ideje uszított a zsidók ellen, és aki éppen ennek az uszításnak a révén annyira ismert és népszerű volt a nemzeti oldalon, hogy a német bevonuláskor mindenkinek eszébe jutott hecckölteménye, a Solymosi Eszter vére, amit a Rádióban Kiss Ferenc el is szavalt, Erdélyi József ebben a történelmi pillanatban új verssel lépett a közönség elé. Címe, A zsidókról, egyértelmű és erős indítás. (A továbbiakban a szövegeket a sajtómegjelenések szerint, betűhíven közlöm.)

Hányszor mondtam a zsidónak,
hogy ne bízza el magát!
Viselheti most a mellén
azt a sárga csillagát.
Azt hitte, hogy e hazában
őérte van, ami van,
s egy hatalom van valóban
nagy hatalom: az arany;
azé minden a világon,
akié a pénz, a pénz,
s annak rabja, rabszolgája
minden szív és minden ész.

És még kilenc ilyen strófa, melyekben Erdélyi megmondja, hogy ő már régen megmondta. Hát tessék! A zsidó megkapta végre, ami járt neki.

Erdélyi József (Újbátorpuszta, 1896 – Budapest, 1978) úgy érezhette, nem hiába küzdött, végre a csúcsra ért. Nemcsak jelene alakult fényesen, meg volt róla győződve, hogy neve, Petőfiéhez hasonlóan, a messzi jövőben is ott ragyog majd a magyar égen.

Termékeny költő volt, a negyvennégyes évben különösen:

Ontom a verset: most vagyok hisz
költői pályám tetején.
Ha eddig bujdosó patak volt, –
kedvem ma hömpölygő folyam
s vár rá nem egy, – hetedhét ország
s a tenger, a határtalan.

(Tovább Az ország, július 29.)

A sajtóbeli megjelenések mellett kötete is készült. Ha egy téma ihletet adott neki, lenyűgöző bőséggel áradtak tolla alól a sorok. De hogy fokozhassa az iramot, írógépet kért és kapott, mely fejleményről ugyanúgy költeményben tájékoztatta a nemzetet, mint arról, hogy végre lakáshoz jutott – zsidólakáshoz, természetesen. Áprilisban a Budapestet ért bombázásokat szemtanúként élte át, és ezekről két alkalommal számolt be Az ország olvasóinak, prózában. Ahogyan az elvárható, mély megdöbbenéssel és az elkövetők iránti haraggal. Ám elméjében egyszer csak összeállt a jelenségeket újszerű elrendezésbe szorító keret, és megírta az év egyik legnagyobb versét, A város halálát. Ebben ugyanúgy egy elégedett próféta hangján szólal meg, mint A zsidókról-ban: ő mindig is ezt jövendölte, és lám, milyen igaza lett…

Halálra vagy ítélve, város;
elpusztulsz, mint ősöd, a vár:
a levegőből, tűzzel-vassal
rombol a végzet keze már.

Halálra vagy ítélve s meghalsz;
de halálos ítéleted,
az elpusztító fegyver is, hajh,
benned, belőled született.

A régi várak sorsa vár rád,
várak utóda: romba dőlsz,
mint Bábel tornya s éppen akkor,
midőn te is az égre törsz.

Zuhan, robban, rombol a bomba
s földre omlik sok büszke ház…
Egetvívó nagy gőgödért, ím,
város, az Isten lealáz.

Elhagyják rettegő lakóid
a számos emeleteket,
s a föld alá, pincékbe bujva,
mentik csupasz életöket.

Futnak falura és tanyára,
belőled, vágyak városa,
mint Ádám-Éva, akit üldöz
a bosszú tüzes pallosa… […]

Meghalsz, város: elhagy az ember,
mint hajdan a barlangokat;
romhalmaid alá temetsz vén
bűnöket és bánatokat.

Az ember majd új életet kezd:
nem épít várost, nem szorong
lélekölő kőbörtönökben;
nem lesz többé olyan bolond.

Kiszabadul, hiszem, belőled,
mint tojáshéjjból a madár,
s új fészket rak, melyből dalolva,
győztesen az égre száll…

A sok egy kaptafára készült, érzelgős habarék után egy remeklés Erdélyitől. A maga módján tökéletes, oda lehet állítani a fasizmus más klasszikusainak művei mellé – Julius Evola magasságában járunk. Vagy mélységében. Mondjuk tehát: Erdélyi költeménye evolai szférába repít.

Feszesnek, tömörnek A város halála sem nevezhető, de kétségtelen, hogy minden strófája okot, magyarázatot ad rá, miért érdemel pusztulást a város, és még a kibontakozás, a szebb jövő felvázolása sem marad el. Tényleg így gondolhatták Erdélyiék, ilyen világról ábrándozhattak. Ebben a látomásban minden a helyére kerül, a Biblia hagyománya, a romlatlan faluban megélt gyerekkor és a vad jelen, meg a hajnalpírban ragyogó jövő; a szövetségesek által végrehajtott bombázások nemhogy nem ártanak az ügynek, hanem éppen ellenkezőleg, előreviszik. Következésképp nem kéne visszariadni a lehetőségtől, hogy az angolszászok lerombolják a magyar városokat, az nem a vég, hanem ellenkezőleg, a kezdet.

Erdélyié mellett ugyanabban a lapszámban még egy vers ünnepli az újbarbár kor eljövetelét:

Sz. Fajka László: Emberi!

Szakadjatok meg avult gátak és
tespeteg falak –
barnamellű, daloló sereg jön
a hegyek alatt.
Tiszta szemükben friss, forró élet
lángja kavarog –
kemény talpunk alatt a tétova
s ostoba idő zokog – […]

Ekkoriban, negyvennégy nyarán már nem jelent meg sem a Magyar Csillag, sem a Vigilia. A Vigiliát nem tiltották be az első lendülettel, zavarba hozva ezzel Possonyi László szerkesztőt. Tudta, milyen hónapok következnek, és nem szerette volna, hogy az általa alapított lap a korszak szerves részeként működjön. Kapcsolatait igénybe véve érte el, hogy a Vigiliát tegyék rá pótlólag a halállistára. És bevált a számítása, a lap a háború után újraindulhatott, ismét fontossá válhatott. De addig még végtelennek tetsző heteknek, hónapoknak kellett eltelniük.

Hollós Lajos valamikor negyvenháromban térhetett haza Budapestre, hosszú kényszermunka után. Számára a nagyváros nem pusztulásra méltó Bábelt jelentett, hanem életet, munkát, barátokat. Possonyi László tárt karokkal várta Hollóst és a hozzá hasonlóan nagy megpróbáltatásokból érkező, további veszélyektől szorongatott embereket. Az, hogy megjelenhettek, ráadásul magas színvonalú lapban, értelmet adott a létüknek, és reményt.

Itthon

[…] A csengő város mint napfény a föld
holt, fagyott burkát, úgy olvasztja lággyá
a megriasztott lélek gémberült
idomait; a néma már világgá
sikoltaná, mi tegnap oly kicsiny,
oly távoli volt, szóra érdemtelen
gyermekjáték, vagy inkább léha csíny,
kialvó fény a ködlő képzeletben.

Hát mégis fontos, mégsem hangyaboly,
mit onnan láttam, ütlegek szikrázó
szédületében? Vérben? Mégsem oly
hívságos és hamis, mint csendes, játszó
őrült világa? Lám, már itt vagyok,
valóban itt, már szólok és kiáltok,
veszekszem is. Ó, Semmi, mily nagyot
nőttél egy perc alatt! Egész világot!

Ott fenn, a pengehangú ég alatt,
a lándzsaröptű szél nyársalta mellem,
oly nagyszerű volt: Élek? Meghalok?
Nem kérdezett s nem értett mást a szellem.
Végső valóság. Több-e, kevesebb?
Már nem tudom. Már hatni kezd a méreg.
Már elhiszem a zűrt, hisz édesebb
ízű. Fogadkozó: csak ennyit érek?

Jaj, függtem a gerendán! S vertek is,
ó, hogy megvertek ama hűvös estén!
Mint bogár, kit felnyársalt egy tövis
s a megváltó gyötrelmét érzi testén,
úgy függtem ott és véres arcomon
kín és mosoly villant. Oly egyszerű volt
szenvedni! Ezt a leckét jól tudom.
A durva szél sajgó fülembe dúdolt.

Nem történt semmi? Járok és ülök.
A város áll még. Kávéház pöfékel.
„Ki írt és mit?” – Legyintek, örülök
és támadok az újra lobbant hévvel.
Lapok, versek, hírek és szóbeszéd,
mohón pótolni mind, amit kihagytam.
Hűlt ereimben hő fut szerteszét:
boldog beteg a gyógyító iszapban.

Hollós 39 éves volt negyvennégyben. Verse a Vigilia februári számában jelent meg. Zsidó származású volt, és baloldali. Karakán természete miatt sohasem tudott szervesen betagozódni politikai szervezetekbe. A Vigilia sok más, hozzá hasonló szerzőt foglalkoztatott már a kezdetektől fogva.

Possonyi László Nagyváradon született 1903-ban. Reformátusként keresztelték meg, de katolikus gimnáziumba járt: a premontreiekhez. A premontrei kanonokok életre szóló hatást gyakoroltak lelki fejlődésére:

„Ami nagyobbvonalúság bennem akadt későbbi életemben, azt részben tőlük örököltem, s ezért hálás voltam és vagyok. A premontrei főgimnázium diákjainak kétharmada zsidó, görögkeleti román vagy magyar protestáns volt. Sohasem láttam-tapasztaltam nyolc hosszú év alatt, hogy ne ugyanabban az elbánásban részesítették volna őket a tanáraim, mint a velük egy hiten lévőket.”

Huszonnégy éves korában tért át a katolikus vallásra. De nem egyszerűen be akart tagozódni egy nagy közösségbe, arra törekedett, hogy aktívan formálja azt a kereszténység általa vélt lényegének megfelelően. Ennek eszköze volt a barátaival, Aradi Zsolttal és Balla Borisszal 1935-ben alapított Vigilia is.

„Akadnak, akiknek szemében minden értelmetlennek látszik, ami érdek nélkül történik, és ha úgy vesszük, a mi hármunk lapalapítása, a Vigilia […] a fiatalság tenni és alkotni akarásán túl is bizonyos mértékig érdeknélküli volt. Ha nem riadnának vissza egyes olvasóim, akár azt mondhatnám: angyali sugallatra történt. Korunknak, a harmincas évek Magyarországának légkörét nehezen viseltük el, és ez elől a nyomasztó életvitel elől akartunk eszmélkedésünk jobb óráiban a szerzetbe menekülni, a teljes önzetlenségbe elmerülni. Ez persze nem sikerülhetett, mert a szerzetesi életnek a világinál is súlyosabb terhelését nem bírtuk volna el. Ám mivel magunkban, ha némán is, valamiféle fogadalmat tettünk a jobb, tisztább, Istennek tetszőbb életre, most ezt átvetítettük irodalmi síkra. Nem nekünk volt szükségünk sajtóra, minthogy akár Aradi Zsolt, akár Balla Borisz írásait, sőt az enyémeket is a folyóiratok és lapok örömmel közölték. A mi Vigiliánk, ami magyarul virrasztást jelent és semmiképp sem grafomániás írók közlési viszketegségét takarta, éppen ezért maradhatott fönn napjainkig minden vész, támadás, anyagi lehetetlenülés közben is, mert mi azt az egész magyar katolicizmus érdekében csináltuk.”

Possonyi egy Kassák Lajosról írott tanulmányában írta le először a homo christianus fogalmát. Kassák nem kötődött se a katolikus egyházhoz, se más felekezetekhez – Possonyi csupán munkásságának szellemében ismerte fel ezt a lényegi hasonlóságot a jézusi tanítással. A mással kapcsolatban bevezetett fogalom saját munkájára is érvényes lett, és a továbbiakban meghatározta azt. Amikor szerkesztőként Kassákot vagy éppen Hollós Lajost nyilvánossághoz – katolikus nyilvánossághoz – segítette, homo christianusként cselekedett.

Más volt ez a kereszténység, mint a faj- és nemzetvédők kereszténysége, de természetes volt, és magától értetődő, rengeteg szállal kötődött a keresztény hagyományhoz, a magyar irodalmi hagyományhoz és a külföldi kortárs egyházakban dolgozó személyiségekhez. Ugyanakkor szemben is állt a hagyományok nagy részével és a kortárs szellemi élet meghatározó áramlataival, alkotóival. Hiszen a magukat keresztény-nemzetiként definiáló politikusok és művészek, egyházi személyek szintén sok évszázados történelmi és egyházi hagyományra támaszkodhattak, és szükség esetén akár a Biblia egyes szövegeit is felhasználhatták tevékenységük igazolására.

A negyvennégyben élő és alkotó magyar költők munkáit nemcsak aszerint lehet vizsgálni és csoportosítani, hogy mekkora tehetség és mesterségbeli tudás által jöttek létre, és nemcsak formai jegyek alapján, hanem bizonyos tartalmi elemek alapján is, és ezek közül az egyik legfontosabb – vagy talán a legfontosabb – éppen a kereszténységhez, Istenhez, a jézusi hagyományhoz való viszony. Ez a kritérium egyébként releváns a negyvennégyet megelőző és követő években is.

Erdélyi József ilyen értelemben nem keresztény költő. Áprily Lajos (Brassó, 1887 – Budapest, 1967) viszont az, annak ellenére, hogy nem hivatkozik folyton a felekezetére. 1929-ben költözött Budapestre. Évekig szerkesztette a Protestáns Szemlét. Később az ország egyik legszínvonalasabb oktatási intézménye, a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett. 1943-ban leköszönt az igazgatásról, mert nem vállalta, hogy a zsidótörvényeket érvényre juttassa az általa vezetett intézményben – a diákok egy része zsidónak minősült. Áprily Lajos 56 éves korában nyugdíjba vonult, és a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára húzódott. Elvonulása nemcsak a közéletből, a városból való kivonulás, ő az irodalomnak is hátat fordít. De ez nem egy játékos ügyes manővere, ő nem a diadalmas visszatérés reményében vonja ki magát kortársai közül. Csak magának ír, a belátható időn belüli közlés reménye nélkül. Viszont egy örök mérték ismeretével és hitével, a tudás terhével. Akkori versei egytől egyig rövidek, komolyak és fegyelmezettek.

Ködben

Jeges köd. Nincs egy lámpavillanás.
Öreg véremben nő a zsibbadás.
Tél jön s nincsen sem otthon, sem haza.
Olykor hang vág a ködbe: vadkacsa –
A szárnya-füttye messze hangzik el.
Olyankor lelkem rezzen és figyel.

Visegrád

Ha gyertya mellett ülök egyedül
s zaj indul az erdőn, hogy megriasszon,
azt hiszem néha: erre menekül
s befut hozzám a rémült Zách-kisasszony.

Fia, Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913 – Budapest, 1982) Kolozsváron élt és dolgozott negyvennégyben. Erdélybe való visszatérését a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszacsatolása tette lehetővé. A kolozsvári magyar egyetemi könyvtár munkatársa volt. Negyvennégyben már nem számíthatott rá, hogy ezt a munkát sokáig végezheti, azonkívül aggódnia kellett családjáért, barátaiért, az erdélyi magyar lakosságért, a háborúnak kiszolgáltatott minden emberért. Verseiben folyamatosan búcsúzott a várostól, szeretteitől, a múlttól:

[…] Éjjelenként farkasfogak
csattognak a sötétből;
tudom előre sorsomat:
itt nem maradhat ép bőr. […]

(Töredék)

Töredéket ír töredék után. Az egyikben (Előhang siralmas krónikához) a háború a gépek háborújaként tűnik fel, középkori víziókat idézve és sci-fiket megelőlegezve:

Éjjeinken gépek hordája bagzik,
hörögnek gyárak új tank-szüzei,
gép gépet szül: ágyu ágyut fiadzik,
s új szózat zeng: MULTIPLICATEVI!

Ha egy kidől, már rátipor a másik,
erdő-mező csupa fekete roncs;
a Holdról nézve Földünk, hogyha látszik:
likas halálfő, orra-szeme nincs…
Hogy esdekeljek, agytalan gigászok:
a Föld ártatlan, könyörüljetek!
Vagy szánjátok bár az állatvilágot –
A „Homo Faber” nem érdemli meg!

Látomás az emberiség jövőjéről, akár A város halála, csak ez esetben a látnok nem vonzó, hanem riasztó képet tár az olvasó elé – nem a közvetlen kortárs, hanem az esetleg mégiscsak létező jövőbeli olvasó elé. Jékelynél maga az ember, illetve a rossz irányba fordult civilizáció idézi elő a bajt, nem egyik vagy másik embercsoport. És a következmények is az emberiség egészét, sőt minden teremtményt sújtanak.

Ekkoriban írja Jékely a Menekülőket is:

Csillog a küllő,
táncol a lőcs,
mennek az árva
menekülők.
Kuksol a gyermek,
fel se tekint,
anyja körülnéz:
hátha megint?
Bús szeme szúrón
égre mered:
nem jönnek újra
a szörnyetegek? […]

Amikor azonban a várost – a vasútállomást – támadják a bombázók, azt nem verseli meg Jékely. Polcz Alaine (Kolozsvár, 1922 – Budapest, 2007) a helyszínen éli át, és évtizedekkel később, az Asszony a frontonban részletesen leírja:

„Az állomás körül iszonyatos rumli várt. Előtte a téren szüntelenül vonultak a katonai kocsik. A menekültvonat sehol. Lepakoltunk az egyik váróteremben, üvegszilánkok és faltörmelékek közé. Apa azt mondta, éhes, egy üzletben látott gyümölcsöt, megkeresi, és visszaindult a város felé. Egon és Irénke valami alkalmi autóra vadásztak, a holmijukat is vitték a targoncán, hogy mindjárt helyet foglaljanak, és úgy jönnek majd utánunk. Én őriztem a mi holminkat. János elindult balra, az állomásparancsnokság felé.

Egyszer csak iszonyú ordítozás támadt, mindenki rohant, menekült. Egy öreg vasutas a peronon állt, és felmutatott az égre: »Bombázók!« Aztán fehérre vált arccal: »Ott jönnek a bombák, ni!« Három hármas pontocska ereszkedett a házak fölé. Szaladtam az állomásparancsnokság felé. Ott megtaláltam Jánost, kézen fogva szaladtunk egy szükségóvóhelyre. Olyan föld alatti bunkerfolyosó volt, egy vaslétrán kellett az aknába lemászni. Az emberek őrjöngve tolták és tépték egymást. Akkor közvetlen fölénk szállt egy gép. Oldalt álltam és megbűvölve bámultam, hogy egy hármas pont éppen a fejünk irányába zuhan lefelé. Valaki, mint egy állat, úgy üvöltött, hogy végünk van.

Nem volt már idő lemászni. János megfogott, felemelt és bedobott az aknába, aztán utánam ugrott. Ekkor már robbant kint a bomba. Emberekre estem, a csuklóm a megrepedő falba szorult. Tulajdonképpen és szó szerint megmentette az életemet, mert én akkor mozdulni se próbáltam. Különös módon sohase voltam érte hálás. A lélekjelenlétét azonban bámultam.

A falhoz támaszkodva álltunk, ebben a keskeny betonfolyosóban, sokan. Nagy gyengeség fogott el, nem mertem a fejem oldalt fordítani, hogy lássam azokat, akik kint maradtak, és most hozták le őket, iszonyúan szétroncsolva, de még éltek. Az egyik folyton mondani akart valamit, de nem tudott beszélni. Újból és újból tagolt valamit, érthetetlen hörgéssel. Az akna betonkupakját lecsukták. Hallatszottak a becsapódások, a becsapódások… Mindegyik közelről. Időnként remegett a föld körülöttünk. Egy vasutas állt a házitelefonnál, csendet intett és beszélt: »Sebesültek vannak velünk. Elsősegélyt kérek!« Tízszer egymás után ugyanaz.

Majd: »Értem«, hosszú szünet, figyel. Megtörli a homlokát: »Nem tudnak segíteni.« Aztán valamilyen készülékhez lép, hogy megindítsa a légszivattyút. Nem megy. Kínlódik, mások is segítenek, de a készülék nem működik. Ki kell nyitni a betonkupakot, ami az aknalejáratot fedi, mert rohamosan fogy a levegőnk. Megfulladunk. A vasutasok: »Ez szolgálati óvóhely, szükségóvóhely, a civilek, katonák menjenek ki, mi nem hagyhatjuk el a helyünket, nem szaladhatunk máshová. Két bomba között egynéhány ember mindig másszon ki és szaladjon a szemközti házakba.«

Vad veszekedés. – Van magukban emberség ? – Értsék meg, hogy nincsen levegő, itt fulladunk mindnyájan.

Egy tiszt előveszi a revolverét, fölemeli lövésre készen: »Katonák! Első csoport, indulj!«

Vasutas a telefon mellől: »A menekültvonatot találat érte, kiképzettek, szanitécek, indulj!«

Gondolkozás nélkül kilépek. János visszaránt: mit csinálsz? – Kiképzett nővér vagyok – válaszolom. Mire lefog és szorít: »Azt itt senki se tudja«. »De én igen« – válaszolom, mire befogja a számat. Az első csoport megindul. Felmásznak a létrán.

Nem lehet felnyitni a betonkupakot. Be vagyunk temetve. Most mi lesz?

Mások próbálkoznak a szivattyúval, közben a vasutas telefonál. »Nincs levegő! Nincs levegő! Be vagyunk temetve, segítséget kérünk, segítséget kérünk!« Majd utasítások: »Senki ne beszéljen, senki ne mozogjon! – úgy kevesebb levegő fogy. Egyenletesen, felületesen lélegezzünk!«

Állunk, mint a heringek, csendben, izzadunk és kétségbeesve lélegzünk, mert még van mit. (Ha most mélyebben beszívom, talán aztán tovább bírom?) A legszörnyűbb volt a telefon. A halálos, verítékező csendben csak a sebesültek hörögtek. »Hetvenen vagyunk, tíz-tizenöt percig bírjuk még.« Aztán: »Nem működik a telefon.« Leengedte a karját a kagylóval együtt.

Odahajoltam János arcához (akkor átölelve tartott): »Nem akarok meghalni.« Cinkos mosollyal intett vissza: »A többi se…« Ettől valahogy megkönnyebbedtem. »Talán ide esik egy bomba és szétnyomja ezt a kalitkát…« Mire ezt kimondtam, beleborzadtam: a rám szakadó falat éreztem. Észrevette, mert azt súgta: »Rád hajolok, ne félj, csak én eshetek rád.«

Akkor valaki ránk ordított, hogy ne beszéljünk.

Folytatódott az előző percek iszonyata. Vártunk… Aztán fulladni kezdtem, majd elfeketedett a világ.

Amikor kinyitottam a szememet, az arcom előtt tenyérnyi fekete nyílást láttam, kicsi zöld lemezek forogtak benne. Mint a rádió varázsszeme. Levegő jött lassan, szivárogva. Felemelve tartottak az alacsony födém magasságában, hogy közvetlenül kapjam a levegőt, a légszivattyú egyik nyílása előtt – ami valahogy beindult. (Azért vesztettem el hamarább az eszméletemet, mert egy elszenvedett tbc miatt csökkent a légzőfelületem.)

Elég volt ebből a napból. Reggel kilenctől este hatig voltunk tűz alatt ebben a betonfolyosóban. Miután kinyitották valahogy a betonfedőt, ahányszor kimásztunk, két lépés után: vissza. És még sok borzalom, de nem akarom tovább részletezni. Mi barmok, mi ostoba állatok, ebben a betonlyukban nem is sejtettük, hogy az egész városból csak a vasút van tűz alatt. A menekültvonatot is szétlőtték, ott feküdtek a sebesültek, halottak a sínek mellett.

János mindvégig nagy volt. A szó eredeti és tiszta értelmében.

Estefelé kiszabadultunk. Megtaláltuk a romok között a csomagjainkat. A többiek sehol.

Csak gyorsan el, el innen, ne kelljen visszabújni oda.

A városba nem lehet visszamenni, azt mondták, felrobbantották a Szamos-hidat. Egy részeg fiákerest találtunk, aki nem tudta, hová menjen, mit kezdjen magával. Nagy pénzért kötélnek állt, hogy arra, amerre a lova viszi, mi is vele mehetünk. Gyorsan fel a csomagokkal.

A rémült, sovány ló vágtatva megindult, hamarosan kiértünk Szucság irányában az országútra. Ott aztán letett bennünket, és lépésben bevezette lovát a földekre.

Az árokpart bokrai alá húzódtunk, mert a repülők gyakran vették tűz alá az utat. Ez volt a katonai visszavonulás iránya.”

Polcz Alaine annak ellenére egyedülállóan pontos és friss ábrázolója a bombatámadásnak, hogy az esemény idején még nem író, és jóval később rögzíti az élményt. Igaz, azt tudni lehet, hogy élőszóban sokszor mesélt a negyvennégy-negyvenötben átélt dolgokról, „csak” a megírással várt évtizedeket. W. G. Sebald, Angliában élt német író (Wertach, 1944 – Norfolk, 2001) előadás-sorozatban, majd könyvben foglalkozott azzal a jelenséggel, hogy a német városokat ért szövetséges bombázásokról milyen kevés író tett említést közvetlenül a megtörténtük után, illetve ha valaki, mint a fiatal, pályakezdő Böll, mégis írt ilyesmit, azt nem adták ki. A katonák által végrehajtott tömeges erőszaktételekhez hasonló trauma lehetett ez, azokról sem írtak a kortárs szerzők, illetve ha mégis megtették, mint pl. Márai, a könyv csak nagy sokára jelent meg.

Polcz Alaine egyszerre több tabut tör meg a könyvében. Tabutörőnek látom a szóhasználatát is, ennek a résznek az elején például ott virít a rumli szó. Nem írta volna le Erdélyi József, de valószínűleg Radnóti sem. Pedig szükség van rá vagy valami hasonlóra a támadott város vasútállomásán uralkodó állapot leírásához. Városias szó. Milliók szókészletének gyakran előforduló darabja volt, az irodalomba, legalábbis a mainstreambe, nem fért be. A tőle való ódzkodás a romlatlanságot, az ősit, a falusi életformát eszményítő világ- és irodalomszemléletből ered. Azonkívül sokkal inkább a nők szókészletébe tartozik, mint a férfiakéba. Eleve kevéssé valószínű, hogy egy férfi író vagy költő használná egy légitámadás leírásakor.

Figyelemre méltó, hogy Erdélyi József és Borsi Darázs József, habár költők voltak, prózában írtak saját légiháborús élményeikről, és így tett Kassák Lajos is. (Az ő fontos tapasztalatokat rögzítő szövegét idéztem már Szomszéd című könyvemben.)

Anélkül, hogy kárhoztatnánk a költőket, a költők által kimunkált és használt különféle eszköztárakat, annyit megállapíthatunk, hogy bizonyos mértékig távol tartják az élmény nyers brutalitását. Úgy látszik, a bombázást éles helyzetben átélni hasonlóképpen személyiségromboló hatású lehet, mint a megerőszakolás, a kínzás elszenvedése. A költői eszközök használata pedig ha nem is mindenképpen, de azért általában az élmény feloldásához, meghaladáshoz segíti a költőt.

Szemlér Ferenc (Székelyudvarhely, 1906 – Bukarest, 1978) Légitámadás után című versének indítása tömören ábrázolja ezt a helyzetet: a szerencsés túlélő beszél.

Még élek! Lassan szívom be a port,
a füstöt és a mész szálló szagát.
A nap elé fátyolt borzol a zord
romlás, az égő olaj. Odaát
a roppant, rengő köd alatt a volt
gyárak csontváza görbül mind alább.

Halálos csend. Kifulladtán liheg
a kínzott föld. Hangyáit siketen
dobja elő a megmaradt üreg.
Fáradtan nézem, amint idegen
arccal botolnak el a szórt kövek
között, ezernyi zúzott cserepén.

Egy tölcsér szélén állok. Valaki
vigyázott rám. Pár méter csak s az agy,
mely kábán nézi kedves tárgyai
romlását, már csak szétfreccsent anyag.
Nem érzek semmit, csak az állati
könnyülést, hogy fenn ég van és szabad!

Az állomás felé négy fáklya ég
s az égre szórja gyászát azokért,
kiket elnyelt a dicstelen sötét,
mely engem s téged még ma el nem ért –
Élek, élek!… mindez milyen derék,
ezt az érzést nem adnám semmiért!

A hajlatban öt térdredőlt faház.
Roncsolt bordáik között sziszegő
nyelvvel nyúlkál a repedtcsövű gáz
és keresi a holtakat. Merő
nehéz arccal egy bús ember vigyáz
arrafelé. Az ott most temető.

De itt! itt! élünk. Ez a földdarab
anyánk volt és nem mostohánk. Szelíd
nyugvással dűlök el ölén hanyatt
s kéjes fáradtság bágyaszt. Holnapig
talán megvéd a sors. A madarak
már kezdik újból. Hangjuk csupa hit.

A verset az Erdélyi Helikon adta közre. Szemlér Ferenc abban az évben több kimagasló verset írt, melyek különböző magyarországi és erdélyi lapokban jelentek meg.

A negyvennégyes tapasztalatok egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – költője, Pilinszky János (Budapest, 1921 – Budapest, 1981) abban az évben nem írt verset. Írt előtte, írt utána, de akkor nem. Mikor ezt a tényt rögzítem, nem az a szándék vezérel, hogy egy költőt kiemelve egyszer s mindenkorra leminősítsem az összes többit; elhallgatni sem volna helyes, mert sokféleképpen működtették képességeiket negyvennégyben a költők, és sokféle élmény érte őket, miközben sokan közülük hoztak létre jelentős műveket. Még hallgatni is többféleképpen lehetett, Pilinszky hallgatása más, mint Áprilyé vagy Máraié, aki a tárgyévben ugyan nem publikált verset, de írni rendszeresen írt, sőt, hosszú szendergés után éppen ekkor ébredt fel benne egy időre a lírikus. Pilinszky hallgatása egyszerre szakrális és modern jellegű, a némaságot vállaló szerzetesekéhez hasonló és a század második fele nagy művészeinek gesztusait megelőlegező csend. Azért írok róla, mert az ő csendje valahogy ott dübörög az év egész magyar költészete alatt. És természetesen csak azért érzékelhető, mert negyvenöttől haláláig munkálkodott az élmény feldolgozásán.

Nem írt verset negyvennégyben Füst Milán és Szép Ernő sem. Füst Milán 1967-ig, Szép Ernő 1953-ig élt. Az Emberszagban Szép Ernő megírta munkaszolgálatos korszakát. Negyvennégy októberéig követte az eseményeket, onnantól nem. Versben egyikük sem beszélt arról az évről.

A szám tartalma

Király Kinga Júlia
Méhemnek gyümölcse
(regényrészlet)

Lackfi János
A termékvisszaváltás zsoltára
(vers)

Kukorelly Endre
CéCéCéPé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé
(regényrészlet)

Schmideg Ádám
Pozitívan
Fehér botok
Nekünk Putyin
Hibás
(versek)

Barnás Ferenc
Addig jó, amíg nem mondasz magadról semmit
(részlet az Életünk végéig című regényből)

William Shakespeare
Szonettek
(Fazekas Sándor fordításai)

Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba
Magyariné szeretője
(regényrészlet)

Fellinger Károly
Tarló
[Kártyázom]
Napszállta
Beilleszkedés
[Az igazodást]
Köszvény
(versek)

Gáspár-Singer Anna
Ragtime
(novella)

Bödecs László
Papírzacskó, kedd éjjel
Nagytakarítás, péntek délelőtt
Kézrátétel a halpiacon, hétfő
(versek)

Marton Mária
A zürichi járat
(dramolett)

Zoltán Gábor
Város
(részlet a Szép Versek 1944 c. készülő könyvből)

Szemes Botond
A gondolatok terjedésének természetéről: Kommentárok a Kitömött barbárhoz
(tanulmány)

Czini Zoltán
„Egy nagy verekedés az egész gané élet.” (Mezei Márk: Utolsó szombat)
(kritika)